Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magén István: A látó

 

 

 

 

A látó

 

Sohasem voltam ostoba, habár jó ideje azt hiszem, hogy láthatatlan vagyok. Olybá kell ezt tekinteni, mint egy filozófiát. Tolakodásnak semmi nyoma, mármint, hogy nyomulnék a filozófiában. Vagyis, hogy filozófiai kérdésekbe dugnám a fejemet, mint a strucc. Lazaság és derűs tekintet. Ez a jelmondatom. Hogyan kell ezt érteni? Különösen annak, akinek nincsen tekintete? Erről még nincsenek elképzeléseim. Nem vagyok rendetlen, csak szórakozott, ennél fogva a rendetlenség nálam a dekadencia jele. Láthatatlan világomban hogyan is képzelhetném másként? Sok értelme nincs, hogy önáltatással oldjam a bennem felhalmozódott feszültséget. Annak sem, hogy egyoldalúan szemlélődve túlzásokba essek. Az én filozófiám hasonlít a kígyóéhoz. Tekergőzni kell. Tanácsos lenne megszívlelnem saját tanácsaimat, ezért csak magamat ajánlhatom. Láthatatlanságom teljes tudatában. Ettől filozófus leszek, anélkül hogy belebonyolódnék a megoldhatatlanba. Most már megértem a férgeket, láthatatlanságuk kőnyomatait, vagyis évmilliókon átfurakodó életrevalóságukat. A gilisztákat, de még a galandférget is, meg a vakondot például. Nem tudom, mi az, hogy látni. Ezt az érzékelési módot, mint axiómát továbbmagyarázni lehetetlen. Számomra a világ nem vizuális. A világot láthatatlannak képzelem, tehát magamat is. Akkor vagyok láthatatlan, ha lebegek. Erről a fixa ideáról nem vagyok képes lemondani. Nem látom, csak érzem és azt képzelem, hogy mások is csak akkor látják, ha érzik, vagyis megtapogatnak. Időnként, egyszerűen azért, hogy szétfeszítsem a látszatot, tükörbe nézek. Hosszan magam elé téve bele mélyedek, azzal a várakozással, hogy meglátom magam benne. Már a felvetés is abszurd. A szájammal szemben a szám, az orrom beleszagol az orromba, a szemem farkasszemet néz a szememmel…

A tükör… A tükör, mint kibontakozási lehetőség, mint filozófia.

 

Felébredek. Amikor kinyitom a szememet, nagyjából ugyanazt látom, mint lehunyt állapotban. Mindenesetre nem az ablakon beáramló fényt. Pedig az érzékeim a reggeli zsongástól megittasodnak. Könnyen elszabadulnak az események. Mit lehet még tenni? Nem azért mondom, de semmit, majdnem semmit. A falevelek zsongását odakint, nem lehet lehalkítani, vagy felerősíteni egy gombbal. A gyerekek kacagását sem a szomszédban, vagy egy zenemasina tinglitanglizását. Dühös vagyok, amikor valaki odakinn idegesen felnevet. És még nem hozakodtunk elő a légyzümmögéssel. Az sem hallható élesebben, mint a domborulat, melyen végighúzom az ujjamat. A légyzümmögést az teszi érzékletessé, hogy az észrevehetetlenségig finom. A hangoknak erről a káprázatos tömegéről, melyet mindenkinek észre kell vennie, mely világít és csillog, mint az üveg, mely pár pillanat múlva elcsattanhat, szóval minderről elmondható, hogy szép. A csillogás nekem üres szó, halott történelem. Akármilyen fontos kifejezés is, nem tudok vele mit kezdeni. Ortodox látnokiságom közömbösíti az engedékenységemet. A csillogás nevű axiómának nem tudok ellentmondani. Nem tudok mit kezdeni vele. Pedig az érzékelésnek ezek a dimenziói boldoggá tesznek engem a láthatatlant, aki legalább elképzelni tudom, amit nem látok.

A boldogság hullámait indítják el felém.

