Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Magén István: A festőnő

 

 

 

 

A festőnő

 

 

Az előkészületekkel együtt is csak nehezen tudom felidézni magamban a vele való találkozás képét, mely tulajdonképpen az első és az utolsó találkozásunk volt, drámai kísérlet, értékét tekintve legalábbis, igaz, hogy sokszor találkoztunk még, de alig váltottunk szót. – Így kezdte a beszélgetést Szikszay.

 

A festőállvány előtt ültünk, egy hosszú szárú ecsettel babrált és szívta a cigarettáját.

 

Ne írj róla, hogy cigarettázok, – mondta – mert csak lelkileg szívom, testileg gyűlölöm és magamat is vele.

 

A képen, mely a festőállványon feküdt, párás, meleg levegőjű táj látszott. A fák mögött állatok tűntek fel, kanyargó menetoszlopba tömörülve. Dallamtalan kiáltozással harsogtak a színek. Az állatok szeme szikrákat vetett, mások kitörni igyekeztek a csöndből, mely körülvette őket. A kompozíció görcsbe merevedett a színek túlzó áradásától.

 

Idősebbnek tűnt, mint elképzeltem, borzas volt, arcát szélesen lengő asszír szakáll keretezte. Szeplős arcát eltakarta, tekintetéből sugárzott valami elvontabb szellemi, mintha biztatott volna, hogy ne féljek, mert mindaz, amiről beszélni fog, amúgy is kiderülne egyszer. Fekete szakállas arca teljes figyelmét reám terelte beszélgetés közben. Szavai hatását tűzben égő szemmel figyelte. Mindezt csupán ezért gondolom szükségesnek elmondani, nehogy véletlenül belekeveredjek a történetbe. Megeshet, nekem is rossz álmaim voltak azokon az éjszakákon, az 1980-as években, persze az én álmaim eléggé hiábavalónak és reménytelennek mutatkoztak, nem is fordítottam figyelmet rájuk. Azon a dermesztő éjszakán, (a káprázattól dermesztő), egy kicsit többet ittam egy bulin, nem is tudom, milyen buli volt, az a lényeg, hogy „buli” volt, a Mártírok útján ballagtunk a Hattyú utcai műterem csigalépcsői után, a Széna tér lámpái még oda szórták fényüket. Még fénykarikák gurultak a kirakatok üvegén, persze még attól, hogy két egymás mellé rendelt utca ilyen pontosan rögzült a fejemben, ettől még másképpen is történhetett volna, a Szentendrei út felől egy kiskatona szaladt ki a bokorból, tökrészegen ordítozta, hogy valaki ellopta a pénzét és a bokor felé mutogatott, ahol egy középkorú nő kapkodta össze a ruháit.

 

Igyekeztem távol maradni az ilyen eseményektől, ennek a hallgatás a módja. Ő mesélt, szétszórtabbá tette a tájat, az ablakon túl fényesen világított a Duna. Szikszay Kornél fekete asszír szakállát lengetve adta elő a történetet, miközben kölcsönösen elnézést kértünk egymástól, elégedetten a pillanattal, a behízelgő és túlontúl hiteles éjszakával, mely már a nyakunkra csavarodott, mint egy sál.

 

