Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Juhász Zsuzsanna: Cinkpalást

 

 

 

 

Cinkpalást

 

Vonattal utaztunk a fürdőhelyre. Anyám fájós térdét szerette volna megáztatni, én pedig elkísértem őt. Ahol gyógyvíz van, oda a nemzésből kiöregedett városatyák sportmedencét is szoktak telepíteni a nagy városok körbekerített játszótereiből kiszabaduló, hókaszín unokáknak. De a vonaton még mindketten egészségesek lehettünk, nem láthatta senki rajtunk, hogy melyikünk hol fog fürödni, ki az, aki gyógyulni szeretne, s ki az, aki megszabadul majd egy-egy félórára a gyógyulótól, hogy szeretetben és megértésben nevelkedett, sose civódó, népes ízületcsaládját az embernél alig magasabb vízbe terelje. S a kisváros sem alakult át, nemlett belőle éjszakára is kivilágított, éjszaka is élhető, nyílt szolgaváros, ahol a vendégszeretet vagy a vendégtől való félelem bárkit igényessé-finnyássá tehetett volna néhány hétre és kicsit önzővé is, kicsit értékesebbé önmaga szemében. De hét akkoriban semmi sem lehetett valamilyen, akkor még élveztük, hogy olyan sokfélék lehetünk, arcátlanul sétálgattunk egymás kivénhedt – de addig tán őrizni se kellett – szerepeiben, sürgölődtünk a mindenkinek egyformán virsli~sör-bálban, s azt hittük, elég az átváltozáshoz a vetkőzés-öltözés. Szégyen, de én akkoriban csak két dolgot nem tudtam egymáshoz illeszteni, anyám fehér, telt testét, s a vasport, ami munkaruhái után maradt a mosógép hófehér, gyűretlan medrében. Különben egyszerű volt minden, én elkísértem esti leveske-körútjain, amikor a környék öregjeit látogatta, akik gyárakat és pontos címeket emlegettek az elpiszkolódott viaszosvásznak fölött, – gyermekeik uj munka- és lakhelyét, s csak a küszöbön állva, csak az ajtókeret emberlabda ütőjébe fűzve magukat mertek utánunk szólni, hogy friss kenyér is kellene, mert az sincs már idehaza. Vagy tízórait vittem neki a gyárba, vigyázva arra, nehogy porcsíkos legyen a fehér zoknim, és kócos legyen a szalaggal átkötött hajam, pedig azokon a szalagokon még műanyag alvadékból voltak a pöttyük, a szalag anyagából obszcénul kimeredők – kemények, pattinthatni, törőgetni valók, csakhogy a csarnoklátogatások idejére át kellett változnom szépen öltöztetett kiskorúvá, aki óvatosan lépeget a majdan betonfalakban feszülő vasszerelékek között, akinek napszagú, forró haját szívesen összevissza csókolgatnák a munkatársak, de félnek, hogy bepiszkítják, akire jó ránézni a csarnok darukhoz és targoncákhoz méretezett falai közt – úgy kellettem én oda, mint a jó munkával kiérdemelt jelképek, jelvények és zászlók, csak talán én színtelenebb voltam azoknál, megfoghatóbb és kikérdezhető, tiszta, csinos kis jelenvalóm bárkit meggyőzhetett arról, hogy érdemes itt tölteni a nyolc órát, akár tizenhatot is – rövid váltással, önként. S aztán már mehettem, átváltozhattam újra – cipeltem az elraknivaló gyümölcsöt, amit anyám felelőtlen, mert engem munkával terhelő, és pazarló, mert ez a gyümölcs drágább volt, mint a piaci – nosztalgiából a falusi bejáróktól vett; cipeltem hát a kosarat, izgultam előtte az ülésen, mert kerékpárom pillelábú csomagtartóján úgy ingott, mint egy babakoporsó, s ledőlvén aztán úgy szórta szét a gyümölcsöt, ahogy én akkoriban a napocska sugarait rajzolhattam – egy pontból mindenfelé, és mégis megállt mögöttem a teherautó: a sofőr a gyümölcsöt szedegette velem, társa pedig a szembejövőket állította meg. Azt hiszem, nevettünk, azt hiszem, egyetlen szem se maradt az úttesten, azt hiszem, amúgy is lekvárnak szántuk azt a gyümölcsöt. Vagy ebédet főztem a család összes kereső tagjának, akik aznap reggel elhagyták a lakást, vagyis az otthonukat, amivel madármamám sose volt elégedett, s amit szinte esztelen maradiság-ellenességből folyton átalakított és kifestett, se a szőnyegeken, se a falakon nem volt egyetlen szívet melengető folt, ahonnan a nagy, közös családi emlékezés elindulhatott volna, hogy mikor is, melyikünk labdája, gyümölcsleve, kamasz-természetességű