Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Farkas Molnár Péter: Hol az a ház?

 

 

 

 

Hol az a ház?

 

Nem emlékezett a házra. Ez először zavarta, napokon − inkább éjszakákon − át erőltette az agyát, képeket keresett, bármit, amibe megkapaszkodhat, ami segít felidézni bármilyen apró emléktöredéket. Végül egyetlen kép villant be, alig érzékelte, már továbblépett, valahol egy poros utcán járt, amikor hirtelen elzsibbadt. Ez a zsibbadás jelezte, hogy valamin átsiklott. Gondolatban visszaugrott, keresett, kétségbeesetten akart emlékezni, de mire? Istenem, mire is? Feküdt behunyt szemmel, és maga elé képzelt egy házat egy utcán, a ház kapuját, nagy, barna kaput, az egyik szárnya bezárva, a másik tárva, látta a kapu kis ablakát, az üveg szürke a portól, rajta repedés, amely a jobb felső sarokból kiindulva halad lefelé, középtájt kettéágazik. Rozsdás díszrács védi az ablakot.

A kapun belépve sárga keramit téglák, halvány vajszínű fal és hűvös, dohos kapualjillat. Érzi a téglák síkosságát a talpa alatt, látja a lábán a barna, hasított bőr cipőt, a bal kicsit szorítja. A cipőt az apja készítette, esténként a kamrában berendezett apró műhelyben dolgozott. Érzi a csiriz és a beáztatott, talpnak való bőr szagát, meg az égő spirituszét, az apja mindig egy kis spirituszégőn melegítette a cipőtalp peremének vasalásához a fanyelű szerszámot.

Konyhaablak. Anyja beszól az apjának: − Ne kalapálj, egy kicsit maradj csendben, szellőztetek. Látja az ablak kilincsét, rézből van, de lemázolták fehér olajfestékkel. A nyitott ablakon át kilát a gangra, sötétedik éppen, és valahonnan nehéz kelkáposztaszag áramlik a konyhába. Az apja morog − zárd már be, csak büdösebb lesz −, utálja a kelkáposztát, nem bírja a szagát sem.

Most képzeletben feláll, kimegy az előszobába, onnan a bejárati ajtón át a gangra, látja a vörös-sárga mintás, töredezett műkövet, meg az elrozsdált folyosókorlátot. Érzi a lépcsőház hűvösét, és ugyanazt a dohos szagot, mint a kapualjban.


Összezavarodott. Ez nem az a ház, itt mindenre emlékszik, ez később volt, sokkal később, a Baross utcában, ide ötvenhétben költöztek. Kinyitotta a szemét, és nehézkesen feltápászkodott. Nyögve felállt, és a konyhába ment. Leült az asztal mellé, és bámult a sötétbe. Mi lehetett az, amin átsiklott, az a pillanat ezredrészére felvillanó kép, amit nem tudott megragadni, mert nem volt ideje, hogy megragadhassa?

A szeme lassan hozzászokott a sötétséghez, igazából nem is volt ez sötétség, tökéletes sötétség nincs, talán csak a sírban. Mindig szűrődik valahonnan egy kevéske fény, halvány derengés vagy egy nagyon keskeny és halvány fénycsík, valami, amibe a szem megkapaszkodhat. Most is látta a kezét az asztal lapján. Ha nem erőltette a szemét, ha kicsit a keze mellé nézett, még az erek sötét vonalát is ki tudta venni a kézfején. Düh mocorgott benne. Dacos düh. Mindig büszke volt a memóriájára, mindenre emlékezett, apró, jelentéktelen dolgokra ugyanúgy, mint fontos eseményekre. Dátumokra, arcokra, városokra és tanyákra, utakra és vasútállomásokra. Most meg rádöbbent, hogy nem emlékszik a házra, ahol született.