A testvérével jártak, – kezdte – röhögve, zajosan, kifejezetten összenőve, a testvére arcáról el nem múlt az állandó, képlékeny mosoly, a szeméből tudott mosolyogni, gúnyosan és részvétlenül. Zenész, vagy költő volt, ez is olyan kimunkálatlan, könyvekkel a hóna alatt járt, ahogy a könyvet tartotta a hóna alatt, abban volt valami bölcs és jóságos, járás közben oldalirányba fordított szemekkel meredt az ember háta mögé. Igen, eszembe jut, hogy Csibunak hívták, így írta alá a verseit, a könyveit, esetenként a hegedűjét hozta tokban, leült a műhelyben, lehunyta a szemét, mintha a szenvedései alján lenne, felnézett, ilyenkor úgy láttam, mintha kavargó tömegből lesne ki, tanmesét mesélt állatokról, emberekről, a vonó alól kiszálló hang elhelyezkedett a levegőben. Csibu a saját testében élt, azért mondom ezt, mert meglepetten és elégedetten vettem tudomásul, hogy megtartja a saját arányait, a szükséges tévedéseit is beleértve. Ugyanakkor ezzel homlokegyenest ellenkező módon, mint a falevelek összezsugorodnak, ráncolta a domború homlokát, miközben a haja lassan és szűziesen ereszkedett a dereka fölé. Az évek múlásával ráébredtem, hogy ő teremtette ezeket a szédületesen és kalandosan összekuszált helyzeteket, melyekben a hallgatás nem volt teljesen igazságos, mert hozzá kellett nyúlnia a legbelsőbb tartalékaihoz, eseményeinek céltalanságához, ami már egyáltalán nem kötelező. Csibu nem öltözött feltűnően, a szoknyája ünnepélyesen, habár elnyűtten lengett, színes cipője kopogott a kövezeten, még abban az órában is, amelyben egyetlen elérhetetlen tömbként csúcsosodott a ház a műhellyel, melyben senki soha nem volt egyedül, legfeljebb csak fizikailag, nem hiszem, hogy személyes okból jött volna oda bárki is, emelgetni a litográfus köveket, megkerülni az asztalt a kövek birodalmában, a gépeket, melyeket, mint a szeretőt, soha nem lehetett végleg ott hagyni, közéjük tolakodva egyszerűen szétfeszítette az embert a látszat, a rézkarcgép például erdei koboldra emlékeztetett a fejére borított fehér gyapjútakaróban.

Csibu és Babu (eredetileg Baba) vonulását az időnek nagyon kicsi egységeire bontva lehet csak megérteni, illetve abban az élesen kanyarodó, sötét, kiismerhetetlen kapu alatti ívben gondolkodva, melyet lehetetlen volt kikerülni az udvarra érkezés előtt.

Azon az éjszakán a terasz kockás járólapjairól álmodtam, a dolgok és intelmek bárminemű megsértése nélkül, az álom kellemetlenül összekapcsolódott velük, azon már gondolkodnom sem kellett, mert Csibu és Babu előző napi jelenléte teljesen lekötötte a figyelmemet – mondta és ismét rágyújtott, letüdőzte, falta a füstöt, vaskos majomfogaival csalhatatlanul beleharapott a füstgombócokba.

 

A lepusztult hetedik kerületi épület, melyben a grafikai műhely volt, – folytatta – illetve az a különös fajta kíméletlenség, melyben az ott tevékenykedő művészeket a műhely részesítette, illetve az az oszthatatlan összevisszaság, mely a műhelyben uralkodott, melynek kiterjedése nőttön-nőtt, terebélyesedett, s melynek tovaterjedését ugyanúgy vissza kellett szorítani, mint mondjuk a rágcsálók elterjedését, vagy ilyesmit, szóval mindez csak fokozta az arcátlanságokat és az idegeskedéseket a műhelyben. Egymás territóriumait használták, beszélhetünk mindenféle megosztottságról, bohóckodásról, őrült ötletekről, melyek kudarcra voltak ítélve, vagy esetleg diadalmaskodtak. Egyébként az ott dolgozó művészeknek alig volt rá esélyük, hogy ne a zűrzavart válasszák.

Babu gondolataiból fertelmes démonok bújtak elő. Együtt jöttek, zörögtek, méltatlankodtak, hangoskodtak, Csibu megmakacsolta magát, halálosan felizgatta a litográfus gép, fegyelmezetlenségében jelen volt egyfajta némasággal is kifejezhető elégedetlenség. Vékony, csontkönnyű testét emelgette, persze beszélhettem volna neki, magamhoz emelhettem volna méltóságteljesen, vagy megfoghattam volna a kezét természetes mozdulatát viszonozva. Idegesített, hogy Csibu kifejezetten rám hajt, hogy nincs benne semmi élvezhető ésszerűség, és ha ránéztem, vagy Babura, vagyis, ha rájuk néztem, ha kisvártatva megérkezésük után sapkájukat, vagy kabátjukat levetették, (nem mindig) azzal a bennük uralkodó kedélyhullámzásnak tettem ki magamat, mely fensőbbsége tudatában hajlamos volt engedményekre is, megalázkodásra is és gyötrő megvetéssel juttatta eszembe mindezt.

