Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Balogh István: A Petőfi-emlékév csodái

 

 

 

 

A Petőfi-emlékév csodái

 

 

 

Az elmúlt esztendőben, sok helyen megünnepelték az 1848. március 15-én kitört magyar forradalmat. 175 esztendő telt el azóta, valójában jubileumi időszak ez, valamivel erősebb is a hangsúly, de különösen nagy hatással volt és van világunkra, hogy tavaly nemzeti költészetünk egyik ragyogó csillagát, Petőfi Sándort méltattuk, aki 200 éve született. Akár a forradalom szikrájának is nevezhetnénk a nevezetes napon 25 éves fiatal alkotót, hiszen egyetlen verse lobbantotta lángra előbb Pestet és Budát, amely tűz szinte napok alatt, mint tengercunami, átterjedt az egész országra. Olyan időben vitte szét a különös szél a változtatás hírét, amikor az országban még vasútvonal is alig volt!

 

De nem csak költőt és forradalmat dicsőítettünk, megestek néhányunkkal bizony prózai, sőt fájdalmas dolgok is. 2024 januárjában egy kórházi váróteremben üldögéltem, idegeskedtem, bosszankodtam, bámészkodtam, unatkoztam, végül ismerős talált rám, régi diákom, üdvözölt kedvesen.

– Tanár úr is röntgenre vár?

– Arra. Odavan a derekam, alighanem sántikálni fogok a sírig, egyenes léptem már nem is lesz tán.

– Gondoljon a díszlépésre!

– Azám, a díszlépés. Csattogott, mennydörgött talpunk alatt az aszfalt, szorítottuk a szánkat, mert nyüszítettünk volna a fájdalomtól és a pillanatok alatt ránk törő fáradtságtól.

– Nekem szerencsém lett, nem voltam katona nevetett a vén nebulóm. – Mire bevonultam volna, megszűnt a bakaság.

 

Nem tudom, mi lehetett rövid kommunikációnk kulcsszava, vagy különös hangsúlya, mert a várakozók felém fordultak. Mindenki elhallgatott, tekintetük képembe fészkelt. Diákjaim várakozását éreztem, az érdeklődést, most következik a tanár valamely különösségről való megnyilatkozása.

 

– Tegnap voltam a Petőfi-ünnepségen a régi iskolámban – kezdte volt tanítványom. – Nagyszerűen mondták a Nemzeti dalt a gyerekek, én is kedvet kaptam arra, hogy velük mondjam. Nem hangosan, csak úgy a lelkemben, de észrevettem, mások is mintha a Petőfit mondanák.

– Én hangosan mondtam az unokáimmal, amikor meghívtak az ünnepségre! – szólt közbe egy éltes asszonyság.

Kérdés nélkül megnyilatkoztak mindannyian, hogy gyerekek invitálására jutottak el valamilyen ünnepségre, és ki halkan, ki hangosan, ki csak lélekben mondta a kórussal, „esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

– Tanár úr! Ön ellátogatott régi iskolájába, hogy részese legyen a 200 éves évfordulónak?

– Sajnos nem. Azért is vagyok itt, mert nem mentem sehova, pedig sok helyre hívtak. Alig sikerül néhány bicegő lépést megtennem, azonnal le kell ülnöm pihenni, és elkergetni a fájdalmat. Budapest messze van, így a budai Öveges József Gyakorló Középiskolába nem mehettem. Ott léptem le a katedráról, akkor nagyon örültem, most meg másznék vissza, de már oly magasan van, mint a Himalája csúcsa.

– Egy lépés följebb, ott a Mennyország! - nevet az öregdiák.

– No, nem sietek én oda! Van még elintézni valóm sok-sok minden, azért jó itt, ezen a világon.

 

Egy kisgyerek bátor léptekkel közelített felém.

– Tanár bácsi! Én elmondom a Nemzeti dalt. Meghallgat?

Nem várta válaszomat, meghajolt, és rákezdte:

„ Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!”

Mindenki a kölyköt nézte, aki pillanatok alatt óriássá nőtt szemünkben. Az átjáró betegek, siető nővérek megálltak, olyan különös légkör keletkezett, hogy a hirdetésekkel teli váróterem a feldíszített Múzeum térré változott tán? És Petőfi szólt, közvetlenül hozzánk beszélt!

Befejezvén a szavalást, meghajolt a gyerek, s rám nézett.

– Pompás versmondás, csillagos ötös! – osztályoztam a képzeletbeli naplóba.

– Anya! – szólt egy ücsörgő fiatalasszonyhoz a gyerek. – Ez komoly dolog, anya! Egy igazi tanár bácsi csillagos ötöst adott nekem.

Odafutott a gyermek anyjához, kapott egy puszit azonnal.

Egy testesebb asszony felém fordult:

– Én bába voltam, míg nyugdíjba nem kerültem. Sok gyerekkel foglalkoztam, akár maga, tanár úr, de ők akkor még nem beszéltek, annak örültünk nagyon, ha fölsírtak.

