Videó

A Vadász Erdész csatornáról




Keresés a honlapon:


Fredrich Vilmos: Kampec (1. fejezet)

 

Az ilyesmik mindig a másodperc tört része alatt történnek. Szólni akartam Jocónak, hogy le fogja verni, de mire kinyitottam a számat, már csak a csörömpölést halottam. Hangot sem adtam ki, talán csak valami lehelésféle jöhetett ki a számon, és már tudtam, hogy nincs értelme a kimondani. Meglengette a matekkönyvet, akkor láttam, hogy a piros kabátjának a csücske ott hasít a levegőben, vészesen közel ahhoz a rohadék vázához. Mintha egy lassított felvételt néznék. Mint egy gazzal benőtt veszélyjelző tábla, úgy állt ott az a váza. Nehogy feltűnjön. Jocó meg egy rombolásra kárhoztatott vörös üstökös, csapkodott, hadonászott, vergődött. Aztán megállt, és nézte a törmeléket.

Anyám megöl – közöltem  vele, vagy inkább csak úgy  levegőbe mondtam.
Á, nem lesz gond, összesöpörjük, és teszünk a helyére egy másikat a vitrinből – mondta. De hát mit tudott ő anyámról.

Aztán földhöz vágta a matekkönyvet, és azt mondta, hogy ez is csak a hülye suli miatt van. Igazat kellett adnom neki. Szerintem is a legtöbb problémánk az iskola miatt volt, de az folyamatosan. Meg anyámék miatt. Soha nem tudtam megérteni, minek kell egy nappaliba kristályvázákat tenni kis asztalokra. Egyáltalán minek kellenek egy lakásba ilyen kis asztalok, amik tényleg nem jók másra, mint arra, hogy törékeny dolgokat tegyenek rájuk. Persze, ha múzeumnak szánta volna anyám ezt a szobát, akkor rendben van, szervezek rá tárlatvezetést. Csak akkor nem kellett volna bele házimozi. Mondjuk, én a saját szobámban el tudnám képzelni az ágyam körül a hangfalakat, az ablaknak háttal meg a nagy képernyőt, de amikor ezt az ötletet felvetettem, közölték, hogy ez a családé, mit képzelek, nem lehet kisajátítani. Ők se viszik be a hálószobájukba. Azért ez rendes tőlük.

Maradt még a garázs, ahol jó kis moziszobát lehetne csinálni, de akkor apám hova állna be az Opellal? Régi darab, nem szabad már utcán tárolni. Azt szokta mondani, hogy őt már élete végéig kiszolgálja, ha vigyáz rá. Így aztán apámat hagyjuk a kocsira vigyázni. A garázs az egyetlen hely, ahol szerintem ő is jól érzi magát. Néha nézem, ahogy egy újsággal a hóna alatt levonul bütykölni. Így mondja. Megyek, bütykölöm egy kicsit a verdát. Anyám szerint ez kapcsolja ki őt, és hát megérdemli, annyit dolgozik szegény. Szerintem kikapcsolná más is, de az én apámnak ez jut. Nekem legalább van egy szobám, én ott szoktam kikapcsolódni. És azt szoktam mondani, hogy felmegyek tanulni. A lakás fennmaradó része tulajdonképpen anyámé. Ő mindenhol kikapcsolódik. Már ha a takarítást kikapcsolódásnak lehet nevezni. Vagy lehet, hogy anyám állandóan be van kapcsolva?

Jocóval levágtuk magunkat a bőrkanapéra (Részletre van, vigyázz rá, még ki sincs fizetve! – anyám), feltettük a lábunkat az üveglapos dohányzóasztalra és megnéztünk egy akciófilmet. Már úgyis mindegy. Még volt legalább négy óránk, míg valaki hazaér a családból. A film állatjól szólt. Legközelebb valami repülőset kéne nézni, hallgatni, ahogy elhúznak fölöttünk vagy ilyesmi. Csak hogy teszteljük a házimozi-hangzást. Ötpontegy. Részletre. Klafa.

Aztán Jocó tekert egy jointot, elszívtuk a teraszon. Jó ősz volt, a nap melegített még délután is. Hátrahajtottam a fejem, élveztem, ahogy felforrósodik az arcom, és a jótékony fű elárasztja a véremet.