Aznap éjjel egy szétroncsolt koponyával álmodtam, mely egy magasan kiboltozott kupolában lebeg. Az ilyen vöröslő színek arra késztetik az embert, hogy az effajta árnyalatokba beleképzelje életének állomásait, segítsen elvégezni azt a feladatot, melyre nem kapott megbízást, melyet nem árulhat el, érte hazudni is képes, és ész-vesztve lohol utána, mint egy feldühödött horda után. Magában ismételten feleleveníti mindazokat a gondolatébresztő arcokat, melyeket soha sem volt kedve kiadni, másokkal megismertetni. Álmomban reszkettem az indulattól a fölöttem lebegő meleg fénytől. Egy terített asztal mellett végtelenül megkeseredett mackónyi emberek jöttek össze. Vettem egy láncfűrészt, bekapcsoltam és kihagyhatatlan, mellőzhetetlen zajjal közeledtem. Saját magam ismeretlen, végtelenül sivár és mostoha alakját vizsgálgattam a tárgyilagosság kedvéért, folyamatosan és kényszerítően. Reménykedtem, és bíztam benne, hogy a hevesség és az izzás az álom óráknak tetsző másodperceiben kihűl. Mozogtak a székek és a falakra tűzött nyomatokat fellebbentette a szél. A litográfiák a célnak megfelelően csapkodtak a szárnyaikkal a levegőben, a salétromsav pezsegve marta a követ, közben pedig érzékletesen előadott történetek futottak ki rajztollam alól, kaparásztam a litótust, meg a litográfus krétát, végig kellett hallgatnom ezeket a tanmeséket, ellenpéldákat kitalálnom az önmegtartóztató életmódról, nevetni és sírni, mint ahogy a gyermekeim sírnak majd egyszer utánam.

Mindez azért jutott eszembe, mert a fény tüzes színeire gondoltam a kő csiszolása közben. Csibu kötött sapkájában ingázott köztem és a vízcsap között. A kő gyengéden reszkető vonalai összekapcsolódtak meg kisimultak, élesen és makacsul tapasztották egymáshoz a gondosan megmunkált felületeket. A csap nyirkos aurája sokat veszített jelentőségéből. A formák mögött hullámzott a víz. A vízmelegítő sziszegésébe idegesítően belemozgott Csibu. Állandó duruzsolásával gerjesztette a bántó, idegen zajt.

Csibu és Babu, mintha sebészi kés hatolna át a testen, egy adott pillanatban a vihar felkínálatlan robajával vetette rám magát. Másodpercnyi idő az álom. A történelem halott városa. Aznap éjjel azt álmodtam, hogy a műhelyben üvöltözve esnek egymásnak a művészek. Viszolyogtam randevúra hívni Csibut. Olvadós szavai mégiscsak átvernek, gondoltam és nem bírom ki azt, amit halálos szerelemnek hívnak. A felébredés véletlen folyamatosságának puhaságában rám vetette magát. Egyáltalán lehetséges-e ilyen erősségű üvöltés, lehetséges-e, hogy titkaink vannak Csibuval és ezek a titkok örökké megmaradnak.

Amikor másnap bementem a műhelybe ugyanaz fogadott, mint amit álmodás ürügyén az ágyamban hagytam. Csibu és Babu minden kacérságot levetve, gyűrötten és szakadtan üvöltöztek. Babu sötét árkokba feszített idegarca a szájon, az állkapcson át, az idegfalatkák elbizonytalanított domborulatain átizzadt leheletével kitapintotta a gondolataimat. Csibu arcán szétterült valami ideges, skizofrén mosoly.

A kövemet ott felejtettem a gépen. Öt centi vastag, hatvanszor nyolcvanas kő volt. A gép teljes nyomófelületét elfoglalta. A megszáradt gumiarábikum hártyává módosult rajta, olyan feszesen ölelte a követ, mint Babu arcát az áttetsző, elkínzott, szépnek aligha mondható bőr.

A természet törvényszerűségei szerint meg tudtak volna ölni. Valahonnan az álmomból kerültek elő, szigorúan és észtvesztő következetességgel. Szemtől szemben láthattam őket, nem úgy, mint az álom homályosságában. Babu álkapcsa előre tolódott az indulattól. Mivelhogy a dühét cipelte magával, a fogai kirajzolódtak az ajkán, az alsó fogsora a harapás rideg mechanikáját magán hordozva, a felső ajkát csúnyán félregyűrte. Csibu arcát mintha bénaság gyengítette volna, illetve a mosolya mintha egy kés élén futott volna végig úgy, mintha bele akarna harapni a folyamatokba. Azon a napon a hűvös szél a kapu alól a ház udvarába söpörte a kukák dohos szagát. Csibu arcán, talán csak az időjárás miatt, vagy a legártatlanabb álomkép formálta így, mozdulatainak a szakadékába süllyedt, durvára simított, előkészítetlen mosoly feszült.

