VideóRészlet az MTVA P´amende, 2024.04.18-i adásából a henti79 csatornán. Keresés a honlapon: |
Támba Renetó: A Főnök halála
A Főnök halála Mr. Gibson halála Ragacsos lyuk tátong homlokán. Hájas tokája megnyúlt, szája tátva maradt, szemeiben üres rémület. Tojásdad arcán kimerevedett a percnyi elképedés, melyet egy váratlan, épphogy észlelt lövedék váltott ki. Kopasz fejéről izzadtságcseppek csorognak alá, a nyakon át, egészen a mellkasig, ahol a mellkas sűrű szőrzetében fennakadnak. A verejtékezés a nyári forróság miatt van, s vélhetően hozzájárult az asztal szélén heverő egytálétel is: gulyásleves. Annyit még a hírlapok is megírtak a titokzatos Mr. Gibsonról, hogy prózai életét egy multinacionális cég kihelyezett magyarországi igazgatójaként tengette, s hogy a csőd széléről munkaerő-leépítéssel kívánta visszahúzni a hazai leányvállalatot. Hogy ezt a meglepetést ennek köszönhette-e, talán titok marad, és különben is, mire volna jó, ha megtudnánk az okát? Bízzuk ezt a sekélyes feladatot az újságírókra. Mi megelégszünk azzal is, hogy nézzük Mr. Gibson tojásdad arcát, izzadt, hájas tokáját, s nézzük azt a méretes lyukat, amelyen keresztül éppen az ajtókilincsre látni. Valaki forgatni kezdi az irodai ajtó kilincsét. Mindhiába, hiszen Mr. Gibson, a Főnök, vélhetően bezárta étkezés előtt. Talán szégyellte, ha evés, eme megalázóan állati aktus közben látták? Meglehet. Nem véletlenül lett a vállalat helytartója, egyfajta kiskirály: aki menekül bestiális mivolta elől, gyakran felmászik egészen a lombkoronáig, s onnan makog tovább. Akárhogy is, minket most nem hagy nyugodni, hogy a kilincs forog, csak forog tovább, valaki be szeretne jutni. Egy visszafojtott sikoly, mely jelzi, hogy már fél órája keresi egy bizonyos… éppen akkor röppen ki a feltehetően csenevészalkat titkárnő torkán, amikor Mr. Gibson tarkója bizonytalan állagú nyúlványok formájában kezd elválni a széktámlától, s Mr. Gibson feje nagy koppanással a hatalmas íróasztal vastag felületére huppan. „Óhajtott valamit?” Kérdi a titkárnő nagy megkönnyebbüléssel, mivel azt hihette, hogy a Főnök megszólította őt. De válasz nincs. Szünet. A titkárnő nem kaparász tovább, az oldalán egy úrtól annyi hallatszik még be az irodába: „Meg tudom keresni máskor is. A beszállítók még várhatnak.” Az úr eltántorgott hát, ám a rendőrök egy óra múlva már a szobát szaglászták. Mégis mi érdekeset találnának itt? Az imént egy hatalmas fej, a maga összes hatalmas terhével a hatalmas íróasztal hatalmas felületére huppant. Ezen kívül ebben a szobában nincs semmi mondanivaló. Kitágul a tér Éjszakánként egészen kitágul a tér. Az utcák üresek, a sötét hidegrázósan öleli magába az embert. Egy vékony, barázdált arcú, szőkés-őszes hölgyemény éppen most hagyja el a gyárat, valaki – tömött cigivel a szájában – éppen most köszön el tőle. Innen tudjuk a nevét: Éva. Néhányan rajta kívül még elpárolognak az épületből, ám Éva irányába nem indul el senki. Ez a nyeszlett kis hölgyemény, akit az egyszerűség kedvéért az emberiség szülőanyjáról neveztek el, bizonyosan komoly gondoktól őrlődik ebben a pillanatban is. Mit tehet holnap a kölykök elé vacsorára? A 99 Ft-os ömlesztett sajt vagy a másik, a 149-es éri meg jobban, mert abban több van… Csupa-csupa olyan kérdés, amit csak azok ismerhetnek jól, akik most is a bőrükön érzik annak az érdes tapintású, színes reklámszatyornak az érintését, amivel a szegényemberek naponta járják a piacot és a diszkontokat. Hogy milyen érzés, amikor ilyen kérdések