indulata..., nem maradt utánunk egyetlen átalakítható, átmeneti kabátka se, vagy legalább egy óillatú gombos zacskó, csak az évenkénti ablak- és ajtókeret mázolások rétegei vastagodtak olyannyira, hogy egyszer azt álmodtam, hogy nem tudom becsukni a nagy szoba, a megérkezők szobájának ajtaját, mert az nem fér már a keretbe. Főztem hát azoknak, akik tudták, aznap hány forinttal járultak hozzá az összkeresethez, s ha nem tudtam valamit, a szomszéd néni szívesen kisegített, de a recepthez mindig hozzávalókat is kaptam, s nem éreztem azt, hogy kapok, mert akkoriban anonim volt a szükség, mindegy volt kié, s ki szünteti meg, mint ahogy a beleknek sincs nevük, s emésztésünk folyamata is azonos, a szomszéd néni pedig ráadásul ilyenkor újra özveggyé  válhatott, özvegy anyámat pótolhatta pár órára, s ez kárpótlás volt neki, hiszen akkoriban még szégyellnie kellett, hogy férjhez ment másodszor is, mert nem volt türelme szűz lepedőket hajtogatni reggelente, – az övét s lányaiét, ő talán át se öltözött a tömegméretű bálhoz, mert házikabátos férje nekem már akkor is az együtt készített fürdővizeket juttatta eszembe, a férfi és nőtest körül meg-megreccsenő, hűs fürdőhabot, valami komoly, lassú, szinte átokbiztos készülődgetést, ami anyám magányos, merengő fürdőzéseiből mindig is hiányzott – pedig néha egy-egy tányér ételt is vitt magával a fürdőszobába, mert az általa készített ételekkel sose tudott mindjárt jóllakni, várnia kellett velük pár órát, és vitt magával könyvet, rádiót, szemüveget, magabiztos orvosok és bolti eladok által tanácsolt kenőcsöket is, áztathatta maga mellett a vízben az aznapi alsóneműt, s ő mégis csak ült abban az egy órára teremtett, mégse-sikerült csöpp otthonban, abban e nekünk érthetetlen, bennünket, gyermekeit bosszuló, fürdőszobás korláttalanságban, és vigyázott arra, hogy le ne verje az üres tányért a kád széléről. Különben minden egyszerű volt, elkísért mindenhová, ahova csak beengedték, ahol nem nevették ki, megállt-megült valahol a széleken és nézte ezt, amit csinálok – és nevetett, mikor vágtát pihenő lovak mellől tápászkodtam összekattintott tüdőfelekkel, fulladozva, vagy amikor a mólón vánszorogtam a part felé egy mégse-lett-sírom örvény után – nevetett, mert neki minden egy kicsit bohókás volt, amibe én kezdtem, egy kicsit célt-tévesztett, önmagáért való, kis hozamú, talán majd a jövőben mégis megtérülő, de arra a jövőre ő már nem volt kíváncsi, nevetett hát és csendes, titokban tartható, botránymentes különcségeket várt el tőlem, királylány-monogramos fantáziát – olyan voltam neki, mint a japán díszcseresznye majdani kertjében, ahol minden kicsit máshogy volt, mint mások kertjében – a ribizli fehér volt, a paradicsom citromsárga, a paprikák felfelé nőttek és nem volt hegyük, – mint félig földbe ásott malacok orra – meredtek az ég felé, a földiepernek ananász volt az íze, és padlizsán, paszternák, jónevű kertészek ritka, elsőnemzedékes díszpalántái kísérleteztek az életbenmaradással a hajdani kukoricatáblán, s a ház falára egyszerre futott fel a szőlő, lián, rózsa és szelídített szedér – haszontalan mesekert volt az a telek, anyám zarándokhelye, zarándokhely egy valódi utcában, valódi házszám alatt. Vagy esténként rágcsálnivalót készített az íróasztalomra, ahol eztán megvalósult – mint valami gyorsított filmfelvételen – az én barbár szentháromságom: balra a csemegék, középen a könyv, jobbra a dióhéj, üres üdítősüveg, félig telt pohár; amiben napok múlva gyönyörű penészgombcák rótták le hálájukat hanyagságomért, én pedig cserébe sehol-se-látott színükért mikroszkópot vetettem melléjük, hogy tanulmányozásukkal biztosítsam létezésük alibijét; mert anyám minden kapcsolatomnál jobban tisztelte az együttlétemet az éjszakával, sose mert kérdezni róla, pedig micsoda palástja volt annak a vén, de erős királynak, micsoda kínzókamrái és szökőkútjai, álmodásra kész tudósai, állatai, akik nem hagytak nyomot a márványokon, akiket öreg korukban és álmukban ért a halál; csak