Kétségbeejtő érzés. Azonnal tesztelni kezdte az agyát. Először anyja és apja képét idézte fel magában, az arcukat, majd apróságokat, anyja haját, apja borostás arcát vasárnapi reggelen, a barna tigrisszem-köves gyűrűt a kisujján, meg anyja nyakláncán a medált. Az iskola épületét, az osztályban a széntüzelésű kályha füstszagát, a bevésést a padon, amiben nyolc évig ült. Mindenre emlékezett. Csak a szülőházára nem. Nézte a kezét az asztalon. Az ereket a kézfején. Kéz és ér. Kéz és ér. Kéz és ér…

Vidékre kellene menni, ott lakni egy faluban, állni az udvaron este, kertben dolgozgatni, fát metszeni, ásni. Délután fa alatt ülni, nagy fa alatt, ahol árnyék van és tiszta levegő, ami hűsít a nyári porillatú, száraz melegben. A vidéki erős levegő, az kellene, arra lenne szüksége, levegőre, hogy lelassuljon az öregedés. Évekig erős maradna, erős és magabiztos. Még húsz évet élhetne, ha vigyáz magára. Szinte összerándult, ahogy visszazökkent a valóságba, lezuhant a diófa árnyékából a linóleumpadlós városi konyhába.

Miért nem emlékszik arra a házra? Négyéves volt, amikor elköltöztek, korábbról vannak emlékei, amikor belecsúszott a szeszgyári árokba nagyapjáéknál, alig múlt két esztendős. Emlékezett mindenre, minden kis részletet tisztán látott maga előtt. Visszafeküdt, becsukta a szemét és hagyta a gondolatait szétkószálni. Lassanként megnyugodott, elpárolgott belőle a düh, ellazult, valami álmosító, kellemes érzés terjedt szét benne. Lassan átbillent, finoman átcsusszant az ébrenlétet az álomtól elválasztó, láthatatlan sövényen...

Lebeg egy völgyben, egy fehér sziklafal felé. A sziklafal hasadékából kékes-tiszta víz csobog a kis tóba. Hideg szelet érez és avarillatot. Egy nő áll a tó mellett, nem látja az arcát, csak azt érzi, hogy ez a nő időtlen. Ott áll a forrás mellett és vigyáz rá.

Közelebb lebeg, lába a nyirkos földhöz ér. Lassul a lebegés, végül talpra áll. Megy a nő felé, szeretné látni az arcát. Amikor az alak mellé ér, átkarolja. Kemény, érdes, hideg követ érint. A forrás, a tó, a nő, mind eltűnnek, és ő egy lépcsőházban áll. A falon fehér, repedezett csempék, téglavörös bordűrrel. A lépcsőfordulónál, a falba vágott boltíves tetejű benyílóban egy kis műkő szobor. Nőalak, nyakában rózsa girlanddal. Ő a lépcsőkorlátnak dőlve nézi a kőnőt, aztán ellöki magát a korláttól. Kellemetlen érzés motoszkál benne, mert a korlát sötétszürke a rárakódott portól, és ha összekeni a kabátját, az anyja zsémbelni fog. Nyugtalanul kotor kabátja zsebébe − világosbarna, szúrós anyagú, vastag télikabát −, cigarettát vesz elő, de gyufát nem talál, anyja jön vele szemben, nevetve csóválja a fejét:

Összekented magad! – mondja, és erősen csapkodja a kabátot. Ezt mindig nagyon utálta. Zsebre gyűri a cigarettát, hiába igyekezett óvatosan, érzi, hogy a papír szakad, szóródik a dohány a zsebébe. Anyja kézen fogja és sietnek, jön a villamos, muszáj elérni, mert anyja elkésik, ha őt nem adja le időben az óvodába. Kilépnek a kapun, és ő ott áll a ködös, novemberi hidegben a Lenin körúton. Szemben a mozi, jobbra a Fecske presszó.


Felriadt, keze magától mozdult, a szék támláján lógó zakó zsebébe kotort. Óvatosan húzta elő a szál cigarettát. Nincs eltörve. Maga sem érti, miért neveti el magát.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2024-01-19 20:00:00

 

Farkas Molnár Péter (1952-2020) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja 

2014-től haláláig a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.