Videó

A Fefe Szabó csatorna videója




Keresés a honlapon:


Juhász Zsuzsanna: Elveszejtősdi II.

 

 

 

 

Elveszejtősdi

 

 

II.

Parkban vagyunk, dimbes-dombos parkban. Alig van fű, könnyű lépni, inkább pázsit ez, de a dombocskák alja nem simul völgybe. Nem, befelé hajlik.

Mintha ragasztották volna ezt a majdnem-mű pázsitot. Hatalmas, műanyag olvadékokra, s a dombok alja ezért nem simul el. Semmicskés barlangok vannak mindenütt a lejtők alján, olyan kicsik, hogy beléjük nézni nem érdemes, elbújni bennük nem lehet. Talán csak egy gyerekkéznek lennének jók, de annak meg minek, hiszen az elrejteni való már kívül rekedne. Tudom, hogy rossz helyen vagyunk, riaszt a pázsit egyneműsége, látom, hogy plüss, de nem merek lehajolni és megérinteni. Plüssel borítottak be egy egész parkot, szürkészöld plüssön taposunk. Pedig ez az anyag a nőké és a gyermekeké. Hány hálóköntös és játékállat kerülne ki ekkora darabból! Ezt az anyagot szereti az arc bőre, mert könnyen melegszik, mint egyik ember bőrétől a másik. De hát itt nem fekszik le senki. Nem is szabad, a plüss az igaz, de nem embertestet takar. Nem fog megmozdulni, nem fog beszélni senki általa. Tovább kell sétálni, pedig én már itt lenni se akarok tovább. Lépkedek a plüssön, holott nem akarok. Tudom a lépést, a nem akartat is. Tudom, hogy most nem akarva kell akarni, mint mikor forgatlak és szédülök már, de tovább forgok veled, mert te még nevetsz, s a te nevetésed jobban hasonlít a világra az én szégyenletes szédülésemnél. Te nem gyanakszol, neked pázsit ez a plüss, vagy akármi, csak az a fontos, hogy nem lehet benne megbotlani. Nekem ijesztő pazarlás, s míg tovább sétálunk, a kis barlangokat nézegetem, hogy megteremtsem a biztonságodat. A plüsstaposás bűntudatát majd leálmodom este valami rémségben, de ezekről a barlangokról most kell tudnom, hogy micsodák. A dombok alja el szokott simulni, az eső lemossa a földet, a föld pedig betömi a réseket. Itt tehát nem esik eső. Vagy a szél szokott egyengetni, homokkal és virágmaggal. Itt nincs szél, és nem nő semmi. Vagy haldokló bogarak, fullánkvesztett méhek, repedt szárnyú lepkék temetkezhetnének ezekbe a résekbe. Itt nincsenek állatok, de süt a nap, tehát átlátszó bura lehet fölöttünk. Be vagyunk borítva a plüssdombokkal együtt. Nem szeretek itt lenni, ahol csak mi, emberek vagyunk az élők. Nem szeretem az állatmentes helyeket, mert tudom, az élethez olyan is kell, aki megölettetik, hát legyen az inkább állat. Nem tudom, mért sétálgat itt mindenki, mit élvez ebben az áltermészetben. Itt nincs madárdal; a kenyérmorzsát, amit magunk után hagynánk, nem cipelnék el a hangyák, és nincs föld, amire szívesen ürítkeznének. Valahol talán van egy tó, de vízben székelni nem öröm, mert ahogy a lebegő bélsár finoman lökdösi a farpofákat, az inkább ostorcsapás a háton, s a halak is lassúak. A már úszkáló ürüléket sokára csipkedik el, sokáig kell másfelé úszni. De hát itt bizonyára halak sincsenek. Le kellene ülni a dombokra, meg kellene hallgatni az előadást, s lelkünket adni pár órára friss, kipihent színészeknek. Aztán végre szétszéledhetnénk, meddőn is anyáskodó jegyszedők mutatnák meg a kijáratot, az ajtót a burán, ami remélem, nem üvegből van. A fémkilincs az üvegajtóban olyan, mint hirtelen befagyó tó jege, mely minden élőt foglyul ejt. Nem ül senki, mindenki úgy tesz, mintha valódi pázsiton lépkedne, ez tehát a meseváros. Hát elhoztalak mégis ide. Azért vagyunk itt, mert apádtól kaptál egy mesebuszt, egy buszt, ami a mesevárosba visz, de csak az ujjad fért bele. Hát most itt vagyunk, nem látlak, de tudom, hogy a közelemben vagy, és tudom, hogy boldog vagy. Mint mindig, ha megkapsz valamit, ha megértesz valamit a szavaimból. Mikor te boldog vagy, akkor vagyok én