VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Hajdu Ilona: A kert télen
A kert télen A fagyos éjszakát derűs, napsütéses reggel követi. A befagyott tócsákon megcsillan a napsugár, azonban az árnyékos helyeken tovább tartja magát a dér és a zúzmara, kis kupacokban imitt-amott piszkosfehér hóhalmok domborodnak. Ideális idő kínálkozik a kert meglátogatására. A helyet mely minden évszakban üdítő sétáim és csendes, elmélkedő pihenéseim kedvenc színtere, csupa nagybetűvel kellene írnom, hiszen a Gellért hegy oldalába beékelődő piciny természetvédelmi terület teli van csodás fákkal, egzotikus cserjékkel, bokrokkal és csábító, hívogató padokkal. A békés, háborítatlan, jól gondozott kert nemcsak a természetkedvelő ember számára jelent felüdülés de otthont nyújt a madaraknak, bogarak sokaságának is. Bármely évszakban sétálunk és szemlélődünk ott találjuk és halljuk őket a csalitosban és a bokrokon, a tél azonban, talán azzal hogy levetkőzteti a növényeket, nyilvánvalóbbá teszi jelenlétüket. Ilyenkor a hangjuk is megváltozik. Erőteljesen de megfontoltan csivitelnek mintha minden csicsergésükben figyelmeztetés és közlés lenne a társak fele, hogy ebben a zord időben, amikor a túlélés érdekében meg kell fontolni minden mozdulatot és röptét, hol lehet értékes táplálékot, meleg, szélmentes védelmet találni. Ahogy sétámban egy pillanatra megállok, látom hogy tollruhájukat a hideg ellen felborzoló, pufók galambok reménykedő pillantása kíséri minden mozdulatomat. Nem állom meg, a zsebembe készített kiflit elővéve, morzsolom eléjük a csemegét. Minden mozdulatomra megrebbennek, majd az eléjük hullott ennivaló csábításának ellenállhatatlan vonzásában, egészen a cipőmig közelítenek és mohón csipegetik a falatokat. Egyre több és több galamb röppen körém, ám erre a nagy ricsajra felfigyelnek a kert más madarai is. Először egy hatalmas, szürke hátú és hasú dolmányos varjú száll rikácsolva a közeli fára és gyanakodva de láthatóan egyre inkább veszélytelennek ítélve, figyeli a falatozást. Aztán nagy szárnysuhogással leszáll az ágról, a galambok pedig felismerve hogy most egy náluk erősebb állat jelent meg, tisztes távolba totyognak és hagyják hogy a varjú megkezdje a lakmározást. A madár először a csőrébe vesz egy falatot, és jó darabig mozdulatlanul áll, talán meglepődik hogy nem a természet adta bogyó, mag került a csőrébe, hanem valamilyen, ember által gyártott termék. Úgy tűnik azonban hogy nem tekinti ehetetlennek mert egyet károgva eltünteti és indul a következőért. Bátor tettét társai is követik, azonban látszik hogy a varjak között is ő a vezér mert a többiek is betartják a tisztes távolságot és csak a közvetlenül eléjük hullott morzsákat kapják fel mohón. Aztán ahogy elfogy az ennivaló és már hiába várják az újabb adományokat, egymás után röppennek fel, elégedett búgásokkal és károgásokkal jelezve a kellemes élményt. Én meg tovább indulok, figyelmemet egyre inkább a növények kötik le.