ezt mondta, tanulj, én nem akadályozlak meg benne. És szombatonként felmentett a nagytakarítás alól, mert szombat délutánra esett az egyik német órám, pedig ha tudta volna, milyen felejtésre készen érkezem az órák után az estebéd- párás konyhába, mert – én nem tehettem róla, de a bácsitanárom szájából a kemény hákkal nyál is fröccsent nyitott nyelvkönyvem lapjaira, s jófejű gyerek lévén egy-két hónap múlva annyira kiismertem a bácsi gesztusait s mondatfűzését, hogy tudtam, mikor kellene elrántani a könyvet, de nem mertem megtenni sosem; és a bácsi, ha megszomjazott – hogyne szomjazott volna meg ekkora nyálveszteségtől –, olyan kielégülést követelőén nyúlt le az asztal mellett levő szódásüvegért, hogy akár a sliccét is gombolgathatta volna előttem; felejteni akartam hát azonnal, észre se véve, hogy a bácsival a nyelvet is felejtem, s évek múlva kezdhetem elölről az egész nyelvtanulást valami koncentrációs táborokkal, náci perekkel magyarázott, de mégis érthetetlen viszolygás-hozadékkal; nem volt nekem igazán kiváltság a nyelvóra, és mintha más kiváltságaim is felemásak lettek volna, mert meggyűlöltem a kiváltságokat, és barátságot kötöttem a von Haus vesztesekkel, és reményhívő lettem életveszélyesen. Ma sem tudom, mit kell csinálni, ha bántanak, nem tudom, és milyen jó érzés most azt mondani, hogy nem tudom, mert akkoriban mindennek sikerülni kellett, de mi mégsem a győztesek szép, kultúrember mosolyát akartuk, hanem a meg-megújuló bizonyosságot, hogy csak mi kellünk ahhoz, hogy bármi is sikerüljön – így aztán mi nem beszéltünk arról, hogy kik vagyunk, bennünket nem érdekeltek az örökzöld törvények – mintha kétkezi, de foltarcú felnőttjeink a teljes kudarcmentességbe érkeztek volna valahonnan, ahol mindegyikükkel más történt ugyan, de ahhoz elég, hogy kiérdemelje ezt a partizántörténelmű kudarcmentességet, talán még születni is könnyebb volt akkor, akár negyediknek is; de nem lettünk akarnokok, nem lettünk hétköznapi hősök – anyám lángpiros jelvényei alvóbabám kabátkájára kerültek – jutalmunk az volt, ami a csecsemőké, s a kanapén, fotelokban nevelt állatoké: még félálmunkban is láttuk, hogy rend van körülöttünk és nyugalom, s így anyám se mondott le a nagycsaládról, inkább felosztotta közöttünk a házimunkát, inkább felkeltett bennünket hajnali kettőkor, hogy elérjük a környező falvakba gyümölcsszedésre induló teherautókat, és mi lopakodhattunk át a se éjjel-se reggel városon, ami különben este nyolctól reggel hétig zárva volt előttünk, megbújhattunk a szeles platókon a felnőttek között, akik helyet adtak nekünk, akik felállították eldőlt vödreinket, akik elfordultak, hogy cigarettájuk füstje ne csapódhasson az arcunkba, s akik nem sajnáltak bennünket egy percig sem, mint ahogy magukat sem sajnálták a koránkelésért, az alkalmi munkával töltött szabadnapért, mert nem volt az alkalmi munka, hanem segítség a városiaktól a falusiaknak; és aztán megkaptam a zsebrádiót is, hogy ne unatkozzak vasalás közben, s én tudom, egy teljes opera ideje annyi, mint amennyi egy nagycsalád ágyneműjének bevasalásához kell. És megkaptam a babakocsit, a magnetofont, a felnőttnél csak egy számmal kisebb kerékpárt, a jogot, hogy használhatom a varrógépet a babaruhákhoz is, orvosi táskát, – mert orvosnak készültem pöttyös szoknyás koromtól fogva – egy teljes főzőcskekészletet, amit természetesen a valódi tűzhelyen is használhattam, s mert vonakodtam attól, hogy játékból is megfőzzem azokat az ételeket, amiket valódi, nagy lábasban, ha-nem-sikerül1-nem-lesz-vacsora komolyságával főztem a családnak, ezért a játékedényekben csak virágszirmokat párolgattam, keresgéltem az illatok anyagát, de az apró edényekhez túl nagy volt a lángrózsa, a víz hamar elforrt, a szirmok megsültek, talán csak a szaglásom lett finomabb; és nyáron reggelente egy plédbe kötöttem kincseimet, a kerékpárt külön cipeltem, és a ritka holmikat szétosztottam a lent játszó gyerekek között: az én elemmel is működtethető magnóm körül