darálják nap nap után egy ember, egy család életét, csak az ismeri, aki fél emberre való fizetésből próbálja eltartani a családját. Éva egyedül vonul az utcán, fejében és szívében ezernyi apró-hatalmas gonddal. Vállán kis, kopott táska, bal kezében reklámszatyor. Sikátorokon és szűk utcácskákon halad át, egészen a Vám térig, s ott, be egy bérház udvarába. Végre hazaérkezik késő éjszaka a délutános műszakból, végre láthatja egy fél órára lefekvés előtt az ő egyetlen, drága fiát… „Akasszátok föl a királyokat!” Nyolc óra. Két fiú együtt tanul egy kopott falú félszobában. Talán matematikát. Közben kiflit majszolnak, a kiflire vékony párizsi-szeleteket terítettek. Mellé keserű kólát isznak. Peti már nem tudja követni az anyagot, későre jár. „Hé, szerinted mi lelte azt a pacákot? Azzal a bazi nagy lyukkal a fejében…” Kérdi. „A maffia tehette. Mesterlövész. Távolról lőhettek, ha az ablakon keresztül érkezett a golyó.” „Ez rendben van, de ki rendelhette meg?” „Egy munkás is lehetett volna, sok ember életét tette tönkre. De egy munkásember nem tud ilyet elintézni. A maffia volt. Az meg a nagyemberek dolga.” Jön a higgadt, lezáró válasz. Ám Petit még továbbra is zavarja a kérdés, és valamiért Petőfinek az „Akasszátok föl a királyokat!” c. verse jutott eszébe, amit nemrég tanultak. Végül is ez a pacák is egyfajta kiskirály volt. Mostanában több hasonló esetet is lehetett hallani. Sorra nyírják ki a nagyfejeseket, akik ezrével szüntetik meg a kisemberek pozícióit. Talán egy profi szervezet műve ez, amely titkon a szegények érdekeit képviseli, s rendületlenül vallja a nagytőkésekről: „Szivöknek minden porcikája rosz, Már anyja méhéből gazságot hoz, Vétek, gyalázat teljes élete, Szemétől a levegő fekete, S megromlik a föld, melyben elrohad – Akasszátok föl a királyokat!” A nagytőkések, vagy ahogy Peti anyukája szokta mondani, a nagytökűek, mindent tönkre tesznek maguk körül. Az emberiség egy csodás kert, mondja mindig Peti anyukája, amit a nagytökűek folyton legazolnak. Hogy miért? Hogy érdekük lehessen belőle. Ezt mondja Peti anyukája nagy elkeseredésében vasárnap délelőtt a szegényes ebéd előtt, közben, után, hétköznap és ünnepnap, busz előtt és busz után futva, mindig ezt gondolja. És ezzel aztán már a hócipője tele van. Egyszer valami borzalmasat fog tenni. Ha még eddig nem tett, majd ezután… Na, persze ilyen sosem lesz. Ezt Peti is jól tudja, hiába olyan élénk a képzelete. Jól tudja, hogy a szegény ember mindig hangyányit lép, és akkor is visszafelé, nem előre. Megérzés Mr. Gibson az irodájában ül, az ajtónak háttal. A hatalmas, tölgyfa ajtót kulcsra zárta, az íróasztalt megterítette étkezőasztalnak. Gulyást rendelt. Ha már magyarok között tölti fél életét, éljen is magyar módra. Kanalazza, kanalazza a forró, ízes levest, és valóban, úgy izzad, mint egy magyar. Olyan bőszen, szaporán. Mint minden ember, ha belefeledkezik az evésbe. S végül, miután már végzett az evéssel, félretolja magától a tányért, szalvétával megtörli arcát, aztán kényelmesen hátradől. És ekkor valami furcsa érzése támad. Mintha valaki, vagy valami üzenne szeretne neki… Most először az életében… a Főnök Úrnak megérzése van. Döcögős Egy őszes-szőke nő áll a gyártósoron. Dolgozik, mint a méh, mégis szidják. A gyártósor sűrűjében áll, csak áll. Mint a hangya, úgy dolgozik. Mégis szidják az anyját.
Odahaza már kisfia várja. Matekot tanul vagy haverral chatel. A gyártósoron áll, csak áll, keze alatt megszalad a munka. Hosszúműszak van. Ma későn megy el.