– Az első megnyilatkozásuk volt az a sírás. Benne öröm is bánat is, a diadal utánozhatatlan szózata, megszülettem! – bújt ki belőlem a tanár.

A verselő gyerek újra elém állt:

– A tanár bácsi is az iskolában tanulta meg a Nemzeti dalt?

Minden szem rajtam. Vallanom kell! És vallottam ismeretlenek előtt olyan dolgokról, amelyeknek egy része már réges rég mentális lexikonomban pihent. A gyerek kérése varázslat volt, csudaforrást buggyantott a váróterem közepén!

 

– Petőfi versével, a Nemzeti dallal már kisgyerek koromban találkoztam. Apai nagyanyám, igazi mesefa volt, olyan korban és ott mondta velem együtt a nemzeti imát, ahol akkortájt ugyan nem üldözték Petőfi verseit, de nem igazán szenvedhették. Én még olvasni sem tudtam, de Petőfi néhány költeményét már szavaltam. Leginkább a szilvafáknak. Nagy kertünk volt, s benne húsz szilvafa. Volt ott barackfa is, meg alma, meg körte, meg dió, de én csak a szilvafáknak verseltem. Nem erősködöm, hogy fölmondtam volna e szent énekünket 4-5 éves koromban, ha álmomból ébresztenek is. Ám az a teljes igazság, hogy már a zentai Gombos-óvodában, a Kard és a Kígyó utcák sarkán, elszavaltam én nagy boldogan Fehér Magda óvó néni és az ovisok előtt. Még egyszer világgá röpíthettem a Talpra magyart: 1960-ban, hetedikes koromban, a zentai Árvay-iskola márciusi ünnepségén.

Aztán már csak tanárként álltam diákjaim elé, amikor közeledett az ünnep napja, elszavaltam boldogan, és hiszem még ma is, hogy lelkem átsugározta hallgatóimra Petőfi lángját. Viszont a hatvanas évek végén, amikor tanítani kezdtem a zentai Emlékiskolában, akkor nem ünnepeltük szervezetten sem március 15-ét, sem Petőfit, így én 1969. május 15-én osztályaimban, volt éppen öt, szavalóversenyt szerveztem, amelyen mindenki részt vett, s a diákokkal együtt döntöttük el, kié az osztályelsőség. Amit nem hittem először, azt még most is boldogan közlöm a világgal, minden jelenlévő tanuló fölmondta a Nemzeti dalt. Egyik-másiknál elkelt pici segítség, de ezt nem számítottam. Azt hiszem, nem volt az Árpád utcai tanodában olyan tanár, aki minden résztvevőt ötössel jutalmazott volna! Én ezt akkor megtettem, és utána is minden évben, amikor általános iskolában dolgoztam. Diákjaim fele, sajnos, nem érdemelt ott ötöst máskor, csak ezen a szavalóversenyen. Örültek a kölykök nagyon, de az én vígságom meg az egekig ért biztosan.

– No, de tanársága előtt az egyetemen vallatták Petőfiről? – kérdezte egy férfihang.

– Az Újvidéki Egyetem Bölcsészkara Magyar Tanszékén Dr. Szeli István tanár úr egy stilisztikagyakorlaton verselemzést íratott velünk. Én a Petőfi-verset választottam, s írtam róla vagy négy nagy oldalt. A következő órán velem kezdte a sort a Tanár Úr, aki bevallotta, hogy tőlem valamely kortárs költő stílusának boncolgatását várta, aztán áttért arra, Balogh, maga majdnem középszerűnek állítja be e nemzeti szent versünk szövegét. De nem írtam indexébe szekundát, volt erőm tovább olvasni. És szinte megbabonázott az okfejtése, és állításainak bizonyítása is, hogy ez az alkotás nem egyedül a szerzőé, hanem a pillanaté, a történéseké, a barátoké, a Pilvaxé, a tömegé, amely azonnal átvette és skandálta a refrént. Ennek a versnek nem csak írott szövege van, hanem ott visszhangzik minden magyar ember lelkében, tudatában, dobogó szívében. A vers minden hangjának, minden szavának, minden sorának, mondatának, hangsúlyának, rímének és ritmusának ősökig rétegződő különös és csodálatos sokezer jelentéstartalma van. Egyedülálló alkotásnak titulálta, és talán igaza is van, mert a reformkor másik két szent költeménye, a Himnusz és a Szózat keletkezésekor, megjelenésekor nem hatott a magyarságra, csak később, a megzenésítésük segített ebben, viszont a Nemzeti dal megszületése után, már a kinyomtatása előtt is, noha zenéje még nem volt, de egyedi ritmusa igen, már együtt mondták a tömegek. Kicsit különösnek tartom, hogy Petőfit társszerzőként jegyzi, és a tömeget is annak nevezi, mert ilyesmit csak a Petőfi költészetébe szerelmes fiatalemberek mondhatnak. A legmagasabb osztályzattal ismertem el ezt az ifjúkori lángolását.