szabad, akkor nincs szükséged rám. Akkor nyesegetem a körmeimet, akkor igazgatom az ősz hajszálaimat a többi közé, mert megőszülten girbegurbák és vastagok - püffedt hasú fehér lovak fényes uszadékfa-szigetek között. Akkor ejtem el a poharat, mert az is szabadság, nem utána kapni, mint mikor te ejtenéd el. Akkor nyújtózom, mert látom, arra is féltékeny vagy, hogy magasabbról nézem a világot, és hiába mondom, hogy ne félj a botos öregektől. Ne félj tőlük, mert egyszer nekem is lehet botom, te mégis félsz, mert minek megnőni akkor, ha aztán visszahajolni kell, vissza a föld felé. Akkor használom a többi szót, az összes többit, amit te még nem értesz, abbahagyom egy kis időre a fordítást az anyanyelvemről egy másik anyanyelvre, a tiedre, ami nem egyszerűbb a felnőttekénél, hanem félelmetesebb. Mintha a fogalmaink csak félelemszelídítésre lennének jók, mintha a körmönfontak, az árnyaltan fogalmazók mind berezelt idomárok volnának. Hiszen hiába mondanám, hogy a macskák nem szeretnek szépítkezni, te csak úgy érted, ha azt mondom, ne nyomkodd a cica fejébe a csatot. Hiába mondom, hogy az ember nem szokott kutyahúst enni, te valamit megértesz mégis, mert azt mondod, megharap a kutyus, ha kivesszük a máját. Hiába mondom, a szív a szeretet jelképe, te a szív képét teleszórod valódi szotyolával, mert szereted a szotyolamagot, s neked még szeretni annyi, mint megetetni, jóllakatni. Neked hiába mondom, hogy ez a tied, örökre a tied, te, amire nagyon vágytál, azt kidobod, mert neked akkor igazán a tiéd, ha ki is dobhatod, ha mi nem vizsgáljuk át titokban a szemetesvödröt, hogy visszavetted-e a játékodat. Neked hiába mondom, hogy dolgozni kell, te azt énekled, apa keze, fussál messzire, de a többi, apád többi része az maradjon itthon és játsszon veled. Én nem szeretem azt a nyelvet, amit beszélsz, én félek a te nyelvedre fordítani, mert nem tudom, hogy harapnak-e a kitépett májú kutyák, nem tudom, mit tennék, ha apád egyszer itthon maradna valóban, kéz nélkül. Nem tudom, mi lenne, ha egyszer a szemetesvödörben felejtenéd a holmidat, én nem mennék utána a szeméttelepre. Én már semmilyen szeméttelepre nem megyek, mert láttam egyet. A szeméthegy tetejéről sirályok röppentek fel, nyomukban pedig papírlapok kavarogtak, s ma is úgy gondolom, úgy gondolom, amíg élek, hogy sirály ne egyen a szemétből, írás ne kerüljön a szemétre. Jó hogy most nem beszélgetsz velem, élvezed a mesevárost, ezt a nekem semmi plüss-pázsitot, boldog vagy, tehát szabad vagyok. Szabad vagy te is, hiszen másfél évesen még csak éled a boldogságot, s eszed ágában sincs megosztani senkivel. Neked elég a boldogság, mert te még elszégyelled magad, ha megdicsérlek olyan tettért, ami öröm volt véges-végig, telis-teli öröm. Lassan megnyugszom én is, ez hát a meseváros, nem ilyennek képzeltem, én nem gondoltam, hogy ilyen egyszerű. De hát volt már ilyen is sokszor, hogy meg akartam neked mutatni valamit, s míg én csalódtam, neked örömöd telt benne. Egyszer elvittelek a folyónkhoz, de olyan élettelen volt, ami hulladék úszott benne, az is messze úszott, felismerhetetlenül, s a partján se nőtt semmi. Még a kavicsai sem illettek hozzá, mintha egy más folyó partjáról hozták volna neki, szemenként. Nagyobbacska, hazavinni való nem is volt közöttük, s nekem nem volt kedvem formát keresni az aprókban, hogy megmutassam neked. Igaz lehet, hogy a képzeletnek ereje van, mert én megalázónak éreztem volna ezt az erőt lábujjkörömnyi kavicsokra pazarolni. Te mégis jól érezted magad, tetszett a folyó, vagyis a sörösüveg cserepek a partján, sokáig nézted, hogyan csillognak a napban. Azok a barna, fényverte szilánkok, láttam aztán én is, hűsebbek, mélyebbek és kavargóbbak voltak az én folyómnál. Biztosan feltalálod magad itt is, ha