E csepp bérből nem futja, csak tejre, vajra… egy kis szalámi… Szikkadt kenyér az élet, nem lesz itt akármi. Így pörög az agya. Egy műszak, egy élet… így döcög, így megy el. Késő éjszaka van… Késő éjszaka van már. Peti anyukája hazaért végre. „Kisfiam, ettél má’?” „Most fogok, veled. Tudod, hogy…” „Tudom, tudom, de utána alszol, aztán megromlik a beledben…” „Nem romlik az. Együnk inkább…” Esznek. Egymás mellett ülnek, válluk néha összeér. Esznek, csak esznek és esznek. Közben nem beszélnek. Ahogy a szegényeknél szokás. Késő éjszaka van már. Két fáradt fej telik meg élelemmel, szeretettel. Majd aludni mennek. Két álmos fej hajlik a másnapba át. De lefekvés előtt Éva még kifésüli drótszerű hajából a minap búját-baját. Éva feje hatalmas tollas párnáján nyugszik, de egyszerre csak nyugtalanul inogni kezd. Valami borzasztó álom gyötri. Valami főnökről beszél, valami rohadt geciről. Akit egyszerűen ki kellene hajítani a picsába. Akit meg kellene ölni. Mert a Főnök az, aki eluralja az emberek életét. A picsába a főnökökkel! Egy gondolat… A fenébe is. Ha lenne fegyvere, ő aztán igazán megtenné. Túlságosan meggyötörte őt már az élet ahhoz, hogy ilyen szarságokon vacilláljon. Ha lenne egy olyan katonai puskája, hát nosza, beállítaná a célpontot és lőne egy bérház magasáról. Tökmindegy. Csak tetten ne érjék, mert a fiának szüksége van rá. De egy biztos: a Főnök, aki férje haláláért is felel, nem élhet tovább. Ha anno nem baszta volna ki, a Józsi még ma is élne. És most ő is egy hajszálon függ… Ő is ennél a cégnél dolgozik, és őt is bármikor kibaszhatják. Ki kéne készíteni ezt a főnököt. Megérdemelné a dagadt pacákja. De soha, senki nem fogja megtenni. Egyedül ez a gondolat bántja most, így, műszak közepén. Azt még csak nem is sejti, hogy tegnap délelőtt már kinyírták azt a rohadt gecit. Minden bizonnyal egy mesterlövész. Amennyire elszaladnak őszes feje mellett a hírek, talán meg sem fogja tudni. Sőt, talán kap egy másik főfőnököt helyette, s még csak arról sem fog tudni. Ahogyan arról sem tudna, ha esetleg a főnökváltás következtében szűnne meg a munkahelye. Tökmindegy neki. A dolgok megtörténnek. Vagy így, vagy úgy. Rajta nem múlik semmi. A sorsdöntő dolgokat a nagy emberek csinálják. Mondjuk, például, a mesterlövészeket is nagyemberek bérlik. De vajon ki tenne ilyen csúfságot széphazánkban? Ki ölné meg Mr. Gibsont? Ennyi volt a napban… Peti sokszor elképzelte már, mióta a hírekben látta a Főnök fejét… sokszor elképzelte már, hogy beáll egy bérház magasán rögzített automata fegyver mögé… céloz… és… lő! Akárcsak a S.W.A.T.-ban. Csak itt rosszfiút játszana. Egy rohadt terroristát. Na, ja. Talán mégse kéne, de igazán megérdemelné az a gecievő. Hájas, tojásfej, fasznyak, satöbbi. Buzulna meg a vén köcsögje. Egyen szart. Egy kamaszkölyök gyilkosul pipa tud lenni egy ilyen nagytökűre… Igen, milyen szép is lenne… Beállna a bérház magasán a fegyver mögé… és… szétlőné azt a hájas fejét, miközben épp kajál. Vagy azután. Sokszor elképzelte már ezt. És most tessék. Így is lett. Mr. Gibson megdöglött, homlokából ömlik a vér. Peti éppen akkortájt írta a magyar házit. Petőfi néhány anarchisztikus verse volt a téma. Aztán pedig leült egy kicsit játszani az ócska számítógépen. A Quake 3-mat nyomatta újabban. Aztán átjött a barátja, a Zoli, aki matekból korrepetálta. Nagyjából ennyi volt a napban, legalábbis a Főnök halálán kívül. Hírek – Szörnyű, szörnyű hírek… Gondoltad volna? Ma délután megölték a Vállalat igazgatóját. – Nem, Zsófiám, ez egészen hihetetlen. És mi volt az indíték? – Nem tudom. Valaki a mélyből… valaki a magasból… már rég vadászott rá. És most megtette. Nem tudom, mi oka lehet egy ilyen szörnyű tettnek. – Erre egyszerűen nincs elfogadható magyarázat. Mégiscsak emberölés… – Úgy, ahogy mondod, Szilvikém. Úgy, ahogy mondod!
Súlyos fej Súlyos, kopasz feje sápadtan fekszik a barna íróasztalon. Megnyugvás nincs. Csak szünet. Valaki megint a Főnököt keresi. Egyszerre két telefonon. S még a titkárnő is az ő nevét mondja… Emlék A zsaruk még mindig nem tudnak semmit. Pedig már egy egész hét telt el azóta. De nem is érdekes. Az emlékek fontosabbak, értékesebbek. Példának okáért a Főnök emléke. Hogy ki ölte meg Mr. Gibsont, nem érdekes. Bárki is volt, már árkon-bokron túl van. Mr. Gibsont pedig végre eltemették. S a leányvállalat élén máris új főnök van. Ki tudja, talán ugyanaz lesz a vége. Pedig, hogy a fejek úgyis újranőnek, azt már Petőfi is megénekelte. Egyszerűen nem éri meg az erőfeszítést. Mindegy, hogy szegény vagy gazdag tette. A sótlan, ízetlen élet ugyanúgy forog tovább… Peti és Évi is ugyanúgy él majd ezután, nyomtalanul, ezer gondtól véve körül. A gazdagok meg közben kedvükre játszadoznak, lövöldöznek. Mert úgy is valami gazdag rendelte el ezt a gyilkosságot. Akárki akármit mond. Ez nem magánügy volt. Ahhoz meg a kisembernek semmi köze. Törlés És akkor Mr. Gibson, még egyszer, utoljára az életében, szalvétával megtörli a száját.
Megjelent: 2024-02-24 20:00:00
|