Érzékeltem, hallgatóim valami mást is várnának tőlem. Mondjak valami különöset a költőről, ha tudok!

– Valamely bizarr visszaemlékezések szerint – kezdtem a következő fejezetet –, Petőfi március 14-én este a Pilvax Kávéház egyik asztalánál írta a Nemzeti dalt. Barátai kérésére székre állt, s elszavalta a költeményt. Az összegyűlt ifjak és vének, a törzsvendégek, már a második versszaknál együtt mondták a költővel az esküvést. Aztán a második nyilvános Petőfi megnyilatkozás a Landerer és Heckenast Nyomdában megszületett első példány kézbefogásakor hangzott el. Az változott meg az előző esti szerepléshez képest, hogy az ott összegyűlt hatalmas tömeg már az első versszak esküszövegét is együtt mondta az előadóval, méghozzá úgy, hogy eskühöz emelte magasba a jobbját.

Ezután már csak a monda következik.

– Mi az a monda? – kérdezte egy galambősz hölgy.

– Történet, amely jócskán tartalmaz igazságot is, de léteznek benne hozzáadott, csodás részek.

– Kitalált események? Petőfivel kapcsolatosan? – csodálkozott mellettem ülő kortársam.

– No, nézzük ezt a részt is! – kezdtem mondókámba.

– Hosszan tartotta magát a hiedelem, hogy a Nemzeti Múzeum előtt a délután megtartott nagygyűlésen a Múzeum lépcsőjére fölállt az alkotó, aki aznap valóságosan is a nemzet költője lett, és a szakadó esőben sok ezer ember előtt elmondta újra a Talpra magyart. Még festőművész is akadt, aki megörökítette a magyar nemzet nagy pillanatát. Viszont mások meg azt erősítgették, Petőfi ott sem volt a Múzeumnál, a lépcsőről Egressy Gábor színművész szavalt. Bizonyságul egy matematikai-biológiai számtanpéldát fejtegettek.

A nagy napon délelőtt megesett ugyan sok minden, de az asszonyságok, mint más napokon is, ezen is ebédet tettek harangszóra az ebédlőasztalra. A leves pedig forrón a jó! Hazamentek hát férjuraimék, meg minden más éhes gyomor, üres lett az utca, a tér. Petőfi is megtért Júliájához. Aztán ebéd után történt, ami történt, hiszen fiatal házasoknál nem ritka az, hogy a nap bármely szakában különösen is fölizzik köztük a szerelem parazsa, megesik, ami megesik, de az valóság, hogy téli gólya látogatott Petőfiékhez, méghozzá 1848. december 15-én, pontosan kilenc hónapra, és a kéményen át kézbesített drága ajándék a szent keresztségben a Zoltán nevet kapta.

– No, ezt az egészet férfiak találták ki! - kacagott nagyot a nyugdíjas bába. – Lehetett úgy is, ahogy bizonygatják. De ez aligha hihető! A fiúk általában lusták, várakoztatják az anyát, az orvost, a bábát. Elkéshetnek pár napot a világrajövetellel!

Mindenki fölnevetett, az asszonyok bólogattak. Ők mind ismerik a születés titkának nagy részét.

– Olvastam már olyan visszaemlékezést is, amelyik meg sem említi a Nemzeti dal délutáni elhangzását a Nemzeti Múzeum előtt – folytattam. – Petőfi késő délután már jelen volt a nagygyűlésen, hiszen tagja volt annak a küldöttségnek, amely Budára ment a Helytartótanácshoz, s vissza már a kiszabadított Táncsics Mihállyal tért.

– Nocsak! – így a galambősz asszonyság! – Miket hall az ember! És a nyolcadik ikszben!

– Jó pap hóttig tanul! – simított bajszán a kalapos.

Végignéztem hallgatóságomon.

– A Covid világjárványig minden évben megjelentem lakóhelyem valamely márciusi ünnepségén. Akkor a veszedelem miatt két évre elmaradtak ezek a megemlékezések. Sokszor el sem hagyhattuk lakásunkat. Bezártságunkban sokszor eszembe villant a magyar költészet. Csokonait, Petőfit, Aranyt, Kosztolányit, Radnótit és József Attilát ébresztgettem, de alighanem a szekrénynek szavaltam a gyönyörűszép alkotásokat. Márciusban mindig Petőfire emlékeztem. Legjobban azt szerettem, ha valamelyik iskolába hívtak meg, hiszen rövid ideig újra tanár lettem. Szurkoltam a föllépőknek, figyeltem az előkészítő pedagógus arcjátékát, átéreztem én is azt a leírhatatlan szorongást, aztán a diadalmas fölszabadulást, végül a szent megnyugvást, amelyet az néhány perc okoz, ameddig valóságosan is életre kel szent költeményünk, a Nemzeti dal.

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2024-01-29 20:00:00

 

Balogh István (1946, Zenta) író, költő, nyugdíjas pedagógus

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.