Babu üvöltött, amiért elfoglaltam a helyét. Fel és alá rohangált a műhelyben, mintha folytonosan újabb, meg újabb utakat keresne az asztalok között, mintha ez az ablaktalan műhely előadást tartogatna számára. Lábának villámgyors csúszásaival, mozdulatainak hirtelen félbeszakítottságával, befejezetlenségével adott nyomatékot indulatainak. Belém karmolt a sűrű álom, nem tudhattam, mi kezdődött el, mikor és merre, és mégis belefészkelte magát az emlékezetembe az egész jelenet. Babu szempillája tétován rebbent, felemeltem a kezemet, hogy hangsúlyt adjak a mondanivalómnak. Babu fröcsögött, mintha a hangokat nem is a száján adná ki, csípősen és fáradhatatlanul káromkodott attól az erőtől hajtva, melynek nem volt kifogása ezek ellen a szavak ellen. Csibun azért a ruhája, a ruhájának a ráncai, a haja, még a fülétől az orráig előretörő meghasadt mosolya is, megmaradt hízelgőnek, térdének leplezetlensége érzékletességről árulkodott. Babu mintha a ruhája alatt rejtegetett soványságát mutogatta volna. Egyetlen határozott mozdulattal végighúzta a kezét a levegőben lebegő ismeretlen, láthatatlan tárgyon, pontosan úgy, mintha kést pattintana ki. Saját idegességét felkínálva, tobzódott az önféltésben.

Felkaptam a csapra szerelt gumicsövet, mellyel a lecsiszolt követ locsolni szoktam, aztán arra gondoltam, hogy ha az asztalra helyezett nyomólapok megsérülnének, akkor a közelség intimitásának fényében már a tiltott birodalom határát túllépve, megvetően és egyoldalúan élvezném fölényemet. A szűk udvarban felerősödve visszhangzott Babu ordítozása, melytől még jobban a koponyájára tapadt a hústalan bőr. Majdhogynem lefordult a járomcsontjáról. Tartottam tőle, hogy ha közelebb lépek hozzá, a közelség elrontja a jelenet játékos jellegét. (Melyet megpróbáltam beleképzelni.) Gyűlöletét képtelen volt megakasztani. Ráirányítottam a gumicsövet. Csibu összeharapta az ajkait, kínzó tónus rajzolódott ki az arcán. Felkapta a salétromsavas üveget. Kihúzta a dugót, és mintha álarcot öltene, és méltónak találná magát a támadásra, az üveg tartalmát felém löttyintette.

 

A férfi cigaretta után kapirgált hosszú ujjaival. Kapkodott, nehezen kapott lángra a szálkás dohány. Nevetni próbált, mintha ugyanerről a témáról lehetne más hangfekvésben is beszélgetni, mintha pajkos pillantásokat váltottunk volna egymással, vagy különböző véleményeket hangoztatva kedélyesen vitatkoznánk. Gyöngéden, csillapítóan a hajába túrt. Egy papírlapra firkált golyóstollal, a legkézenfekvőbb rajzeszközzel. Hozzá nőtt, hatodik ujjává vált. A papíron vonalhalmaz kavargott. A levegőbe szórta a befejezetlen krokikat, vázlatokat, szemrevaló kis grafikákat, melyeket beszéd közben rajzolt, elnézte, ahogy hullnak himbálódzva. A szék támlájára fektetett kézfején megláttam a vörhenyes foltot. Kráterek szaggatták a bőrét, miközben ujjai jóságosan és okosan a golyóstollat fogták. Meglendítette a karját, mintha lendületet adna a mesélésnek, egy pillanatig réseket és gödröket vetett rá az árnyék. Felállt volna, sokat is mondott a lelki karbantartáshoz, hiányzó ismereteket közölve, melyekkel az események, mint valami szigetcsoport, egybe kapcsolódtak.

 

A tömény salétromsav, melyet a litográfiához használtunk, a kezemre fröccsent.

 

Feltartotta a karját, melyen egészen a könyökéig húzódott a holdbéli táj.

