VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Dávid József: Színház az egész világ
Színház az egész világ
Nemrégiben tartották a Városi Színházban a Magyar Vers Ünnepét. Jó téma, egyből lecsekkoltam a szerkesztőnél, hogy hadd mehessek én. Jut néhány sor a lapban, ezt rutinból megoldom, és a tiszteletdíjból kifizetem az elmúlt havi albérletet. Megkaptam a munkát. Megbeszéltem a szervezővel a dolgot, mondta, hogy az előadás kezdete előtt húsz perccel legyek a művészbejáró portájánál, keressem őt. Szokásommal ellentétben pontosan érkeztem. Mondtam a portásnak, hogy kit keresek, és az előadás miatt jöttem. A portás fehér lett, mint egy pingponglabda, és elkezdett üvöltözni, hogy − Biztonságiak, biztonságiak! Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert emlékezetem szerint semmi köz-, vagy a színház erkölcseibe ütköző dolgot nem követtem el. Két gardróbszekrény méretű ember azonnal ott termett, és két oldalról felemelve elkezdtek cipelni valahová. Legalább nem kell koptatnom a cipőmet, gondoltam, pozitívan értékelve a helyzetet, mint tette ezt Brian, a kereszten az életéről szóló filmben. Néhány perces folyosói bolyongás után berúgtak egy ajtót, mint Bruce Willis megannyi Die hard című filmjében. A tábla szerint a sminkszoba volt. Rövid parancsok, kiabálás, rohangászás, akár a hangyaboly a Királynő ébredése után. Nekem esett három nő. Az egyik tépte le rólam a ruhát, amit sajnáltam, mert az alig használt farmert két hete túrtam egy turiban, a másik meg a hajamat vágta, fésülte, kócolta, majd kezdte újra, a harmadik pedig az arcomat kente be, púderozta, és mindenféle kencéket pakolt rá, akár egy derék kőműves. Az öltöztető miután levágott mindent rólam, egy szmokingot próbált rám aggatni. A szmokingról azt tudom, hogy a pingvinek nemzeti viselete, amit az emberek lenyúltak tőlük ünnepi alkalmakhoz, csak nem áll olyan jól rajtuk, mint a derék madarakon. De ez még semmi. Mellettem ugrál egy fazon. Az ügyelő. Üvöltözik, mintha süket lennék. Azt ordibálja, hogy már egy órája itt kellett volna lennem. Meg, hogy a késésem miatt nem csúszhat az előadás. Meg tudom-e, hogy melyik verset adom elő? Ekkor térek csak magamhoz. − Milyen verset? − kérdezem, mint egy felső tagozatos iskolás, aki nem készült az órára. − Hát Aranytól a Walesi Bárdok. Maga lesz a kezdő szám. Mi van magával, csak nem izgul? − kérdezi gúnyosan. Közben az ügyelő üvöltözik, osztja az észt a munkatársainak, nekem meg a vérnyomásom a decibeljeivel arányosan megy fölfelé. Az ügyelő feje olyan, mint egy cékla, a fogsorára ráférne egy fogorvosi kezelés, de csak az előtt, mielőtt kiverem az összeset. A lehelete bagó, és sörszagú. Legalább borozna, mert én azt szeretem. A csajok jó munkát végeztek. Úgy nézek ki, mint egy hímringyó nagykövet valamelyik meleg felvonuláson. Azért nagyjából összeállt a kép, hogy nekem kell elszavalnom a Walesi Bárdokat. Sok verset megtanultam életemben. Egyedül épp a Bárdok az, amit ma is tudok kívülről. A két izomagy megemel, visz a színpadot határoló függöny széléhez, ahonnan be kell vonulnom. Mint Ceasar Rómába, vagy mint XVI.Lajos a guillotine alá? Az ügyelő még mindig fojtott hangon magyaráz. Rusnya virágmintás ing van rajta, és nadrágtartót visel. Meg kis virágos fülbevaló a fülében. Olyan cuki darab. Egek! Hol vagyok? A polgármester befejezi a beszédét. Illedelmes taps. Nálam meg a vérnyomás a 330-at veri. Legalább ez a hülye ügyelő ne ugatna, meg különben sem értékelem a dauerolt hajú férfiakat. Egy enyhe nyomást érzek a hátamon, aminek a következménye, hogy a színpad közepén állok. A Patakinak az Eddából könnyű volt. Neki csak egy kör közepén kellett állnia. Nézek ki a fejemből, mint egy tengeralattjáró kapitánya a periszkópon keresztül háborús bevetésen. Nem látok semmit a sok reflektor miatt. Vegyük sorba. Ez egy rémálom. Verset kell mondanom. Eddig rendben. Ezt megoldom. De ott a hülye ügyelő. Nahát, ez nem O.K. Nem baj, mindjárt úgyis felébredek. Megfogom a mikrofont. Jé, érzem a fém hűvösét. Tehát mégsem álom? Akkor most a valóság (színpad) talaján állok? Eltelik néhány másodperc, amíg rájövök, hogy ez a nagy, büdös, illetve finom parfüm, arcszesz illatokkal átitatott valóság. A közönség azt hiszi, hatásszünet. Nekem a világvége. Belekezdek: − Edward király angol király....... Beugrik az ügyelő képe, ahogy ordibál. Markolom a mikrofonállványt, nyúlok a nyaka felé, és kezd vinni a lendület. − Ne éljen Edwárd......... Ezt már elég erőteljesen mondom. Megy tovább a vers. Egyre inkább ott vagyok Wales lankái között, érzem az angol fosztogatás bűzét, és az ügyelő sörszagú leheletét: − Ne éljen Edwárd......... Már önkívületben üvöltöm a verset. Előttem az ügyelő pofája. Ha itt lenne, biztos, hogy befizethetne egy arcplasztikára. Természetesen amihez nem jár OEP támogatás. − Ötszáz bizony dalolva ment ... Nekem most elég egy ügyelő. Hátamon csorog a verejték, izmaim megfeszülnek, a súgó halkan könyörög, hogy a mikrofont ne roppantsam ketté. Vége a versnek. A Színházban néma csend. Az nem érdekel, hogy felnégyelnek, karóba húznak, letépik a körmeimet. De hogy a szerkesztőm még be sem érek a szerkesztőségbe, már elkészítette a katapultot, amivel röpülhetek, ezt sajnálom. Ekkor robban a bomba. Hatalmas tapsolás, fütyülés, lábdobogás. Változtatnak a világításon, és azt látom, hogy a közönség felállva ünnepel. Én meg állok a színpadon, mint a Túró Rudi a lakodalomban. Ekkor bejön egy fazon, fényképről ismerem, ő a rendező. Meghajol, engem is meghajlít. Még kétszer. Mint egy jancsiszöget. A kulisszák mögött nekem esik: − Barátom, ne haragudjon. Tévedés történt. A színész, akit felkértünk az előadásra, beteg lett. A helyettese, akit kértünk, szintén. De erről az előadás kezdete után értesítettek. Azt hittük, hogy ön a beugró. Fantasztikus volt az előadás. Azonnal leszerződtetem. Mondjon egy összeget, és én megduplázom. Szerencsére, látta az előadást egy kollégám. Ő írta a cikket, amit nekem kellett volna írni. Azóta a Színházban drámai szerepekben rosszfiúkat játszom. Minden esetre az ügyelő kerül engem. Pedig, ha meglátom, biztosan sikeres lesz az előadás.
Megjelent: 2023-11-20 20:00:00
|