ez a meseváros, s ha nem is az, te majd azzá teszed. Nem is kell segítenem, az egyik dombon kacsa fut, ember nagyságú kacsa. Igazi mesefigura, nagy csőrű, nagy fenekű, mintha a mesehősök mind csak enni meg kakálni tudnának. Talán épp azért szeretik őket a gyerekek, meg a nagy szemükért, s az orrig-fulig ívelő nagy szemöldökért. A feltétlen figyelemért, amit nagy szemű arcukkal kifejeznek. Ha a játékbabának kicsi a szeme, a gyerekek nagyobbra kaparják, vagy nagyobbra festik, hogy megszerethessék azt a babát, de karistoló körmük vagy a toll a megvakulás félelmét ébreszti a felnőttekben. Ennek a kacsának is milyen nagy a szeme, pedig az íriszének csak a fele látszik, a másik fele mintha a pofacsontja mögé csúszott volna. Van tehát egy pihenő fele is, a kettőt felváltva használhatja, mindig nézhet, sose kell aludnia. Ha nagyobbacska leszel, ha visszatérünk innen, ilyet rajzolok én is neked, ilyen szemet, ilyen sose alvót. Hiszen tudom, mennyire sért téged, ha alvóra találsz, mindegy, hogy emberre vagy állatra. Még nem is tudtál énekelni, még egyetlen dallam sem hagyta el a szádat, mikor már megtanultad kiejteni azt a magas, visító í-t, amivel minden élőlényt fel tudsz ébreszteni. Még olyat is, amelyiknek szemhéjtalan a szeme, olyat is tehát, amelyik sose alszik, olyat is, amelyik nem alszik, csak mozdulatlan, s mozdulatlan marad akkor is, ha nézed, ha ott vagy mellette. Hát nézd csak nyugodtan ezt a kacsát, álmodozz kedvedre! Ember nagyságú, igaz, de mégiscsak mesebeli. Jó lenne látni most az arcodat, nem tudom, örülsz-e, vagy pedig csalódtál-e, és félsz. Te, ha csalódsz, akkor félsz is, sírsz, ahelyett, hogy szomorkodnál vagy bosszankodnál. Te nem mered még otthagyni azt, ami más, mint amilyennek vártad, téged marasztal a megváltoztathatatlan, pedig félsz és nem mersz még belerúgni, nem mered leköpni, nem mered azt mondani, hogy nem ilyennek képzelted. így hát az is a tiéd marad, mire nem vágysz, mint holtra gázolt macska szeme ijesztgetsz tovább, ijesztgetsz a félelmeddel és a sírásoddal, hiszen ki tehet arról, hogy csalódsz. Ki gondolná, hogy te még nem tudsz csalódni, szép lassan hátrálni - a felejtésig. Jó lenne látni az arcodat, jó lenne, ha örülnél ennek a kacsának, mert itt nemigen tudnálak hova terelni a félelemből, amit keltene benned. Hiába mondanám, hogy keressünk bogarakat a fűben, itt a fű sem igazi. Jó lenne, ha nem kellene megmagyaráznom semmit, mert neked minden tudás azonnal kell, a teáltalad ismert szavakkal s a teáltalad tapasztaltakkal, sose hagysz elég időt a gondolkodásra. Téged gyanakvóvá tesz a szünet, úgy akarsz megérteni, ahogy látsz, azonnal, s néha kinevetsz a komolyságért, amivel magyarázok, de ebben a nevetésben gőzölögtetsz el újra és újra olyan ismereteket is, amik neked nem tetszenek. Nem tiltakozol, csak nevetsz, nem akarsz meggyőzni, csak nevetsz, nem akarsz te megmásítani semmit, csak boldog vagy, hogy hitetlenkedhetsz, hogy úgy tudod elképzelni a másképpent, mintha máshogy valóban nem lehetne. Régóta hiába magyarázom, hogy a szemünket nem tudjuk megnézni, mert azzal nézünk, te újra és újra megpróbálod. Nevetsz és forgatod a szemeidet, s én néha azon kapom magam, hogy várlak téged. Várom, hogy megnézd a szemeidet, s tovább mehessünk. Jó lenne hát, ha nem kellene magyaráznom, ha nem kellene megértetni veled, miért nem igazi itt a fű. Félek, te el akarnál menni, s én nem tudom, hol van a kijárat. Te nehezen viseled el, ha nem tudok valamit, bármi csekélységgel beéred, csak azt ne mondjam, hogy nem tudom. Neked az kell, hogy mindentudó legyek, hát mindentudót csinálsz belőlem, neked az kell, hogy egészséges és erős legyek, tehát megharagszol rám, ha beteg vagyok. Neked az kell, hogy mindig veled játsszak, tehát azt