Láthatatlan vagyok. Vagyis hát… vak. A vak nem a dolgok felületének tudója, hanem a mögöttes dolgoké. De nem biztos, hogy többet, mint a nem „látók”, azok, akiknek a látóideghártyája érzékeli a fényt. Abban az órában, amikor a szememből eltűnt a csillag, látóvá lettem. Ez eddig egy alig érthető, mással össze nem cserélhető prófétai ügy. Egy óvatosan helyesbített tanítás. Innen letekintve, mint egy magaslatról, véglények észlelhetők szemtelen rágókáikkal. A létezés ellen tiltakoznak. Időnként felszáradnak, mint a könny, felszakadoznak, mint a viharfelhők, lüktetéssel és bódulattal isszák a fényt. Mindezeken elgondolkodva mégsem idegeskedem, mert nincsenek kétségeim, hamarosan érzékelhető lesz minden, amit sötétség burkol.

Belső tájakat fényképezek – tudatom a környezetemmel.

Szökésben vagyok. Társaim az éj és a feketén bólogató hajnal. Elindulok, tapintok, hallgatózom. Árad arcomból a nézés. Egy vak perspektívájából óriási formákat fedezek fel, olyanokat, amilyeneket csak négyszemközt szoktak elképzelni. A színek megmagyarázhatatlanok annak, aki még sosem látta őket. Egy lány hangja színeket idéz, de az én színskálámon sehol sem lelhetők ezek a színek. A hanghullámok palettáján is kikeverhetetlenek. Attól, hogy egymás mellé rendelik őket a körülmények, visszanyerem önállóságomat.

 

Hédi fogja a kezemet, arcához von a levegőben, simogatóan csúsztatja az arcán. Közben kérdezget. Megmerevedem, egy különleges, kényes ügy, kényelmetlenül érzem magam tőle. Mondjuk úgy, illetlen. Neveket, színeket, anyagokat, formákat sorolok feleletképpen Hédi kérdezősködésére. Úgy kell tennem, mintha nem történt volna semmi, ami akadályoz. Izgat a hangja, Hédi arca lebeg az ujjaim előtt, a hang, az arc eggyé válik. Megérzem a hangjában őt, úgy látom, nagy szemű, duzzadt ajkú. Orrlyuka, ahogy lélegzik, tágul, meg összehúzódik. Ujjaimat járatom a nyakán, ujjai közé veszi az ujjamat, jártatja az arcán, vezet, hogy eligazítson. Az ujjaim ők, a szemeim, látóidegeim az ujjvégeken fejlődtek ki. Hédi hospice, szociális munkás, mindenes, vakokat tanít látni. Amerre fordul, arra fordít engem, ha az ajtó csapódik megriad, a lépteibe gabalyodik a léptem. Eltévelyedek hosszú, megformálatlan hajzuhatagától. Összefonódik, leng, simogat.

Ez a hajam – mondja Hédi. – Haj – ismételi. – Sűrű, erős-szálú, göndör. – Hédi szétbontja összefonódott ujjaimat, remeg, összerendezi az övéivel. Visszahúzná őket, de ez már lehetetlen, a kíváncsisága felülírja a félelmeit. – Érzed? – kérdi. – Milyen? A szám, az ajkam, a fülem, a tarkóm…

Hospice lány, ezért kapja a fizetését, ez a dolga az intézetben. Én, józan beletörődéssel tűröm, közben olyan testhelyzetben vagyok, melyben szenvedek. Már régen meg akartam mondani, hogy bizonyos anyagi dolgoktól mindig megroppanok, megreccsenek és nem látom a végét. Megcsúszok a teher alatt, amit cipelnem kell. Hédi látni tanít.

A hangom után mit gondolsz rólam? – kérdezi. – Szagolj meg! Mi jut eszedbe az illatomról? Mi jut eszedbe rólam? – Megkérdeztem, hogy adna-e egy cigarettát? Esős tavaszi délelőtt van.

Az utcai hangok idétlenségébe belefájdult a fejem. A zajok és susogások egyvelegét próbálom megtéveszteni. Szorosan mellettem jön Hédi, hogy érezzem. Én mint egy cincér a csápjával, tapogatom a járdát. A fehér bot végével kopogtatom az utat. Egyhangú, unalmas, idegtépő.

Nem feleltél még – mondja Hédi. – Milyennek látod?

 

Hédi, a hospice azt mondja, hogy ezzel a módszerrel, ahogyan ő látni tanítja a vakokat, én is megtanulom a világot. Hallgassam, figyeljem, bízzak benne. A kérdés számomra az, hogy ez egy háború-e, mert ott tekereg a hangjában a kétely, tehát én, a világtalan, a védtelen, aki a világosságra vágyik, meddig bolyonghatok? Hédi a jobbomon, nem tudom, milyen a haja, nem látom a szemében a megokosodást. Elképzelni sem tudom. Látó vagyok, de nem csippenthetek le egy csíkot a ruhájából.

