Keresés a honlapon:

Dancs Rózsa: az a két óra – és ami még belefért… (Édesanyámra emlékezve)

 

 

 

 

 

az a két óra – és ami még belefért…

Édesanyámra emlékezve

 

Békés, boldog vasárnap délután... A hét elejét még a kórházban töltötte, de három nap múlva haza engedte az orvos azzal az utasítással, hogy kímélje magát, kerülje a fizikai megerőltetést. Irénke megfogadta a tanácsot, pihent, sétálgatott a virágos udvaron, a tulipánok már kezdtek elhervadni, de a többi már pompázott, szépen nekirugaszkodtak a dáliák is, a muskátlikat különösen szerette. 

Hátra-hátranézett a veteményes kertbe is, nagyon örült a szépen csokrosodó salátáknak, a zöldhagymának és a karókra kapaszkodó paszulynak. Nem érezte magát betegnek, igaz ugyan, hogy ronda rekedtsége még tartott. Talán ez a nehéz, száraz levegő, csitítgatta magában nyugtalanságát, mert náthás egyáltalán nem volt.

A vasárnapi ebédet is ő készítette el, nem engedte, hogy a lánya átvegye tőle a fakanalat. Lényegében azért ragaszkodott olyan határozottan a főzéshez, mert azt akarta, hogy Zsófi a szabad napot élvezze, hiszen dolgozik eleget hét közben. Az ebéd ízletes volt, könnyű és nyáreleji: egres leves, csirkepaprikás és piskótatekercs sárgabarack lekvárral. A sütemény finom volt, még a betoppanó fia is megkóstolhatta, pár szeletet pedig becsomagolt az unokáinak. Ezt nem ő sütötte, a szomszédasszonya hozta egy nappal azelőtt szabadkozva azért, mert nem tudta a kórházban meglátogatni.

Amikor estefelé megkondult a szomszédos templom harangja, Zsófi megkérdezte édesanyját, hogy nem akar-e vele menni a vecsernyére. Irénke megrázta a fejét, s bár szívesen ment volna, eszébe jutott az orvosi utasítás: egy ideig ne erőltesse magát, inkább pihenjen, hogy minél előbb felerősödjék. Istennel tudok itthon is társalogni, meghallja ő az imádságomat mindenütt –gondolta, de ezt nem mondta ki hangosan. Örvendett, hogy gyermekei a sokévi tilalom ellenére is templombajárók maradtak. A csempekályha mellett beleült kedvenc karosszékébe, amelyik megszokott pihenőhelye volt, onnan beláthatott mindent, ami körülötte zajlott.

Akkor délután valami szokatlan vidámság kerítette hatalmába. Nem túl sok idejük volt ebéd után a beszélgetésre, de csak játékos, bolondos dolgok jutottak az eszébe. A gyermekek az unokák egy-egy huncut történetét idézték fel, s közben nagyokat kacagtak. Később figyelte Zsófit, aki a tükör előtt készülődött az esti istentiszteletre. Megint büszkén nyugtázta magában, hogy lányának a dús haja semmit nem veszített a fényéből, és ismételten átvillant az agyán, hogy mindhárom gyermeke jófajta, szép hajat örökölt tőle – és csak egyedül az idősebb lányára testálta rá a korai őszülést, a másik kettő az apjukra ütött. Drága Jánosomnak még a koporsóban is fekete volt a haja... Elégedetten vette észre azt is, hogy ezúttal Zsófi élénkebb rúzst használt, ami a diszkrét alapozóval egészen frissé varázsolta, mintha nem is kellett volna egész héten a munkája mellett az anyja miatt is aggódnia. Szegénykém, sok jut neki és túl könnyen kétségbe esik –gondolta magában -, pedig nincs semmi komoly bajom. Jó gyermekeim vannak, Istenem, hálát adok értük –sóhajtott mélyet, de vigyázva, hogy Zsófi meg ne hallja. Legszívesebben magához szorította volna, mint hajdani kislány korában, de ez csak a pillanat játéka volt – még megijesztené, hogy elérzékenyült... A kapuig kísérte a lányát. Tekintetével követte, amíg a templom elé nem ért, és akkor hirtelen megpillantotta egyik régebbi munkatársát, aki Zsófi előtt lépegetett.