mondod, játszik, bárki, akit te magára hagysz. Nem tudom, hol a kijárat, jó lenne hát, ha nem akarnál elmenni. Valaki más majdcsak megkeresi a lyukat a burában. Megkeresném én is, de téged nem hagyhatlak itt, ember vagy, a majmokéval közös az ősöd, cipeltetős vagy, tehát neked mindenütt ott kell lenni, ahol én vagyok. Nem hagyhatlak soha hátra, nem úgy, mint sok szoptatós állatanya a kölykeit valami titkos odúban. Odú, ha van, abban veled vagyok én is mindig. Maradnunk kell, míg valaki más is észreveszi, hogy mű a fű, vagy nem veszi észre senki, de valaki mégis hazavágyik rajtam kívül. Mit is találjak ki neked, ha maradnunk kell. Szereted, ha részletezem neked, amit látunk, neked öröm, ami nekem inkább zsugorodás, örvény. Te a darabkák által uralkodsz, az által, amit az egészből kiemelhetsz, az osztás mámora a tiéd, a törpésítésé, hiszen a részlet mindig, mindig kisebb az egésznél, amibe illeszkedik. Kisebbítesz okosan, boldogan és bosszantón, mintha ennek a világnak kötelessége volna hasonlítani rátok, kicsinyekre. Szereted a részleteket, kutatod hát, mi, meddig bontható, és folyton elégedetlenkedsz, mert aki ismeri a részleteket, annak hiányzik, ha valamelyiket nem találja. Hiába talicskáztatlak, hiába fogom a lábad, s te hiába lépkedsz szépen a kezeddel, mert közben azt kiabálod, hogy nincs kereke, nincs kereke. Hiába magyarázom az oldalnézetet, te a másik szemet is akarod az arcban. Te megtagadod azt, ami hiányos, így hát isten tudja, hány tubus ragasztót használunk el még a játékaid megjavításához, míg a letört darabokat képzeletben is tudod pótolni. Itt nem tudok neked semmit részletezni, talán csak azt a felosztást ajánlhatnám, hogy élő és élettelen, de ezt is ismered már, az élettelenre rácsaphatsz, és a lábaddal is lökdösheted. Itt pedig minden élettelen, egy egész élet dühének és bántó kedvének kiélésére elegendő lenne, s te megbántódnál, hogy olyan helyre hoztalak, ahol csak bántani lehet, mintha te is csak bántani tudnál. Különben sem akarom megmutatni, hogy nem valódi a pázsit, bár megérdemelnéd. Félek, hogy megszokod a műanyagok fénytelen-fényes színességét, s ezt keresed a való életben is. Sok mindent képen látsz először, azt hiszed hát, hogy minden könnyen megközelíthető, erdőben állat, égen hold. Sok állatot könyvben látsz először, vagy emberszerűvé korcsosított, színes játékállatként. Te már most sem szereted a valódi-szürke farkast, kékesszürke elefántot és a verebet, ami pedig annyiféle, ahány van belőle. Én nem szeretem a füligszáj, az akármilyen, de rikító színnel összenyesett mesefigurákat, én nem szeretem, hogy minden állatot kétféle formában kell ismernetek, játékos-mesésben és a valódiban. Én nem szeretem, hogy olyan állatvilágba űztünk benneteket mi felnőttek, ahol béke és boldogság van, s nem szeretem, hogy rátok szólunk, ha civódást játszotok, de nem kívánod ezt te sem. A disznóhúst még megeszed, a marhát is, de a szardíniát már csak úgy, ha minden falatnál megjegyzed, hogy meghalt. Most már kipróbálsz minden újonnan megismert állatot. Egyszer a melegedő rizsbe akartad dobni a nyuszikádat, hát kénytelen voltam megmondani, hogy én nyulat sose főzök ebédre. Se kismalacot, se barikát, de a disznó nyelvét, hiába szeletelem, hogy ne ismerj rá, így sem fogadod el, se a kacsamájat. Tudom én, nem lehet itt semmiféle kacsa vagy a mája, mert a kiskacsa a fekete tóban fürdik, készül az anyjához. Tudom én, hogyha szereted, nem tudod, nem bírod megenni, még arról is leszoktál, hogy az ujjaimat rágcsáld, ha jön a fogad. Inkább nehezen elnevezhető, neked formátlan, apró játékelemeket dugdosol a szádba, színes rudacskákat és hatszögeket, s csak azokat a babákat és játékállatokat rágcsálod tovább, amiket még pár hónapos korodban kezdtél ki. Kisbaba voltál, amikor