VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Hajdu Ilona: Teréz (1. rész)
Teréz I. rész
Hajnalodott a kis szabolcsi faluban. A nap első sugarai gyengéden simogatták a szobácska szegényes bútorzatát, előbb a szekrényre vetültek, majd lassan továbbkúszva elérték az ágyban fekvő lány sápadt arcát, kócos, szőke haját. Teréz szemei kinyíltak, első pillantása az órára esett. Megnyugodva vette észre hogy időben ébredt, hiszen az őt Budapestre vivő vonat indulásáig még bőven van ideje. Ráadásul tennivalója kevés akadt, mivel az előző napokban már mindent előkészített. Szegényes ruhatárát összecsomagolta, féltve őrzött kincseit, néhány könyvét, halott szülei fényképét, az édesanyja által készített terítőt szépen elhelyezte a bőröndben. Csecsemősírásra lett figyelmes. Nővérének, Magdának a gyereke felébredt, és a szokott módon, lármásan követelte a jussát. Várt egy kicsit, de a szülők persze nem mozdultak, így hát még egyszer, utoljára bement hozzá, és felemelte ágyából. A csecsemő azonnal elhallgatott. Aztán kiment vele a konyhába, a sezlonon átcserélte az átázott pellust, megmelegítette a tejet, és megetette a hangosan cuppogó gyereket. Etetés közben elnézte kis unokahugát. Bár valójában szerette a gyerekeket, ám nővérei kihasználták csendes, engedelmes természetét és igyekeztek a sorban érkező gyerekek ápolását és gondozását rátestálni, így a fiatal lány számára a gyermek fogalma a bőgéssel és a koszos pelenkával azonosult, melytől meg szeretett volna szabadulni. A továbbtanulás többek között erre is lehetőséget nyújtott. Testvérei ugyan nehezen egyeztek bele a távozásába, talán nem annyira a szeretet és a féltés mint inkább az ingyen cseléd elvesztése volt ennek a mozgatója. Iskolai tanára, a drága Béla bácsi azonban szívén viselte legkedvesebb tanítványa sorsát, hiszen kevés olyan jó és szorgalmas tanulója volt mint Teréz. Az iskola minden évben megkapta a továbbtanulást nyújtó intézmények listáját. Ezek között szerepelt a Martos Flóra egészségügyi szakiskola is, mely kollégiumi elhelyezést és csekélyke ösztöndíjat ajánlott az arra érdemeseknek. Ez ideális volt Teréz számára, és a kitűnő bizonyítvány, na meg a tanár úr telefonjai révén sikeres felvételt nyert. Így hát nővér vagy akár még annál is több lehet belőle! Boldog izgalommal és némi félelemmel gondolt a jövőre, amikor végre kézbe veheti a sorsát és csakis tőle, a szorgalmától és kitartásától függ, hogyan boldogul az életben. Összerezzent az óracsörgésre. Már hét óra van, most már sietnie kellett. A gyereket, aki közben elaludt a karjában, óvatosan visszafektette ágyába, egy pillantást vetett még alvó nővérére és sógorára, aztán egy sóhajjal bement kis odújába, kézbe vette bőröndjét és táskáját, és elindult az állomásra. A vonat ablakából még egy búcsúpillantást vetett szülőfalujára, melytől minden sérelem és harag ellenére, nehéz szívvel vált meg.
