Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Dancs Rózsa: Moyses Márton emlékére. Nagyajta, 1970. február eleje

 

 

 

 

Moyses Márton1 emlékére 

Nagyajta, 1970. február eleje

most mégis tollat fogok,

pedig látom, hogy apám mindkét keze hirtelen rámerevedik a vasvilla nyelére, anyám

kötényéből egyszerre földre hullnak a pincéből felhozott sárga citromalmák,

még mindig gyönyörű szemében hangos robbanásra készül az évek óta elnémított sikoly,

én mégis tollat fogok,

utoljára elmondanám nekik, nem a puskatussal elnémított verseim zúdították nyakukba a bajt, de nem mondok semmit, azt sem, hogy szeretem őket, mert felakad a hang a

rozsdás szegekkel összefércelt

húscafaton, ami egykor a nyelvem volt.

Akkor még tisztán ejtettem a szabadság, szerelem szavakat, miközben harsogva énekeltem a világba, Erdővidék az én hazám, katonának szült az anyám,

de nem tudhattam, hogy katona én soha nem lehetek, mert anyám villám marciját emberi formájából is kifordítják, megsemmisítik, mielőtt férfivá érhetett volna.

Villám Marci, édesanyám dacos, izgága, felfortyanó villám kisfia.

Magamra gondolok, siratom azt az időt,

pedig szégyelltem minden villámdörgő jelenetet, csak világért be nem vallottam volna

nekik, akkor.

Már nincsenek villámhárítók, mert velem együtt tönkrezúzták, ezt akarom tudatni velük,

mindenkivel, aki nem tud a könnyeinek utat parancsolni, amikor ronccsá

nyomorítottságom

előbukkan a csűr mögötti bodzabokor ágai közül,

a szomszéd nyüszítő, lábamat nyaldosó kutyájának is elmondanám, ha nem lenne ijesztő a

torkomból kipréselődő hang, hogy sajnálom. A miattam átélt

rettenetekért sajnálok minden engem szeretőt, de még akkor is, így is,

behunyt szemmel, torzan, elfojtottan, fehéren izzik

lelkemben az a szó, szabadság, immár a szerelem örökre elszállt reménye nélkül.

Szabadság az előlem örökre bezárult Budapesten, Prágában

és az innen karnyújtásnyira

nyújtózkodó Szépmezőn.

Kölyökkoromban volt egy képzeletbeli játékom, újra és újra megismételtem, amikor

ostort pattogtatva magamra maradtam: a falu büszkeségét idéztem oda, Bihari Jóskát2, aki

meghatottan, térdre ereszkedve elszavalta szülőháza küszöbén a Füstbe ment tervet, és mert nem kísérte tapsorkán a mutatványát, széttekintett, észrevette a kisfiú-magamat. Hatalmas diófa mögé lapultam, úgy bámultam a falu vándorát, aki odaátról, a

soha át nem léphető határ túloldaláról tért vissza, hogy szülei sírjára végre virágot tegyen.

Lehunyt szemmel is láttam a fehérre meszelt oszlopos bejárat előtt, olykor nem

lépett be a házba, hanem csak kukucskált az ablakon, hátha megpillantaná rántást kavargató

anyját és gondjaiba merült apját.

Szerettem volna kezet rázni egyszer ezzel a híres-neves Bihari Jóskával, aki látta a kanyargó

Duna mindkét oldalát, esetleg megfordult az árvalányhajas, szépséges Hortobágyon,

megsimogatta a követ, ahol először elszavalták a talpra magyart, kalapját is levette, le

kellett vennie, mert székely ember mindig tudja, hogy mit kell tennie a ház előtt, ahol

raboskodott egykor Táncsics Mihály,

azt a kisfiú-engemet látnia kellett, aki jámbor teheneket terelgetett az erdő szélén

vagy az Olt partján, szeretett a fűbe heveredni, hogy ábrándozhasson.

Az az ábrándos magam szabadságot álmodott a világnak, hatalmasat, a felhők útját követve

kilépett Erdővidék gyönyörűséges, de szűk kereteiből és repült határokon át Vereckétől a Pilis

hegységig, fel a magas Tátráig, hogy ott a hargitai szellők üzenetével a szívekbe kiáltsa Kriza

János aggódását, Hol vagy, hazám, te drága táj,/Utánnad szívem mindég fáj,/ Ékes képedet

ölelem,/ S miattad vérzik kebelem.

Ezt mondtam volna el a szőke Tiszának is. Ilyesmiről ábrándoztam dacos, izgága villám

marciként, pedig akkor még nem tudhattam, hogy holnap forradalom lesz,

de amikor édesanyám elém tette a gőzölgő, tejben főtt köleskását, akkor elcsendesedett minden bennem, mert azt nagyon szerettem, annyira finom volt, mint a lerben sült pityókával szürcsölt káposztalé.