 

Akkor megnyitottam a vizet, (a kezemre is), a gumicső végét összeszorítottam, hegyes, hideg, szúró vízsugarat szórtam Babura, egyenesen az arcába, nem tehettem mást, tombolt, meg akart vakítani, vagy legalábbis megjelölni, (ez sikerült is neki) felém fröcskölte a savat, mígnem az üveg kicsúszott a kezéből, szétdurrant a kövön, sisteregve pezsgett. A szemére céloztam a vizet, észrevehette volna, hogy dühös vagyok, miközben kopott mosollyal próbáltam élét venni a küzdelemnek. A kifolyt sav már a cipőmet marta és üvegdarabok hevertek szanaszét. Csibu arca ráncokba szakadt, megvénült a komolyságtól, vonalzót, poharat, tintásüveget hajigált felém. Babu megfélemlített képpel hátrált, idegesen és erőszakosan, valami fájdalmas bénultság csúfult az arcára. Vízzel keveredett ruhája sovány testére tapadt, kicsi, kemény melle gömbölyödött vizesen. Görcsösen lankadt a támadása, már csak valami sértett tétovaság bujkált a mozdulataiban. Kérdeztem tőle, hogy hajlandó-e befejezni, mert úgy gondoltam, hogy ezt jelenti a szája körül megjelent koravén, gunyoros, elferdült mosolyka, hogy talán feldogozta már magában az eseményeket, hogy képes megbirkózni fölényes mosolyának zamatával, szembe nézni, a kölcsönös értés szálait szövögetni, habár bizonytalannak látszott, hogy abban az állapotban, melyben volt, (voltak) Csibuval, a víz, mely kiáztatta belőlük a sírós gyűlöletet (talán), egy egyszerű, bólintással kísért igent mondasson vele (velük). Csiburól leszakadt a ruha, sosem volt, szánalmas szépsége fájt, kislányos, hullámzó alakját sikerült a bejáratig szorítani, dideregve és megfélemlítetten álltak a huzatban mind a ketten. Elszörnyülködve hátráltak az udvar felé a hideg víz elől. Fájt a megalázottságuk, melybe szándékaim ellenére keveredtek.

 

Szikszay ráérősen, elnyúló mozdulatokkal, mutatványszerűen, mintha éppen valahonnan fáradtan hazavergődne, megfordította a festőállványon lévő vásznat, megtámasztotta, gyanútlanul mutogatott összekent palettája felé. Azon morfondíroztam, miként fogja heves mozdulatait asztalcsapkodássá változtatni.

 

Évekig nem mentem a műhely környékére sem – mondta. – Éjszakákon át gyötrődtem az állvány előtt, néztem az üres vásznat, megelevenedtek annak a napnak az emlékképei. Egy téren álltam, egy végállomáson, az utca végén ház égett, az ablakokon át kicsapódó lángokból mindenféle vádaskodások repültek felém.

 

Szikszay Kornél reszketett a felindulástól. Belefeszült a vastag dongájú karosszékbe, valószínűtlenül előre nyújtotta hosszú vékony lábát.

 

Sikerült útlevelet kapnom, Párizsban éltem néhány évig. Egyszerre választottam ugyanannak a dolognak mindkét oldalát, az ügyetlenkedést, mely sorsomhoz való legmélyebb kötésnek bizonyult, és a hátára kötözött festőállvánnyal vándorló, inkább hallgató, mint a dolgok mellett elbeszélő, testi félelemmel, izzadással, remegéssel küszködő festőt. A képeimet vették, ez fontos volt az önépítkezéshez, bár semmiféle bizonyítható előnyt, tisztánlátást, szervezettséget nem jelentett. Egyéni életemet két, egymást kiegészítő színjáték működtette. Ha itthonról érkező hírekben Baburól hallottam, lelkileg tisztálkodni kezdtem, kieszeltem magam számára a leghasznavehetetlenebb bűnöket, melyeket még el kell távolítanom. Úgy éreztem magam, mint egy iskolai pedellus, aki a nagyszájú kölykök szidalmaitól szenved. Mikor sok év után hazajöttem, és végre rokonszenvet keltő arcokat láttam magam körül, fölöslegesnek és érzelmesnek látszó hírekkel, előbújva a fedezékből, kiszolgáltattam magam. Megbűvölve szemléltem Babu dolgait itt-ott, kanyargó, elnézést kérő ecsetvonásait, elfogult formavilágát, mintha helyettem festette volna. Csodáltam körülményeskedő frissességét, persze mindeközben láttam is őt, a testvérét is, álmos, gyomorfájdító nyugalmat imitáló mozdulataikat. A kilencvenes évek elején hallottam először egy megnyitón kollégáktól, hogy Csibu és Babu éheznek, szokatlan, de egymás szemében magyarázatra szoruló esemény volt ez. Fájdalom volt, pedig mindkettőjük arcán lengedezett a viruló öröm, a közeledés, mely elválaszthatatlan a győzelemtől. Babu kiállításán ott volt az egész szakma, ostobaságokat beszéltek, hétköznapi értelemben azonban nem történt semmi. Tekintetem találkozott majdhogynem gyűlölködő tekintetével. Néhány szót tartogatott számomra álarcai mögött, félt a lerántástól, a jelenről beszélgettünk, hallottam, hogy szavaiban, mint a sebészi kés, megjelent az önfeladás.