kamaszodtak a lányok, az én kerékpárom feszes, karcmentes bőrnyergén koptak tovább a napozó-ülepek és bő kisgatyák, az én babakocsimban élhették át újra a kisöccsök a babakort; én pedig csak úgy, semmi nélkül elvonultam a homokozóba valami születés-halál misztériumot játszani, mert nálamnál jó pár évvel idősebb testvéreim mindent tudtak már, titkaik voltak előttem, s ezzel arra kényszerítettek, hogy megfejtsem a titkaikat, a magam módján, játékidőben: leültem a homokozó szélére és elnézegettem a lepkék násztáncát és egyesülését, lyukat ástam a homokba, letakartam és újra kitakartam, hátha történt benne valami változás, bogárkákat temettem lombsírba, virágkoszorúval, de ezt a fajta lyukat sose mertem újra kitakarni, délután, mielőtt anyám megjött volna, gyorsan egybegyűjtöttem a játékaimat és futottam felé, hogy ölbekapjon, s beszívhassam a munka utáni fürdéskor átnedvesedett kontytövének illatát, ő arról kérdezgetett szinte felmentésre várón, hogy mit is tudtam csinálni nélküle, én pedig hallgattam és szagolgattam őt, mint az állatanyák a visszatérő kölykeiket, de aztán vásárolni mentünk, gyümölcsöt és zöldségfélét raktunk el télire, – végül is én szerettem ezeket a nagy közös konyhai munkákat, s csak egyszer sértődtem meg, valamikor kamaszkorom elején, mikor anyám megkérdezte, hogy megjött-e már a havim, mert akkor nem nyúlhatok a gyümölcshöz, különben megromlik a befőtt, pedig megromlott az amúgy is – pedig megmondtam volna magamtól is, mióta vagyok már nagylány – telente mindig ki kellett önteni pár üveggel, de erről nem illett beszélni még akkor sem, ha a nagyobb daraboktól eldugult a wc-csésze, s a kevésbé szerencsés, a kiöntés után elsőnek érkező családtag csak hosszas turkálás után tudott könnyíteni magán is, mint ahogy arról sem illett beszélni, hogy egy városi konyha nem alkalmas másfél mázsás disznó feldolgozására – és mi mégis feldolgoztuk azt a disznót, igaz, öt ember cipelte egy hatalmas deszkán a negyedik emeletre a holtában tetemmé szentesült, kiterített jószágot, igaz, estére úgy megzsírosodott a konyhakő, hogy csak egymásba kapaszkodva tudtunk járni a majdnem kész húsféleségek között, igaz, nem történt baleset, igaz, csak a bátyám lett morgós estére, de azt meg gyorsan a természetére fogtuk. Különben minden egyszerű volt, anyám egy kicsit hátrafelé élt, én egy kicsit előbbre, az én báli ruhám idősebbnek való volt, az övé pedig inkább lányos, fiatalnak való, de akkoriban ezt nem tudtuk, és azt se tudtuk, hogy ez a nagy, még csak ránk se erőltetett öltözés-vetkőzés egyszer és mindenkorra megfoszt bennünket attól, hogy majdan keressük egymást, mert egyikünkben sem maradt megbocsájtani való, se benne, se bennem; neki nem kellett várni semmivel, míg felnövök, hiszen felnőtt is voltam, nekem pedig nem maradt felpanaszolni valóm, hiszen ő meg gyerek is volt egyszerre – mi duplán emlékezőkké váltunk, mi magunkban hordjuk a másik emlékeit is; de hát csak így élhetett más is, a bátyám is öltözött-vetkőzött biztosan… ha anyám nem fért fel reggel a buszra, és félt, hogy elkésik, hazaszaladt a bátyámért, aki kerékpáron vitte különben szédülős anyámat a gyárkapuig; – el tudom képzelni, milyen lehetett az az óvatos, mégis sietős karikázás azzal az… anyacsomaggal a többi bicikli között, mert a gyárakat egymás közelébe telepítették, mert nagyon keskenynek építették a bicikliutakat, mert a reggel munkába biciklizők kívül estek minden erkölcsi megítélésen, még egymásra se haragudtak, ha összeakadtak a pedálok, ha sárhányót hajlított egy másik első kerék, mert valamelyikük elszundított a hajnali derengésben vagy hóesésben, s az anyafuvar után a bátyám már nem jött haza, mehetett az iskolába friss szakmunkástanulónak, akit a legkisebb, műhelyben dolgozó is megfenyegethetett azzal, hogy nem engedi átmenni a vizsgán. Hát ezért nem kapott ki a rossz jegyekért, és nem kaptam ki én sem; és nem kaptunk ki azért, mert halálfejes, gyertyával belülről megvilágított töklámpát engedtünk le madzagon