Valamiért állandóan a Sziráki tanárnő képe úszott be a szemem elé. Nemrég álmodtam is vele. Szexi kis nő, vagy nem is az, de van benne valami. A kedvéért több verset tanultam meg irodalom órákra, mint valaha is szándékomban állt. Szerette, ahogy verset mondok. És szerettem verset mondani neki. Néha totál beleéltem magam, mintha nem is lenne ott senki más. Jocó cinkelt is miatta. A plusz  ötösökért viszont megérte. És élveztem, ahogy figyel.

Közben arról beszélgettünk Jocóval, hogy mennyire pocsék, hogy már szeptemberben azzal csesztetik az embert, hogy jövőre érettségiznie kell, pedig még arról sincs fogalmunk, hogy az idei évet hogyan úszhatjuk meg. A Barta Zoli persze már most tudja, hogy kitűnőre akar érettségizni, főleg töriből, és jogász akar lenni. Marha Zoli. A faterja is jogász. Na, tényleg, mennyivel jobb lesz a világnak, hogy még egy paragrafusbuzival több lesz benne. Igaz, a Barta Zoli tesz a világra, abban viszont egészen biztos, hogy neki sokkal jobb lesz ettől. Jobb, mintha mondjuk orvos, vagy tanár lenne, vagy bármi olyasmi, amik mi még tavaly nagyonis akartunk lenni a Jocóval.

Idén már nem akarunk lenni semmik. Erre nyáron jöttünk rá, a Balatonon, az egyhetes diáktáborban. Az vezetett minket a semmihez, hogy minden este berúgtunk, és a lányok bungalói körül ólálkodtunk, meg randira hívtunk ismeretlen helyi csajokat, a randik pedig eltartottak késő éjszakáig, és nagyon élveztük, de ebből egyenesen következik, hogy felnőtt korunkban majd olyan melót kell találnunk, amivel délig lehet aludni. Aztán meg, volt néhány rohadtul unalmas pályaválasztó-előadás, ahová csak ezért ültünk be, mert délután kettőkor még negyven fok volt a parton, és négyig legalább megemésztettük az ebédet. Hallgattuk a faszokat, mit mondanak az életről, mik legyünk.

Megtudtuk, hogy egy jól fizető munkához vagy aránytalanul sokat kell tanulni, vagy aránytalanul sokat kell dolgozni. Esetleg aránytalanul pofátlannak és szerencsésnek is kell lenni egyszerre. Az előbbi esetekben viszont nem garantált a siker, márhogy pénzben. A két utóbbi jó eséllyel vezet tisztes megélhetéshez - ezt egy brókercég igazgatóhelyettese mondta, lazán, kellemesen idegesítő modorban. Akkor rájöttem, hogy én se pofátlan, se szerencsés, se dörzsölt, se szorgalmas nem vagyok, szóval a franc tudja, mi lesz.

Tehát a pályaválasztásról eleve letettünk azon a nyáron. Maradtak a csajok, a fű, meg a pia (a pia meg a pina, ahogy Jocó mondja), na meg, esetleg a kocsik. Már majdnem százezer forintot spóroltam össze tavaly óta a mindenféle ünnepekre kapott pénzekből, úgyhogy, ha minden jól megy, terveztem, hogy veszek valami használt járgányt. Helyrepofozom, és legalább lesz valamim. Majd bütykölöm.

Az idétlen húgom persze tudja, mit akar. Sztájliszt akar lenni. Úgy írja, hogy stylist. Jár is divat, meg mindenféle művészeti órákra délutánonként, ezért hálistennek nincs itthon olyankor, amikor Jocóval mozizunk, meg vázákat tördelünk.

Végül összesöpörtük a maradványokat, nem tettünk oda helyette másikat a vitrinből, és mire anyámék hazaértek már a szobámban gubbasztottam, a gépem előtt. Lehet, hogy inkább laptopot kéne vennem a félrerakott pénzből, mert ez a szar állandóan lefagy, meg egyáltalán, hogy néz ki, éppen ezen gondolkodtam, amikor anyám becsukta a bejárati ajtót maga mögött, és felkiabált, hogy szia Petike. Épp megnyitottam a blogom szerkesztőjét, és beírtam az adott napra, hogy: Egy váza.. más nem történt el. Nemsokára anyám is észre fogja venni, és estére (ha még élek, és ha még hozzám fog szólni) már csak Péter leszek.  

  
  

Megjelent: 2014-09-28 16:00:00

 

Fredrich Vilmos (1983)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.