Magda is a vecsernyére mehetett, pedig úgy emlékezett, mintha katolikus lenne. Szegény Magda! Egyetlen leánya, élete szemefénye, Sára, micsoda értelmetlen véget ért! Szerelmes fiatalasszonyként és boldog kismamaként sétált egy késő esti órában a férjével hazafelé a kisvárosi járdán. Sára az ölében vitte a párhetes kisbabát, kicsorduló szeretetét időnként bele-belegügyögve a pólyába. A férje nagy gyönyörűségére, aki imádta asszonyát és úgy érezte, hogy mindent megadott neki a Fennvaló: szülés után is hibátlan alakú és szépségű feleséget, egy egészséges kisfiút – mit is kérhetne még? Tökéletesebb életet már nem is kívánhatna. Valami meleg, kellemes érzés hullámzott végig rajta, de feleségét akkor átölelni, ölbe kapni nem tudta, mert Sára a babájukat szorította a szívére. Majd otthon, gondolta, és megállt, hogy cigarettára gyújtson. Abban a pillanatban az elegáns fekete kocsi robogva vágódott a járdára és a ház falára tapasztotta Sárát. Aztán anélkül, hogy lassított volna, tovább száguldott. A halott fiatalasszony utolsó ösztönével a magasba tartotta kicsinyét, aki sértetlenül túlélte a rettenetet.Igazságszolgáltatásra nem került sor, mert részeg szekusok tanúsították, hogy a szabályosan közlekedő autót a babájával ballagó kismama veszélybe hozta, szerencsére a kocsinak nem lettsemmi baja. Anyai ösztön – erről még évek múlva is beszéltek az emberek, természetesen a részletek mellőzése nélkül. 

Irénke megborzongott a kellemetlen emléktől, a vállára vetett sálat szorosabban tekerte magára és bement a házba. Valami finomat főz vacsorára, mire véget ér az istentisztelet, határozta el. Éppen a telefon előtt állt. Hogy ez nem jutott korábban eszébe! Felhívom Kanadát! - és máris tárcsázott. Másodperceken belül jelentkezett tengerentúlról az idősebbik lánya, kissé meglepetten, hiszen csak három napja beszéltek telefonon. És bár örült, hogy édesanyja otthon van, megijedt, hogy annyira rekedtes a hangja. Irénke megnyugtatta, hogy semmi az egész, átmeneti kellemetlenség, de a nagy elhatározását minél előbb szeretné közölni: a jövő telet Kanadában tölti. Csak most kezdődik a nyár, de jó, ha tudják, hogy a karácsonyfát együtt fogja az idén díszíteni az ottani unokáival. 

Beszélgettek sokmindenről, főleg a gyermekekről. Mind a hat unokája szóba került. Mikor kicsik voltak, még itthon együtt – emlékezett -, a kislányok arról találtak ki mesét, hogy majd Kanadában élnek, „banántot” esznek és nagymamáékat is meghívják kóstolóra. No, lám, most már a hat közül négy csemete tudja, hogy milyen fán terem a banán, talán majd ismét mind együtt lehetnek nemsokára itt, a magyarósi almafák alatt, mert Magyaróst mindegyikük szerette... 

Tereferéltek jó sokáig, míg hirtelen eszébe nem jutott, hogy mindjárt vége a vecsernyének, és Zsófinak vacsorát akar készíteni. Jaj, de jó volt ez a kicsi beszélgetés, látod, majdnem megszűnt a rekedtségem is, mondta búcsúzóul... 

Fél óra múlva mentőért kellett telefonálni. Zsófi az öccsét is hívta, így mindketten felkísérték a kórházba. A specialista azonnal intézkedett, és közölte, anginás fájdalmakkal be kell feküdnie, hogy megfigyelhessék. A hordágyról Irénke odaszólt két ijedt gyermekének, hogy menjenek haza, ő most jó kezekben van, nincs okuk aggodalomra. Látva bizonytalanságukat, anyai eréllyel, mint régen, amikor még fegyelmeznie kellett őket, rájuk ripakodott: ne mind lábatlankodjatok itt, menjetek, engedjétek a doktornőt, hogy végezze a dolgát! Elmentek. A hazáig tartó húsz perces séta még jól is esett nekik az ijedtség után. 

Már a kapuban meghallották a telefon berregését.

Sajnálattal közlöm, hogy édesanyjuk tíz perce meghalt, mondta riadtan a nővér. 

Anyai ösztön? – Gyermekei nem foghatták a kezét, amikor végsőt dobbant a szíve. Még megijedtek volna... 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-05-10 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.