az alattunk lakó, kisgyermekes szomszéd ablakába; nem kaptunk ki, ha füstszagúan mentünk haza, – bátyám barátai raktak tüzet a Duna partján, míg a bátyám a horgászbotot tartva izgult, káromkodott és soványodott néhány sovány és olajszagú keszeg miatt, s még az sem tette tönkre benne a horgászszenvedélyt, hogy anyám – nem ráérvén bevallani, hogy konyhatechnikailag nem tud semmit se kezdeni az inkább játéknak, gyerekvödörbe való apró halakkal – vett egy jókora, zsíros pontyot; nem kaptunk ki azért, mert egymás popsijába levegőt fújtunk a biciklipumpával, s ezt gyorsan be is vallottuk, mert sajnáltuk anyánkat, aki önnön bűnösségét kutatva azon tépelődött, vajon mit is adhatott enni nekünk, ami ennyire felpuffasztotta beleinket; most már tudom, hogy amiért kikaptunk, az mindig valami felnőttes dolog volt: kikaptunk azért, mert elfelejtettük befizetni a villanyszámlát, néhány napra áram nélkül maradtunk, anyám pedig nem tartotta romantikusnak a gyertyafényt, mert arra az időre emlékeztette, amikor télen két szem forró krumplival a zsebében indították iskolába, s mivel csak kevés házban volt óra, jóval a tanításkezdés után; a bátyám kikapott azért, mert elfelejtett társadalmi munkára menni anyám helyett, én kikaptam azért, mert én is elfelejtettem, és nem küldtem el bátyámat, kikaptunk azért, mert vízkorlátozáskor nem gondoltunk arra, hogy anyám mosni akar délután, és nem tartalékoltunk délelőtt vizet a mosáshoz; én alaposon kikaptam, mert pénzt követeltem a bátyámtól, pedig csak pénzben fogadtam a bátyámmal, hogy meg tudok enni már nem emlékszem hány darab cseresznyepaprikát, a bátyám becsapott, anyám megvert, én pedig megtanultam különbséget tenni a váratlan- idegen és a vállaltnevű fájdalom között, mert én nem utáltam meg a cseresznyepaprikát, a hintát, amiről leestem, a szeretőt, akiről csak később tudtam meg, hogy gyerekkorában nem hagyták, hogy kigonoszkodja magát állatokon és növényeken; és kikaptam még azért is, mert hagytam, hogy megölelgessen anyám munkatársának értelmi fogyatékos fia, pedig anyám sose szólt azért, ha segítőkész szomszéd bácsik simogatták a hajamat, mikor anyámtól búcsúztak és maradtak volna még. Rosszak voltak azok a verések, mert anyám nem mert bátran verni, türelemvesztetten lekeverni egyet vagy kettőt, nem, anyám hosszan vert, szünetekkel, újra és újra felhergelve magát, mintha verés közben se tudta volna még, melyikünknek is van igaza, mintha érezte volna, hogy rosszat tettünk ugyan, de olyan helyzetekben, amik nem gyermekléleknek valók, s anyám talán máskor is érezhette, hogy nem jó, hogy ennyire jártasak vagyunk a felnőttek dolgaiban, mert kitalálta nekünk a kukucska-vacsorát: ha délutánra ment dolgozni, akkor a vacsoránkat az asztalra tette, letakarta, s csak akkor volt szabad a kendő alá nézni, ha eljött a vacsora ideje, s mi boldogan fogadtuk a pár órás önmegtartóztatást, mert addigra már évek óta mi díszítettük a karácsonyfát, nem hittünk se jézuskában, se télapóban; vagy hagyta, hogy állatokat tartsunk, s én sokáig azt hittem, hogy ezzel élettiszteletre, bármilyen élet tiszteletére akart nevelni bennünket, pedig csak neki is jó volt látni valamit, ami olyan, amilyen, ami megtartotta a ruháját, vagyis szőrét, tollát, pikkelyeit, neki is jó volt látni a valami csoda folytán báltermen kívül rekedteket, – állatainkat – akiket nem tudott megszeretni ugyan, de aki életszükségleteinek teljesítését nekünk parancsba adta, Anyám sok mindent megérzett tehát, de vajon tudta-e, hogy annak a bálteremnek a falai amilyen hirtelen nőttek körénk, olyan hamar le is fognak omlani, többé nem szabad átöltöznünk, akárhogyan is, de vissza kell találni mindannyiunknak a saját életkorunkhoz és ahhoz a nemhez, amit foganásunkkor kaptunk, mert mégiscsak jó, hogy a nők örökre kiűzettek az öntödék forró, hatalmas kelyheiből, tudom, a férfiaknak is nehéz megszokni ezt a forróságot, és több hét eltelik, mire a nemi szervük nem szárad ki és gyullad be a védőöltözet alatt.