*
Amikor kilépett a pályaudvarról, szinte mellbe vágta a nagy zsivaj, a járművek tömegének zaja, a siető emberek látványa. Bizonytalanul állt meg, táskájából előkotorta a kollégium címét tartalmazó papírt, melyre a gondos tanár úr még azt is ráírta, hogy milyen járművel tud eljutni oda. A villamoson megállt a az ajtó közelében, mert félt, hogy a kollégiumhoz érve nem lesz ideje leszállni. Bőröndjét igyekezett úgy elhelyezni, hogy ne akadályozza a fel- és leszálló utasokat, bár így is kapott jó néhány méltatlankodó megjegyzést, melyek még inkább zavarba hozták és bizonytalanná tették. Végre elérkezett úti céljához, ahol a kapun belépve portás állította meg. Teréz átadta az elhelyezést igazoló cédulát, az idős ember pedig egy listát tanulmányozva közölte vele a szobaszámot. Egy négyágyas szobába nyitott be, ahol a két ablak felőli ágy már szemmel láthatóan foglalt volt. Bizonytalan mozdulattal rátette csomagjait egy szabad helyre, majd fáradtan leülve körbenézett. Ezek a szürke falak lesznek a jövőben tanúi életének, örömeinek és erőfeszítéseinek. Ekkor érezte csak, hogy milyen szomjas. Körülnézett, de miután mosdó nem volt a szobában, bátortalanul kilépett az ajtón, és lefelé indult a lépcsőn. A földszinten pillantása egy hirdetőtáblára esett, ahol piros felkiáltójellel jelölt szöveg közölte a frissen felvett kollégisták elkövetkező heti teendőit. Megdobbant a szíve, amikor az iskolakezdés időpontjára esett a tekintete. Holnap reggel kilenc óra! Nos, elkezdődik. Torkát összeszorította a félelem, azonban próbálta magát nyugtatni, hiszen az iskolában mindig jól teljesített, őt állították a többiek elé példának. Most azonban egészen más a helyzet, ez itt Budapest, sok magabiztos, céltudatos lány veszi körül és ő magányosan áll közöttük, nincs senki, akihez segítségért fordulhatna, tanácsot kérhetne. Vajon mit hoz a jövő?
Az első napok izgalma és feszültsége után valamilyen viszonylagos nyugalmi állapot alakult ki körülötte. A tanulással nem volt probléma, hiszen délelőtt, az órákon odaadóan figyelt, a délutánt meg rendre a könyvei mellett töltötte. Szinte ki sem mozdult az épületből, a várost jószeriben még az év végére sem ismerte meg. Úgy érezte, ha valamit el akar érni az életben, annak eszköze csakis a jó teljesítmény lehet. Ráadásul érdekelték is a leadott anyagok, az emberi test bonyolultsága, az egymásba fonódó életfunkciók, az egyes szervek működése csodálattal töltötte el. A második évben azután már gyakorlati oktatás is volt, a kórházban beteg közelbe kerültek. Az emberi szenvedés, az időskori kiszolgáltatottság, a beteg gyerekek látványa megerősítette benne azt a hitét, hogy jól választott, neki itt, ezek között a segítségre szoruló emberek között van a helye, hiszen ő maga is sokszor érezte már a sóvárgást, hogy amikor testi-lelki baja van, valaki kezet nyújtson felé, és enyhítse fájdalmát. És bár nem volt szerencséje, ez idáig magányosan kellett megállnia a világban, de fiatal, egészséges és erős volt, akinek életcélját a beteg emberek látványa még jobban megerősítette. A harmadik évben három hónapot a sebészeten kellett tölteni, és őt műtőszolgálatra jelölték ki. Amikor először belépett a műtő ajtaján, meg sem mert mozdulni. Ezt a félelmet a szigorú tekintetű műtősnő látványa még jobban fokozta. Óriási megtiszteltetésnek vette, amikor néhány nap elteltével egy kötszeres dobozt kért tőle, amit – megfigyelve a műtős fiú mozdulatait – hibátlanul volt képes odanyújtani. Lassan megjött az önbizalma, úgy érezte, hogy a műtőben zajló tevékenység, az a pontosság és szakértelem, melynek segítségével a műtősnő az operáló orvos nélkülözhetetlen társává lesz, számára az egészségügy csúcsát jelenti. Egyre inkább megerősödött benne a vágy, hogy ezt a pályát válassza, belőle is műtősnő legyen. És szerencséje volt, mert ebben az évben a sikeresen végzettek közül néhányan tovább tanulhattak és egy egyéves ráképzéssel megszerezhették a műtősnői oklevelet. Teréz ezt is csoportelsőként fejezte be, és egy kis kórház sebészetére került.
