Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: Rekviem az ujjakért

 

 

 

 

Rekviem az ujjakért

 

Két ujjal született, egy-egy mutatóujjal a két kézfején. Valamennyire örülhettek a születésének mégis. A szülés utáni fáradtság jólesik a nőnek, mindegy, milyen is az a pár kiló valami, amit átpréselt a combjai között.

Születése után öt is felemelték egy pillanatra – amennyire a köldökzsinór engedte – hogy az anyja is láthassa. A hónaljánál fogva emelek öt is, lóghatott kedvére, ejthette a fejét a csecsemői nyakráncokra, és ordíthatott és mutogathatott a két ujjával felfelé a plafonra, égre, istenre. És mutogathatott eztán otthon is a föléje hajló rokonfejekre, hadonászhatott ő is sírás közben, segíthetett megkeresni a bűnbakot, hogy lehessen végre meggyűlölni és megtagadni valakit miatta. Ha szerencsés csillagzat alatt született, csak találtak valami kéz- vagy lábhibást, aki messze is lakott a családtól, és nem kapa, balta vagy gránát tette nyomorékká.

Nem marad sok ideje az anyjának, hogy döntsön, a csecsemőket levegőztetni kell, a csecsemőknek nem kell kesztyű, még tétlen is elég, ha hosszabb a bundazsák ujja a gyerek karjánál. Az anyjának az utcára kell vinni őt, emberek közé, idegenek közé, akik nézik a gyereket, az ő arcába pedig belenéznek.
Vagyis parkba kell mennie, de s parkokhoz utcák vezetnek – a parkban egyedül lehetne, az utcán soha, talán ha máshol laknának, ahol valami istentelen babona miatt elkerülnék a kisgyermekes anyákat. De Így döntenie kell – hogy hova teszi a gyermeke kezét, hagyja a fej mellett kinyújtva, ahogy a csecsemők szeretik, vagy lehajtja a has mellé, hogy elrejtse a takaró – a lakásajtótól a fákig.

Ha szerencséje van, akkor az anyja olyan világban nőtt fel, amiben régóta nem ért már semmit, ezért nagyon figyel, és könnyen észreveszi, mit érez a másik, bármit is mond, vagy éppen hallgat.

Ha majd ül, ha majd akkora lesz, hogy a gyerekorvos könnyű szívvel megengedi, hogy ültessék, az anyja átdugja a kezét a hóna alatt és megfogja, amit ö néz, megforgatja, ha a gyerek rázná, és eldobja, mikor az elengedné. Az anyja figyeli majd, s talán minden ötödik alkalommal pontosan azt teszi, amit a gyermek szeretne. De az anya nem fog összetörni, kiborítani, lerántani semmit, igaz, a gyerek se tudna rombolni egyedül. Anyai segítség kell a pusztításhoz – szülői tilalom a vágyhoz, hogy romboljunk.

Ha majd áll, átdobhatja a karjait a kiságyon, a hónaljain függeszkedve csünghet kedvére, s ha leülne már, akkor ordít, hogy segítsenek, vagy becsukja s szemét, hogy ne lássa a hátraesés közben szaladóvá változó szobabelsőt. Ha szerencséje van, sokáig anyatejen él majd, és nem kell törődni azzal, hogyan vigye a szájához az ételt. Az anyja biztosan sokáig szoptatja majd, hiszen meg kell nyugodnia, tudnia kell, hogy ő mindent jól csinál a gyerek körül – azt teszi, amit javasolnak neki – s ez az érzés vagy tudás lassanként átterjed majd a gyerek születés előtti életére is, hogy ő akkor is mindent jól csinált – semmi köze ahhoz, hogy nyolc ujj hiányzik. Minden nő, aki pár nappal a szülés után van, örül, ha a gyerek megszabadítja a mellét feszítő tejtől. Később meg ehet úgy is, hogy az ujjára húzza az átlagosnál kicsit nagyobb falatokat, és úgy emeli a szájához. Majd megtanulja, ha szerencséje van megszereti, hogy így egyedül étkezzen – étkezik. Mert csúnya látvány lesz, ahogy az ujját körbeeszegeti, mert utánozhatatlan lesz az önszeretésnek abban a néhány pillanatában, mikor a lecsupaszított ujjat, mint apró bálványoszlopot körbenyalogatja. Ha majd járni kezd, kellene a kezére valami, ami tapad vagy ragacsos legalább, hogy támaszkodás-kapaszkodás helyett odaragadjon valamihez hirtelen, ha egyensúlyát vesztené. Talán a kesztyű is jó lesz a csuklójára kötve, s a szobában itt-ott egy kampó, amibe beleakaszthatja a kesztyű üres, kilyuggatott ujjait. Írni is megtanul, majd egy ujjal fogja a tollat, de lehet, hogy egész életében, ha felnő, akkor is az ujjával ír majd. Tintába mártja az ujjbegyét, vagy festékeket talál ki magának, színeseket és olyanotokat, amik nem marják fel az ember bőrét.