Meredeken félek. Meggyilkol ez a környék. A hospice kezében vagyok. Észt vesztő boldogtalanságot eredményez az, ahogyan az utcákat járom. Az én helyzetemben még lehet használni az érzékeket. Egyszerű fáziskülönbség van kettőnk között. Elvállalta, hogy tanít, mert megfogtam a kezét. Színházat játszik, támogat, kesereg. A szüleim sem tudnak beszélgetni velem, mert képtelenek kifejezni a sajnálatukat. Úgy gondolják, hogy egymás mellé valók, hogy a sorsuk a vak gyerekük fölé rendelte őket. Egy olyan területre, melyen nem kell ügyelni a szükséges arányokra. Ahol még én is kimondhatnám a reménytelenségemet. Az érzéketlenségemet. Bent a szobában is, kanapén heverészve is ugyanazt látom, mint a hegytetőn. Ugyanakkor viszont, mindezzel homlokegyenest ellentétesen, mintha a sorsom mégis felfelé épülne.

 

A szüleim egymást vádolják. Génjeiket vizsgáltatják, családfát rajzolnak, sorsokat bontogatnak, mint az amerikai mogyorót. Hogyan történhetett meg, hogyan születhetett vakon a gyerek, egy elcsukló, hibás, hamis üzenetet hordozó gén ténykedéseként? A testvéreim mind épek. Ez az elszabadult átörökítő rettegésben tartja őket. Az Alkotó dilettantizmusa, nem a szüleimé, hiszen ők csak játékszerek. Az Alkotó elbambult, nem figyelt oda. Elaludt egy másodpercre. Vajon neki, az Alkotónak, a természetnek, aki nem az Isten, mert Ő bizonyosan nem tette volna, Ő fölötte áll ennek az egésznek, ennek a felelőtlen szobrászkodásnak. Sokmilliárd év távolában, a pillanat lehet sok is, meg kevés is. A döntés a pillanaté. A felvázolhatatlan döntések sora, pillanatok sora.

 

Hédivel megyek az utcán. Azt mondja: Odanézz! Vörös színben gomolyognak a felhők. Hallottam már ezt a szót, tudom is, megtanultam, elkápráztatott. Mégis, mi az, hogy felhő? Hogyan gomolyog? Ha kiülök a napra, érzem a melegét. Az én éjszakámban. 

 

+

 

Hangok alapján kell a dolgokat beazonosítanom, jellemeznem hajmeresztő megnyilvánulásokat. Kíváncsi vagyok, mikor és hogyan leszek képes felocsúdni lépteim zavaró csusszanásaiból. Hangosabban szól bennem, megrezegteti a gégémet, süppedős, mintha szőnyegen járnék. Friss illat száll valahonnan, megéheztem. Hédi szóval tart, nem bántó, odébb férfiak erős hangját hallani. Mint a fogoly madár, akarok a szomorúság kalitkájából kiszabadulni. Az iskolai tanulmányaimból rendelkezem bizonyos topográfiai ismeretekkel. A hospice azzal kísérletezik, miként tudná fekete falamat képekkel teleaggatni. Fényt gyújtani, lámpákat, reflektorokat. Elképzelem, hogy behajlított könyökkel integet felém. Együttműködésünk alapja ez a különös rokonszenv. Kissé kapkodva megszerkesztett feladványok, melyekben jobbára idegen portfóliók szerepelnek. Meg kell jegyeznem, léteznek történetek, melyek ezeknek a feladványoknak a nehézségét megfékezik. Le kell írnom azokat, el kell mesélnem, mert a szereplőiknek ismerőse vagyok. A hospice ismerteti az utca nevét, melyben járunk. Történet kell hozzá, elnyújtózó kényelmességgel húzódó erdő, cölöprengeteg, házak, bujkálós kapualjak sora. Társakat kell találnom elgondolásaimhoz, felkelteni a figyelmüket.