Ilyenkor a területet az örökzöldek uralják, gyönyörű, különleges fenyők és ciprusok magasodnak ki a lombja vesztett fák közül. Az első, szemem elé kerülő látvány egy tizenöt, húsz méter magas mamut fenyő, mely azonban látható hogy visszavágyik hazájába, a napfényes Kaliforniába, mert a fény árnyékban lévő oldalán a téli fagyok maradandó pusztításokat végeztek. Magassága így is tiszteletet parancsoló, jóval fölé nőtt a mellette lévő négyemeletes háznak. A tisztás szélén meg egy atlanti ciprus áll, mely minden évszakban megragadja a csodáló pillantást. Társaival ellentétben, fenyőhöz hasonlít csak az alatta lévő tábla jelzi az avatatlan szemlélődő számára hogy észak-Afrikába, az Atlasz hegységbe való ciprusféléről van szó amely, úgy tűnik itt északabbra is kényelmesen érzi magát. A tavasszal gyertyaként meredező tobozszerű termések most vastagon borítják a fa alját. A természet egyik csodája egyébként a toboz! Eltekintve a méretbeli különbségektől, alakjuk, formájuk sőt tapintásuk is eltér egymástól. A vékony, lemezes formától kezdve, a tömör csak sejthetően körvonalazódó pikkelyeken át, egészen a leguán hátán meredező tüskéhez hasonlókig, minden alakzat megtalálható. A pikkelyek érzékenyen reagálnak a környező hőmérsékletre, ha az ember meleg helyre viszi a tobozt, másnapra, mint egy rózsa szirmai szétnyílnak és kibocsátják a kis szárnyas magokat, melyek ha csak tehetik a szellő szárnyán messze repülnek. A bóklászás és szemlélődés eredménye néhány lehullott toboz, melyet szobám díszítésére magammal viszek. Mielőtt a zsebembe süllyeszteném a kincset, az egyiken kis téli álomba dermedt katicabogarat fedezek fel. A színe azonban nem piros hanem a pettyek zöld mezőben helyezkednek el, ilyen fajtájút még soha nem láttam. Aztán elrakom a tobozokat és amikor némi napfürdőzés után hazaérek, előveszem őket. Ekkor jut eszembe a kis katica, de hiába keresem, egyiken sem találom. Lehet hogy a melegben felébredt álmából? Kezdem kikutatni a zsebemet, elemlámpával világítok minden zugába és csakugyan, az alján lévő morzsák között ott mászik és keresi a kiutat a kis jószág. Meglepődve veszem észre hogy a zöld szín már sárgás-pirosba fordult, úgy látszik a téli álom és a keringés hiánya okozta a különleges színt, nyáron ő is a kedves piros katicabogárrá lesz. Némi nehézségek árán kiemelem és óvatosan kiviszem az erkélyen lévő fagyalbokorra, ahol villámgyorsan eltűnik a szemem elől. Szép álmokat és jó ébredést kívánva csukom be az ablakot.
A kert egyik sarkában kis mesterséges tó van, most csendesen, befagyva tükrözi vissza a fényeket. Közepéből sás meredezik, szélein orgonabokor és aranyvessző sor várja a tavaszt és a virágzást. Vajon hol vannak ilyenkor a vízipókok és más apró, itt élő bogarak, hiszen a sekély víz fenekéig befagyott, benne talán nem maradhat meg élet? Tavasszal azonban minden évben megjelennek és benépesítik, birtokukba veszik a vizet. A természet egyik kicsiny csodája ez is. Jóllehet a bogyók inkább ősszel uralják a bokrokat és fákat, némelyük dérrel csípetten és meglottyanva, még most is díszíti az ágakat. A fényes levelű díszgalagonya vagy a dísz alma piros terméséből jó néhány még fent lengedezik, a madarak legnagyobb örömére, de találunk itt olyan különleges, nálunk botanikai ritkaságként számon tartott imafüzér fát is, mely télidőben sárga, zöld csíkos gumókat érlelt. Nevét onnan kapta hogy az arabok a kis borsószem nagyságú golyókból imafüzért készítenek. Télen az egész fa ezekkel a golyócskákkal van tele. A fa mellett álló galagonya nemcsak szép de igen hasznos növény is, hiszen az orvostudomány már régen felfedezte vérzsír csökkentő és a szív ritmusát javító hatását. Mellette, a fal tövében egy kőládában a Cavinton nevű gyógyszerünk alkaloidáját fedezem fel, tavasszal szép kék virágok borítják a szerényen meghúzódó és igénytelen, árnyékot kedvelő