Ha szomorú lesz, nem foghat botot, hogy azzal üsse le a virágok fejét a réten. Pedig az a jópár suhintás nagyon kell az iskoláskorú gyerekeknek, ha megkeseríti valaki az életüket. Majd rugdosni fogja a mezei virágokat, s ha leesik a fejük, még a főbe is taposhatja őket. Vagy lefekszik, ellöki magát egy bokortövön és végighengeredik egy darabján a rétnek. Ha kis vendége lesz, az ujjára borítja a poharat, az oldalára fektetve teszi az asztalra, s csak aztán állítja fel. A gyerekek isznak a pohárból úgy is, ha látják, hogy előbb az ő ujja volt benne, felnőtt korában pedig majd megkéri a vendégét, hogy szolgálja ki magát.

Nem fogja meg senki kezét, csak melegíti. Ráborítja majd azt az ujjatlan tenyerét a másik így-úgy hagyott, itt-ott pihentetett kezére és melegíti, mint egy ereszről lebukott, csontig fagyott madarat. A kézfejével simogat majd, ha szerencséje lesz, akkor az arcával, s ha okos, kitalálja majd, hogy a legjobb lenne a hasával simogatni – mert miért is nem azzal simogatnak az emberek, amijük a legnagyobb felületű s a legpuhább, – ha okos lesz, meg fogja értetni magát. Szúrni és vágni nem fog majd, esetleg a lába ujjaival, de ahhoz ülnie kell a földön, és valahogy a közelébe csalogatni az áldozatot. Majd úgy tesz, mintha a másik fülébe akarna súgni valamit, hogy az fülébe-hozzá hajoljon. Az ujjával csalogathat is.

Legalább nem esik majd ki annyi minden a kezéből.

Ha valamit valóban fogni akar, a két karja- két keze- két ujja közé szorítja. Maga előtt tarthat mindent, amit akar, nem lesz oka a gyanakvásra, nem lesz képes semmit a háta mögé vagy maga mellé ejteni. Mindent úgy visz majd – két kézzel, maga előtt – mint az épek a törékenyet, féltettet, és a taszítót, undorítót, szagosat.

A hurkok és a szükségszerűen-természettől lyukas holmik szerelmese lesz. Lyukak lesznek a születésnapi tortájában, és marcipán-hurkok lógnak majd a gyertyákon. Majd olyantól kapja az ajándékot, aki régóta ismeri őt, és tudja, hogy mivel lehet kedveskedni neki. És nem teszi tönkre a napját a cukrász csodálkozása a tortarendelésen. Ö – nyakamat rá – meg fogja tanulni majd, hogyan kell kötni azt a hurkot azon a kötélen, ami a bitófa alatt szokott lógni.

Végül megtanulhat majd úgy tenni, mintha. Megtanulhat hazudni és összecserélni. Lépegethet úgy, hogy a ruhaujj eltakarja a kézfejét, mondhatja azt, hogy gyerekeket mentett ki a tűzből, mikor elvesztettbe az ujjait. Megszabadulhat ettől a kettőtől is, hogy egyszerűbb, tisztább embernek érezhesse magát. Végül is ki ne szeretett volna söprögetni inkább azzal a virágcsokorral, ami egy tisztázatlan kapcsolatából származott, valami kötelezően virágcsokros ünnepi napon.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-07-21 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.