A Kerepesi úton járunk, fogalmam sincs, hogyan vetődtünk oda. Fúj a szél, egy kicsit fázom. Érzem, ehhez még nem kell semmilyen magyarázat. Egyre több hangot hallok magam körül. Tömeghang, érdes és érdekes szavak. Összecsomósodnak, ami csak bonyolítja a helyzetet, szétbomlanak, összeállnak más alakzatban. Hédi belém karol, erősen szorít. Maga után húz. Szaladni próbál velem. Rossz helyre hoztalak, mondja. Elővigyázatlanságból kerültünk ide, teszem hozzá, de megbánom, azért mégis bizakodó a hangom. Tárgyak puffannak, mellettünk kiabál néhány személy, ami elgondolkodásra késztet. Magam sem értem, mondja, ez nem normális közeg, menjünk innen. Először tájékozódom. Önkéntelenül, reflexszerűen megemelem a kalapomat, sapka van rajtam. A fehér bottal hadonászok. Meglöknek, igyekszem erős maradni, de azon veszem észre magam, hogy támolygok. Hédi gyengén, uralkodó módon tuszkol. Azt hiszem, hogy majd, ha kikerülök innen, körmönfont hazugságokra kényszerülök. Amikor a dolgok már visszafordíthatatlanná válnak. Hédi testmelegét érzem, izomzata sima, rugalmas. Megsemmisülten tétovázom a zajban. Képzeletem ablakában állok, rám borul a világos, nagy ég. Vasajtó csapódik, emberek tolakszanak. Fülelek, élesen elkülönülnek a dörrenések. Érzékelésemnek elemi igényei vannak. Kémiai folyamatok és mellékutcák. Nem bocsátom meg magamnak, hogy együtt mertem lenni a gondolataimmal. Egy pillanattöredékre úgy tűnik, mintha sem az értelmemnek, sem az érzelmemnek nem lenne szerepe. Lövések dörrennek, a hospice leránt, rám esnek mások. Mindjárt kint vagyunk, mondja. Fölugrunk és futunk. Vakító fényhez hasonlít a sikítozás. A földön csúszok. Éles kanyart veszek, távolodik a zaj. Erős vízsugár csapódik a falra, beterít. Nem tanítottak meg ilyenekre, mondom, pedig az iskolában kitűnő tanuló voltam. Most kellene a részletekről szólni. Ilyenkor kell létrehozni, megbeszélni, mondom. Érthetetlen motyogásomra a hospice nem válaszol. Bármilyen érett nő, ebben a jelenetben, ebben a minutumban csak kiegyensúlyozatlan lehet, gondolom. Úgy hallom, emberek fekszenek a földön. Teljes belső valóm harcol, és csak a szemérmességem képes eldönteni, hogy tényleg így van-e? Az alapkérdés az, hogy Hédivel teljesen lekötjük-e egymást? Nem lövöldözünk, nem kiabálunk, és ez mindenesetre a környezetünknek biztonságot jelent. Egyesek úgy loholnak, mintha minket üldöznének. Egy pocsolyában fekszem és szégyenkezem, hogy kisszerűnek, butának és nevetségesnek látszom. A hospice mellékutcáról mellékutcára hurcol, így aztán minden árulkodó nyom eltűnik, üres tekintetemet felkínálom. Hédi erőltetett mosolyát a hangjából érzékelem. Elképzelem a sziluettjét a bal oldalamon, ahogy szemügyre vesz. Fiatal, üde a bőre. Felindulásból beszél, liheg. Még mindig rekedt, akadozó a hangja az idegességtől. Megérzés, hogy az arca nem szimmetrikus, ilyen elrendezésben a leginkább alkalmas a másik iránti szimpátia kifejezésére. Ha megérinthetném, érezném. A hangjából változékonyságot hallok. Legszívesebben kiordítanám a torkomból a levegőt. A mellékutcák labirintusa távolira tördeli a szókapcsolatokat. Nem tekintem véletlennek, ami történt. Valahol ülök, a viszonylagos csend jobb. Hallgatás közben görcsös energiákra lelek önmagamban. A morális játékszabályoknak megfelelően, alig észrevehetően remegni kezdek. A felszaggatott csöndben, egy busz áll be szuszogva a megállóba.

Megvagy? – kérdi Hédi és megfogja a kezem. Úgy látszik, durvaságomban is megnyerőnek talál. Nem tekintem lehetetlennek, hogy kiordítottam magam. Remegésbe rándult testemet futás közben visszalökte a szél. Az ő szeme szét tudta választani az embereket. Elfutottak, vagy leugráltak a villamosról, vagy emlékké váltak egy ismerősnek tűnő képben.

 

Megvagyok! – mondom.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2024-02-26 20:00:00

 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.