Keresés a honlapon:

Kovács Katalin: Mandulavirágzás

 

 

 

 

Mandulavirágzás

 

Csontváry Kosztka Tivadar, Mandulavirágzás, 1901 körül, olaj, vászon, 43x51,5 cm, Miskolc, Miskolci Képtár

 

Mióta kivirágoztak a mandulafák, tavaszillata van a levegőnek. Mintha hirtelen, pár nap alatt eszmélt volna magára a természet. Bár még nem tértek vissza a költöző madarak, s a kémény tetején üresen áll a tavalyról ott maradt gólyafészek, amelyet alaposan megtépázott a téli vihar, mégis hangos a rét. Dongók és darazsak lepik el a mezőt, kisarjad a fű, s új hajtások fejlődnek a csenevész ágakon.

Angelo feltűrt ingujjal, öles léptekkel siet ki a határba. Minden reggel körbejárja azt a kis darabka földjét, amelyet nagyapjától örökölt. Erősen kötődött nagyapjához, aki az előző évben, épp mandulavirágzás előtt ment el. Végighúzza tenyerét a hozzá legközelebb eső mandulafa kétfelé ágazó törzsén, amelyet annyira meghajlított a szél, hogy képtelen kiegyenesedni. Gyermekkorában számtalanszor szaladt ki a határba a mandulafához; ott fogadta meg, hogy akárhogy alakul az élete, gondját viseli a földnek. Pipára gyújt, leheveredik a fa alá, s a pipa füstjével együtt a tavasz illatát is magába szívja.

Barátját várja, Mariót, akivel megbeszélték, hogy déltájban együtt járják be a földeket. A virágzó fa láttán az a másik mandulafa is eszébe jut, amelynek tövében egykor Mario társaságában pihent meg. Elbűvölte a szicíliai táj, a hósipkás Etna látványa, csak a vidéken terjengő, kénes levegő zavarta. Mario, aki épp katonaidejét töltötte, keserű dohánnyal kínálta Angelót és elmagyarázta neki, hogy a pokol bugyrait idéző kigőzölgéseket a közeli szunnyadó vulkán krátere, a Solfatara gyomra bocsátja ki magából.

Hiába múlik az idő, Mario nem jön, pedig rég elmúlt már dél és egyre sápadtabban süt a nap. Angelo hazafelé készülődik, amikor észreveszi, hogy Mario gyors beszédű menyasszonya, Georgina mezítláb fut feléje, s annyit mond csak, hogy vőlegénye reggel óta beteg, nem tud lábra állni és félrebeszél.

Angelo elnyomja pipáját és a lánnyal együtt a szomszéd faluban lakó javasasszonyhoz siet. A karcsú Georgina előre szalad, Angelo lemarad mögötte. A lány egyre távolodó alakja gyermekkori játszópajtására, Giuliettára emlékezteti. A felhők halvány fátylán keresztül mintha az ő kedves arcát, lenszőke haját látná maga előtt, s a léptei nyomán félrehajló, magasra nőtt füvek suhogását hallaná. Giulietta azt ígérte, hogy tavasszal, mandulavirágzáskor hazatér.

A napégette, sziklás lejtőn Angelo lábai gyorsan elnehezülnek. Georgina alakja délibábnak tűnik a messzeségben. Angelo az egyik kaptatónál megáll, elnéz a távolba és visszafordul.

 

Elvirágoztak a mandulafák, elmúlt már a tavasz és a nyár.

Hűvös szelekkel jött el az ősz. Esőcseppek fátyla mögött örvénylik a táj, s a messzeségben szürke az ég. Angelo hiába várt rendületlenül, Giulietta nem tért vissza. Állítólag a szomszéd faluban lakó bolond látta, amint a térdén ringatott egy alvó gyermeket, de az is lehet, hogy a bolond félrebeszélt. Mario és Georgina Nápolyba költözött, Angelo nyomukat vesztette.

Újra tavasz van, lassan hosszabbodnak a nappalok. Mintha megbolondult volna a természet, napok óta ömlik az eső. Egyetlen éjszaka alatt megduzzadnak a hegyi patakok, kiárad a víz, s reggelre elönti a békésen szunnyadó tájat és a mandulafát.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-07-03 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.