Videó

A Vadász Erdész csatornáról




Keresés a honlapon:


Dunai Andrea: Levegőváltozás

"Minden lélegzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés."
(Pilinszky)

nem vagyok képben. hol lehet? megvolt, csak útközben elveszett? muszáj megkeresnem. az igéket most gyomlálni kell. nem látni tőlük a Paradicsomot. kapálom, szedem. ahelyett, hogy jelzőket használnék. és csak úgy állnék a színe előtt. talán itt van a közelemben. akik ismerik, azt mondják, lehet akár a zsebemben is.

közel a lépcső. nem tudom, pincébe, vagy padlásra visz-e. távol a menedék. mennyi a menetidő? jó a menetirány? közel a véletlen is. felhullámzok, mint azúrkék, sós tengerek, majd mint a sár, leülepedek. és már semmilyen jelentősége sincs. látom-e a lényeget. ennél csupaszabb már nem lehet. sötét ez a szerep. olyan, mintha egész életemben nem lehetett volna felkapcsolni a villanyt. pedig tisztán láttam a falon a villanykapcsolót. nem a falon kellett volna keresnem? az ilyen kapcsolók helye általában ott van.

közel a halandó is, akiből minden létfontosságú szervet ki kell vennem, és jól összekevernem, hogy bebizonyítsam: ebben a sokismeretlenes egyenletben a szeretet az egyetlen állandó. gyilkos meló. de valakinek ezt is csinálni kell. és ez a klasszikus majdnem giccsgyanús.

közel az utcasarok, ahonnan hátra már nem pillanthatok. még messze a Lét; csak makog. oda kell mennem, ahol földre hulló ezüsthajszálai megengedik, hogy gyökerestül tépjem ki a félelmeim. őszül a lelkem is. a művirágok az esőt lefelé esni sem engedik. talán vár egy fekete folyó. sodor hullámain egy szín nélküli világ kapuin át. visz valahol valami valahová. és soha meg nem érkezem. azt súgja, nem vagyok jó helyen. Kháron ladikján meg nem közelíthetem.

épp Akkor ment el az utolsó ember, aki még rám nyitotta az ajtót és válla mögül visszanézni sem mer. a hátára feszült egy jel: menekülő. telefon? vissza nem hívható. ha balettet tanulok, nem történt volna meg. most erőtlenül kell valamit mondani. mások helyett is. magammal harcolok. elég az is? ne hagyj békén, ha épp kiábrándulok. nem kötöttem ki semmilyen szigeten. a betonházak között az eső is húgyszagú. hát még az emlékezet. az agyam nagyobb részében dédi még mindig kenyérrel eszi a szőlőt. elrongyolódott a fonott szék, amin ül. a kamra ürül. hideg a szoba. cseppet sem Éden. és a fekete-fehér tévében Fischer Annie zongorázik, akinek - dédi már nem érti - "a képről miért maradt le a dereka".

lépteim riadt rohanása még zuhog az esők temploma alatt. hm. ez a küldetés? kései felismerés. vállamat vérzik vén szilánkjai. olyan lett körülöttem a levegő, mint a vénába szúrt elúszó jövő. csöndeket hasonlítok egymáshoz. fel-felfröccsenő pocsolyalépteket. az idő, mint egy kényelmetlen cipő, amit a kelleténél szorosabbra fűztél. tör a sarok. és bámulnak rám a fáradt-fehér angyalok. akikben sohasem hittem. akiket a világ széléig űztem, mert úgy láttam. vakok. ködös labirintuson át jött szembe a titok. az lett a dolgom, hogy szeressem, kibontsam bármit is hozott. eltörölni azt a másik lábnyomot, ami téves jeleket hagyott. Ariadné fonala már vagy kétezer éve elszakadt. beletörődöm. az egyetlen ismerős a félelem marad.

mégis elhagyom a négy fehér falat, megnézem a rozzant tetőket is. az időm örökös válás. találkozni vágyom, miközben meg akarok úszni minden búcsúzást. "eredj! - s ajtót mutatott." azt hiszem, a filmekben ezt így szokták mondani. itt állok vörös selyemruhában, részegen egy gengszterrel. a másik képen egy apáca, és a háttérben zárda. az is én vagyok. valaminek muszáj lennie a kettő között. de már tegnap elveszítettem az illúzióimat. ne bánts, ha kések. odaérek. én ide járok. aki lettem, nem az voltam. bolyongok beazonosíthatatlanul. vajon, miért szivat minket az úr?

aztán egy sápadt reggel összevesztem a félelemmel. válogatott belőlem a halál. vágytam arra, hogy majd odaát leveti magáról mocskát a világ. és befogad a nagy hegy: az Ararát. várok, amíg kifájja magát belőlem a hiány. nem tanultam meg egyetlen szerepet sem. mentem ész nélkül tovább. odaértem, ahol semmi sincs a helyén. mellékszereplő lettem a saját életemben. vasalás előtt - vasalás után. minden inget könnyedebben. pszichológus kell ehhez is. az álmaim nem kivetíthetők, mint a filmeken. háborúk. vagy béke lesz és elfelejtenek. vagy megtalálom Őt. viszont ez már egy másik történet. amit majd az unokáimnak sem mesélek. ha új utat találok a paradicsomkerthez, én jövök eggyel Neki. aki a lelkeket berendezi.

keress meg szomjaim különös árnyain, e szikra szolgálaton. hadd higgyem áldani az ajtómon bekopogót. halovány emléke romjain már utolsót kongat a lélekharang. és egyszer csak az ölébe vett. szellem vagyok. napjaim telnek szorgos kísértésben. és amíg el nem hittem, megláthatott. ölébe vett, pásztor vagyok. végre e nádtetős nincsben nyájat adott. hozzá széles mezőn őriznem enged. hazatérésemben vígaszára leltem. lánya vagyok. nem tudtam. eddig a tenyeréből éltem. fájó gyorsasággal peregnek a percek. sebesre dörzsölik az emlékezetet. aztán elfut az utolsó kép is. és a következőt már megint félni kell. aki merész, csak annak jön el. és már mentségem sincs. képben vagyok.

  
  

Megjelent: 2014-09-26 16:00:00

 

Dunai Andrea (Szekszárd, 1970)

A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztőségi titkára, a Rendezvények rovat szerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.