kúszónövényt. Egyik kedvencem a különleges nevű redős bangita, melyet eleinte állandóan banditának olvastam. De persze egyáltalán nem valamilyen félelmetes jelenségről van szó, hanem egy Kínából és Japánból származó bokorról, mely májusban kezd el virágozni, ágait ilyenkor nagy, fehér szirmú virágok díszítik, olyan dúsan borítva be azokat, mintha az egész növényt fehér pillangók ezrei lepték volna el. Ilyenkor télen azonban helyüket a jövő reménységei, a rügyek borítják, melyek közül néhány, az ág csúcsán lévő, talán az eddig tapasztalt enyhe időjárásnak köszönhetően kipattant, apró, fázósan összehúzódó virágkezdemény látszik rajta. Külön szót érdemelnek a szerényen meghúzódó rügyek. Ha alaposabban szemügyre vesszük őket, fajtájuktól függően olyan sokféle alakzatot, nagyságot, formát láthatunk, hogy csak ámulhatunk rajtuk. Színük, duzzadtságuk, csillogásuk jelzi nyugvó vagy éppen kipattanni kész állapotukat. Néha persze a csalóka napfény csapdát állít nekik, ilyenkor a bekövetkező fagyban elpusztulnak, de az átmeneti kárt az egészséges, lombosodásra kész növény kiheveri és helyreállítja. Az út mentén rozmaringbokor illatozik, mely az örökzöldek közé tartozó, gyulladáscsökkentő hatású gyógynövény. Megdörzsölöm a most is zöldellő ágakat és magammal viszem kellemes illatát. Arrébb meg fodormentát találok, ez is árasztja jellegzetes szagát, de apró magvas termése elszáradva hullik le amint megérintem. Kicsit feljebb az úton a tavasszal oly gyönyörű levendula bokrait sejtem, lila színével és bódító illatával méhek hadát csalogatja ilyenkor magához. A kert egy-egy pontján impozáns nagyságú és formájú, repkénnyel befutott sziklák hevernek. Repkény vadszőlő futja be a ház oldalát is, tapadó indáival magasra felfut, zöld, erezett, háromszögletű levelei jótékonyan tüntetik el a kopott, málló falú épület hiányosságait. A ház napos oldalán a forró nyár eljövetelében reménykedő öreg, szőrös törzsű kenderpálmák, hatalmas pálmaliliomok, közismert nevükön jukkák dideregnek, miután azonban védett helyre ültették őket és fiatal koruktól hozzászokhattak a mi hidegebb éghajlatunknak, szépen felnőttek és nyáron óriási, kandeláberszerű virágokkal örvendeztetik meg a látogatókat.
A fal tövében pad kínálgatja magát, rajta egy cirmos és egy fekete, fehér mancsú és mellényű macska használja ki a napsütés melegét. Egy merész feketerigó közeledtére a cirmos felnyitja a szemét, lustán a tolakodóra bámul, aztán ásít egyet és úgy ítéli meg hogy felesleges erőpocsékolás lenne megszakítani a kellemes napfürdőzést azzal hogy megleckézteti a pimasz madarat. Példát véve a jószágról, magam is letelepszem egy padra és nézem a cicákat. A fekete-fehér, a saját, tizenkilenc évig családunkban élt Lucira emlékeztet. Milyen bensőséges kapcsolat tud kialakulni ember és állat között! Luci különleges egyéniség volt, hangulatai voltak, néha simogatásra vágyott, máskor mérgesen utasította el az ember kezét. Íróasztalunk egy sarkában jelölte ki magának a helyét, itt egy takaróra heveredett és amíg a férjem dolgozott nagyokat aludt. Annyira magáénak érezte az asztalt hogy ha néha a farka belógott a klaviatúrára és arrébb merészeltük tenni, dühösen és méltatlankodva mordult fel. Máskor meg a szőnyegen fordult a hátára, lábai az ég fele meredeztek és ebben a védtelen, az ember fele abszolút bizalmat sugárzó helyzetben sziesztázott. Hiányát még most is érezzük valamennyien. A kert csendjét a közeli templom harangjának hangja töri meg. Dél van. Arcomat a napfény felé fordítom és élvezem a nyugalmat, harmóniát melyet a kert növényei és állatai árasztanak felém és amelybe beleolvadva eggyé válok velük. . Érzem, amint az egész kert a téli csendet felhasználva némán de állhatatosan mint egy távolugró a nagy ugrása előtt, gyűjti az erőt és összpontosít a tavaszi nagy robbanásra.
Megjelent: 2023-12-22 20:00:00
|