2001-ben körlevelet kaptam, hogy gyűjtenek a számára. Az önmagamba való bezártság kínjában mindig új, meg új ismereteket bányásztam elő. Rádöbbentem, hogy az emberekben hasonló folyamatok zajlanak le. Önkéntelenül önmagamra, vagy a képzeletemre hagyatkoztam, bezártságomban úgy képzeltem, hogy megakadályoztam valamiféle kapcsolódást, illetve nem én akadályoztam meg, hanem az ösztöneim, melyek működnek szüntelenül. Éppen eladtam pár képet, volt pénzem, bementem egy szupermarketbe, összevásároltam, amit csak tudtam, nagy csomagok kerekedtek, olyanok voltak, mint egy-egy lezárt száj, lélegzetelállítóan pontosan olyanok voltak, lélegeztek, csókolták egymást, kitöltötték az űrt, mely a lélegzetvételüket kísérte. Babuék címére küldtem. Magam előtt láttam Babut és Csibut, amint esznek, ízes, mély, puha, meleg és ínyenc ételeket. Először életemben aludtam el a jótétemény gondolatától a takarómra font kézzel. A megtalálás érzete fordította egymásra tenyereimet. Nem féltem az ébrenlétből az álomba kergető ismerős alakzatoktól. Már éjfél is elmúlt, hosszú, vakító csengetés szúrt a levegőbe. Szürkén derengett a kinti világ. Általában még sötét volt, legalábbis a saját magamhoz viszonyított fényekből és felvillanásokból erre lehetett következtetni. A dolgokat megkülönböztette a háttér, mely a testeket laposan és élesen körülvette. Kimentem, kinyitottam az ajtót, és mintha képernyőn nézném, az ajtóm előtt állók élesen és szegletesen váltak el és simultak bele a lépcsőházba, mintha ezek az alakzatok önmagukat teremtenék újra, mintha egymásba fúrnák határaikat, melyek így is, úgy is fennmaradnak a dolgok végezetéig. A lépcsőházat ellepték azok a csomagok, melyeket Babunak küldtem.

Csibu állt az ajtó előtt ráncosan, érzelmességtől és erőfeszítéstől soványan. A szemén osztozó ráncok közül önmagát fegyelmezni alig tudó felindultsággal villant elő a tekintete.

Évek óta nem vásároltak tőle semmit – mesélte Szikszay Kornél.

 

Hűvös ellenőrizhetetlen szavakkal beszélt. Szavai frissek és pontosak voltak.

 

Gyenge volt és halálosan unalmas, mintha megállt volna benne az élet. Hűvös és kiszámítható viselkedése arra kényszerített, hogy utána menjek. Babu műterme a város másik végében egy panellház manzárdszobájában volt. Babu egy széken ült a festőállványa előtt. Először a mozdulatlanságán lepődtem meg, meg a vékony tarkójára tapadt haján. Csibu előre tuszkolt. A műterem ablakaiban galambok csapkodtak a szárnyaikkal. Csibu rángatott, lökdösött, mindenképpen azt akarta, hogy lenyűgözzön Babu különleges, lángoló jelenléte. Mozdulni sem mertem, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. Csibu mozdulataiból ördögi keserűség áradt. Eszelős szándékkal, mintha foltot tisztítana a legszebb ruhájából, rángatott Babu felé. Babu előtt félig festett kép száradt. A lazúr rétegek meg-megfolyva a vászonra merevedtek. Babu arcán megszáradt a hús. Az ecset szárára hurkolt ujjaiért szánalomra méltó küzdelmet folytatva harcoltak a hangyák.

 

 

  
  

Megjelent: 2024-02-12 20:00:00

 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.