Ültünk a vonaton, megismerkedünk azzal, akivel lehetett, és nem jutott eszünkbe, hogy csak úgy csendben is lehetne ülni és köszönteni szépen minden felbukkanó, jelentéktelen külsejű, de mégis idegen, vándor gondolatot, vagy nézni lehetne a tájat is, elbíbelődni egy kicsit az évszakkal, amiben utaztunk, nem csoda hát, hogy most nem emlékszem egyetlen év egyetlen évszakára sem, nekünk olyanok voltak az évszakok, mint a ruhák az öltöztethető papírbabának; ha kitavaszodott, csak lekerült rólunk valahogy a télikabát, a nyár végén csak észrevettük, hogy szandálas-zoknis lábunkat eláztatja már az esővíz; mi mindig csak azzal foglalkoztunk, ami elénk került, uralni akartunk minden emberközi eseményt, a jelen zsarnokai voltunk, publikum előtt vajúdó királynők, szakadék fölé függesztett pártos, éber babák, akik nem mernek elaludni, mert félnek, hogy elengedik a tartókötelet, pedig nekem rossz volt annak a középkorú, vidéki újságírónőnek a cikkecskéit olvasni, mert szédültem amúgy is férfiasan elbökdösött cigarettacsikkjeitől, s beszélgetés közben arra gondoltam, hogy írás helyett inkább a fogait tömetné be, hogy ismerkedhessen férfiakkal is, de hát ilyesmit nem mondhattam el az anyámnak, mint ahogy általában se lehetett beszélni a testi bajokról, – betegségeim idején anyám úgy ápolt, mintha az életemet mentené, de mintha vigyázott volna arra, hogy ne kelljen velem szenvednie, pedig hogy vágytam rá, hogy egyszer valamelyik testvérem arról árulkodjon, hogy anyám sírt, mikor kiment a betegszobámból.