Most nincs íze a tejeskásának, nincs íze a káposztalének, nincs íze semminek, rozsdás vastűvel összefércelt nyelvem képtelen megkülönböztetni az ízeket egymástól, csak a szagok igazítanak el, vissza az időben.

Eddig nem mondtam, most ebben az utolsó levélben elárulom, hogy tudja a drága,

szelídségre kényszerített, még mindig gyönyörű szemű édesanyám,

katonának nem szültél jóanyám, de költőnek – igen.

Hogy is volt? Egyszer, amikor alámenőben a köményt vetettük, kezdtem hangosan skandálni,

hogy e fiúból pap lesz, akárki meglássa, egyszerre mindenki elkezdett kacagni, még én is,

mert a papok ritkán lázadoznak olyan dacosan, ahogy én szoktam a mindenféle, rám parancsolt rend ellen.

Pap – az nem, de költő? Még a cséplőgép zúgásába is rímeket hallottam bele, az osztováta

csattogásába a szabadságért vágtató lovak galoppját. Szerettem figyelni a szövés, fonás, 

kosárkötés közben szorgalmaskodókat, mert közöttük lábatlankodtak a leánykák is, különösen az a kicsi tipegő, szőke, lenvirág szemű, akit csakazértis megcsókolok, hogyha majd nagy leszek, esküdöztem magamnak, akit ma is meglesek az istálló ajtaja mögé bújva, ha elhalad a kapunk előtt vagy elsuhanni látom a kertek alatt, akinek egyszer, egy vasárnap délután, amikor mellettem hallgatta a rezesbandát, úgy elszédített az illata, akkor egy pillanatig szerettem volna visszasegíteni a válláról lecsúszott hárászkendőt, csak hozzá érhessek, azután csak futottam onnan, mert nem akartam elárulni, szerelmes vagyok

édesanyám, én soha nem csókoltam leányt, soha nem öleltem senkit, pedig mindig készültem rá, de előbb a szabadság.

Igen, a szabadság. Kardos hegyen állva hősnek láttam Erdővidék minden lakóját, akiket bár

keservesen nyomott az osztályharcos megkülönböztetés, nem törtek meg, édesapámat sem tudták összetörni, tudtam, hogy nehéz neki, de őt nem sajnáltam, mert erős volt és büszke.

Akkor omlott össze, amikor a belőlem maradt emberroncsot visszadobták az udvarára

ganajtúró kukacnak, mindenkit elborzasztó madárijesztőnek,

akkor szorította két marokra a vasvillát, arcán patakzó könnyeivel, véresre harapott, hangtalan

ajakkal hangtalan maradt ő is, mert poloskák tucatjait rakták le a tőlem-félők, még a fejőszék és a jászlak repedéseibe és a kút kávájára is jutott azokból. Az ő szabadságuk, biztonságuk védelmére megfojtották a szót, kitiltották kezemből a tollat, a verseimet pedig hamuvá semmisítették, szülőházamat börtönömmé gyalázták.

Dacból most mégis itt araszolgatom a sorokat, mert tudom, ha végső kirohanásom nem

sikerül, és miért is sikerülne, éppen most, akkor itt kell hagynom a családomnak és megcsúfolt népemnek a rettenetet feloldózó üzenetemet:

a gyász elviselhetőbb, mint az életnek ilyen iszonyatos lenullázása, nemcsak nekem megalázó, hanem mindenkinek és mindennek, hiszen még a csorda után loholó

kuvasz is ijedten vinnyog tova a láttomra.

Most megtudhatjátok: a csűr agyában régóta lapul az a skatulya, amiből csak egyetlen

szál gyufát fogok kivenni, de még előbb ez az utolsó lázadás – a brassói út,

és amikor fellobban az a szál gyufa, én a szabadság tűzmadaraként szállok el tőletek

 

 

1Moyses Márton székelyföldi mártír költő, 1941. április 20-án született Nagyajtán. A baróti középiskola diákjaként 1956-ban, a magyarországi forradalom idején, három társával megpróbált átjutni Magyarországra, hogy segítsék a forradalmárokat, de eltévedtek, és kénytelenek voltak visszafordulni. 1960. november 22-én letartóztatták a Holnap forradalom lesz, Vörös és fekete reakció, Beszélgetés a halállal című verseiért, majd hétévi börtönbüntetésre ítélték. A börtönben, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét, amit fogvatartói ott helyben minden érzéstelenítés nélkül visszavarrtak. 1970. február 13-án, egy évvel Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártíriuma után Brassóban a kommunista párt székháza előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Rá három hónapra 1970. május 15-én a baróti kórházban halt meg rettenetes kínok között.

Dancs Rózsa ezzel a fiktív Moyses Márton írással állít emléket a költőnek.

 

2Bihari József (Nagyajta1901január 14. – Budapest1981február 25.) kétszeres Kossuth-díjas magyar színész.

 

  
  

Megjelent: 2024-05-14 20:00:00

 

Dancs Rózsa kanadai magyar író, lapalapító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.