megrágicsáltad, mondom neked, s mutatom a nyomot, te pedig éppen oda harapsz olyan merengőn, mint aki szégyenkezik, de mégis emlékezni akar mindenáron. Jó lenne most látni az arcodat, a kacsa elinalt, újra csak a plüssdombokat látni. Az előbb még a közelemben éreztelek, de most már látni is szeretnélek. Nem vagy sehol. Futok, ki se nyitom a számat, de úgy érzem, kékben vagy, kékben. Eszembe se jut, hogy ez nem elég, hogy mások is segítsenek keresni téged, de boldog vagyok, hogy tudom, milyen színű a ruha rajtad. Hiszen különben annyit szenvedek attól, hogy mindent kéknek akarsz. Nem hiszed el, hogy nincs kék medve, kék kutya, kék szalámi, kék pirospaprika. Te kéknek hívod a várost, ahol jól érezted magad, te kéket akarsz vacsorázni, s csak kék holmit engedsz magadra adni. Én nem irigylem tőled ezt a kék-imádatot, ezt az alaktalan, csak-szín, csak-kék bálványt, ami éppen azért, mert formája nincs, minden formát magának akar. Én nem akarom elvenni a kedvedet azzal, hogy a kék a fiúk színe, én segíteni akartam, mikor azt javasoltam, hogy fessél kékkel. Fess be mindent kékre, a rajzpapíron minden kék lehet. Te nem örültél az ötletemnek, neked a festés festés maradt, te nemcsak a kék festéket használtad, neked nem kellett a művészet kicsinyessége, törpesége, gnómsága, te nemcsak a papíron, a valóságban akartad továbbra is a kéket. Büszke voltam akkor rád, és féltettelek, mint a mesebeli anyák, akik különleges képességű gyereket nevelnek egészen a hamubasült pogácsáig. Kék a szemed, ilyen szemekkel álmodik, aki álmában kalimpál a levegőben. Kék a szemed, örök reggel, örök napsütés, mert ki menne sötétben a tengerhez. Kék a szemed, még a jégszilánknak sem ismerős. Az én szemem nem kék, csak az apámé volt az, de az ő szemét olyan puha-ráncos arcbőr vette körül, MINTHA elvarázsolt földdarab volna, ami örökké frissen van szántva, örökkön-örökké arra várna, hogy magot vessenek belé. Kék a szemed, s én csak annyit tettem érted, hogy felhívtam a figyelmedet, ha kék szemű ismerőssel találkoztunk, de nem mutattam neked nagy, kék vizeket, nem vittelek tenger mellé lakni. Sokat cipeltelek úgy, hogy lásd az eget, csak az eget lásd, de nem akartam, hogy elvegyen az, ami kék, aki kékszemű. Legyen elég az, hogy kék ruha van rajtad, fehér szegélyű kék. Levágom róla a fehéret, csak kerülj már végre elő. Futok a plüssdombon, kis tó kerül elém. A vízből téged emel ki egy ember. Hátul fog, a hátadon a ruhát. így szoktalak én is vinni, amikor madár akarsz lenni, kitárod a karjaidat, s én repítelek téged a föld felett. Más hogy mer így tartani téged, lóg a kezed, lábad, az arcod a hasad felé fordul. Látom, gömbölyűvé akarsz válni te is, mint mindenki, aki úgy gondol a halálára, mint egy jóízű összekucorodásra. Hogy mernek téged így fogni, miért nem vesznek karba, ennyi kijár mindenkinek. Hogy úgy foglalatoskodjanak körülötte, míg sírba nem teszik, mintha fájna még neki minden, mintha látna és hallana. Látom, hogy te vagy, de szeretnélek tovább keresni. Látlak, de inkább keresnélek. Te vagy, de nekem most meg kell keresni téged. Nem tudok visszahúzódni, nem tudok odafutni hozzád, pedig a parton valódi a fű, s a part mellett valódi út van. Kezd visszaváltozni a táj, csak hogy elhiggyem, hogy te vagy. Én látom, de mégis keresnélek tovább. Kővé kellene válni mindannyiunknak gyorsan, de nem tudom, hogy azt hogyan kell. Még álmomban sem tudom, felébredek.

Az ablakon besüt a hold. Legszívesebben felkeltenélek, és végigsétálnám veled az éjszakát. Most minden kék, neked való.

Járnám veled az utcákat, és nem mondanám, hogy ez a kékség csak reggelig tart, nem én!

 

 

 

  
  

Megjelent: 2024-05-12 20:00:00

 

Juhász Zsuzsanna

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.