Az állomáson rögtön elfogadtuk egy néni ajánlatát, olcsó, udvarról nyíló kis szoba, közel a fürdőhöz, közel az állomáshoz is, felpakoltuk a csomagjainkat a néni négykerekűd kiskocsijára, amit egyedül, valami nagyon régi, neki-kedves tempóban húzott maga után – nekem nem tetszett ez a kis kocsi, engem nagyvárosi holmikhoz és világvárosi tervekhez szoktattak, zavart hát a kerekek nyikorgása, az ócska lépéstempó, de hát anyám nem gyanakodott semmire, igaz, akkor se hitetlenkedett volna, ha fegyvert fogtak volna ránk az állomáson, legfeljebb hátra nézett volna, hogy kit is akarnak lelőni, vagy kicsit arrébb küldött volna magától, hogy kettőnk között még elférjen a golyó. A néni háza elhanyagolt volt, kertje is, bár azt mondta, épp érkezésünk előtt utazott el az egyik rokona, egy másik pedig bármelyik nap megjöhet egy olyan országból, ami kedvelt disszidáló helye volt az akkori magyaroknak, de amíg ott voltunk, a nénihez nem jött senki, még a szomszédos utcából se.

A szobához nem volt fürdőszoba, éjszakára egy vödröt kaptunk, nem volt külön kulcsunk, a néni koránkelő volt, s mi még csak ki se próbáltuk, hogy szólna-e, ha sokáig égetnénk a villanyát. A fürdőparkban találtam sportmedencét is, de az anyám térdeinek a gyógyvíz tejszínű volt, mintha egy extra mester ajándékozta volna el naponta a felesleges tejét, és a vízben papírfoszlányok és felpuffadt ételmaradók kavarogtak; nem, olyan visszataszító volt ez a víz, hogy ahhoz se volt kedvem, hogy valamihez hasonlítsam, csakhogy megszerethessem egy kicsit. Anyám biztosan nem vette észre a papírfoszlányokat, mert sok időt töltött a vízben, magabiztosan ült a vízalatti párkányokon a nagy, fürdőruhás, kistestvérrel fenyegető hasával, – akkor még nem tudtam, hogy én maradok a legkisebb gyermek – és hagyta, hogy bármit megvegyek magamnak. Én néhány éjszaka alatt telítődtem a szoba bútorainak szagával, és hánytam a vödörbe, hiába mondta anyám, az öreg holmiknak mind ilyen a szaga, hogy most már nem kereshetünk másik szobát, mert a néninek kell a nyugdíjaz a pótlás, és máskor hozunk haza üdítőket is, hogy hamarabb kijöjjön a gyomromból a levegő, és a néni nem tehet semmiről.

Utolsó nap összevissza rohangáltam egy kolostor romjain, átugráltam a cellácskák fölött, csöpp alsóneműmet mutatva a szent, meditációs porladéknak, tapostam a kisvárosi látnivalót, – bűnbakját gyermekgyomrom fájdalmainak – és anyám megvárt, és képzeletben talán velem futott.

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2024-06-21 20:00:00

 

Juhász Zsuzsanna

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.