*
Bár idáig sok izgalmon, álmatlan éjszakán ment keresztül, a diplomát kézhez kapva jött rá arra, hogy az igazi nehézségek, akadályok csak most következnek. Hiszen eddig rajta, a kitartásán és szorgalmán múlt minden, ezután azonban mások döntenek a sorsáról. Teréz nem tudta, hogy könyörületesek lesznek-e hozzá? Ráadásul a kollégiumból kikerülve nem volt hol laknia, még ez a kérdés is megoldásra várt. Miután bemutatkozott új munkahelyén, némi megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a kórház egy kis szobát tud az új műtősnő rendelkezésére bocsátani. A helyiség ugyan a kert végében, a boncterem szomszédságában volt és épp csak egy vaságy, egy rozzant szekrény fért el benne, de számára az első olyan hely volt a fővárosban, mely csak egyedül az övé, nem kell másokkal osztoznia rajta. Első fizetéséből vett egy polcot, melyre ki tudta rakni gyarapodó könyveit, az asztalt leterítette az otthonról hozott terítővel és később még egy csíptetős lámpát is beszerzett, mely lehetővé tette, hogy este sokáig olvashasson. Már persze, ha ágyában tölthette az éjszakát. Hiszen kezdőként neki jutott az ügyeletek java része, a főműtősnő rendes volt ugyan vele, de családja lévén alig várta, hogy mások nyakába varrhassa a felvételes napokat, mikor egymást érték a sérültek és az akut ellátásra szorulók. Alvásról, pihenésről tehát szó sem lehetett. Mindez nem vette el Teréz kedvét a nehéz és felelősségteljes munkától. A műtétek közötti szünetekben gondosan előkészített mindent a következő „bevetésre”, és amikor ismét a műtőasztal mellé kellett állnia, jóleső nyugalommal, takarékos mozdulatokkal végezte munkáját, és szemének egy-egy hunyorításával irányította a műtő segédszemélyzetét. Ilyenkor boldog volt, úgy érezte, hogy végre a helyén van a világban.
Öröme azonban nem volt felhőtlen. Jóllehet az osztály nagy részével jól kijött, ami annál is könnyebb volt, mivel csaknem minden idejét a műtőben töltötte. E miatt az osztályon alig fordult elő, de ezt nem is bánta, mivel egy-két orvossal, de főként az adjunktussal, meggyűlt a baja. Pedig ő igyekezett, ha lehet még nagyobb odaadással asszisztálni neki. Persze tudta, mi a baja az öregedő orvosnak, aki nem akarta elismerni, hogy kezének enyhe remegése és a szemüveggel nem korrigálható látáscsökkenés okozzák a gondot a műtéteknél, nem pedig a műtősnő késve nyújtott eszközei. Ilyen alkalmakkor, a hangos káromkodással kísért megjegyzések után, kétségbeesve menekült a szobájába, és nehezen tudta összeszedni magát annyira, hogy ismét kiléphessen az udvarra. Az igazságtalanul kapott szidás keserűséggel töltötte el, és ideig-óráig elnyomta benne a máskor jó hangulatban végzett, sikeres műtétek felett érzett örömét. Este, amikor lefeküdt ágyára és végiggondolta a vele aznap történteket, valamiféle vágyat érzett, hogy gondolatait elmondhassa valakinek, akit érdekel az élete, és képes együttérzően és bölcsen véleményt mondani, tanácsokat adni. Ilyen ember azonban nem volt. Nehezen is lehetett volna, hiszen alig lépett ki a kórház területéről, még a szabadnapjait is jobbára szobájában töltötte. Bár félszegsége – úgy tűnt – lassan oldódott, ez azonban csak a munkában mutatkozott meg. Néhanapján a fiatal orvosok egyike másika tett egy-két kétértelmű megjegyzést, azonban Teréz olyan gyorsan menekült ki ezekből a helyzetekből, hogy azzal mindenki számára egyértelművé tette az elutasítást. Öt évet töltött el a sebészeten, sok nehéz műtétet látott, kritikus helyzeteket élt át a többiekkel együtt, segédkezett olyankor, amikor élet-halál kérdése volt a tét. Szakmailag kitűnő műtősnő lett belőle, mégis hiányérzete volt. Szabadidejében kimerészkedett a városba, elnézte az üzletek kirakatait, sőt időnként vett is magának egy-egy ruhadarabot, bár megtakarított pénzéből – mely ez idő alatt elég szép summára gyarapodott – leginkább könyveket vásárolt. Egyik karácsonyra egy televízióval ajándékozta meg magát és zsebrádiójával együtt immár komfortosnak tartotta kis szobáját.
*
Ebbe a viszonylagos nyugalomba robbant be az áthelyezésének a híre. Az egyik kisműtétes osztályról ugyanis a műtősnőnek alkalmatlanság miatt mennie kellett. Jóllehet régen állt már alkalmazásban, de főorvoscsere történt, ami egyet jelentett az új, bonyolultabb és számában is több műtéttel, ami friss erőt igényelt. A sebészeten éppen akkor vettek fel egy tanulóműtősnőt, így adódott a lehetőség az áthelyezésre. Amikor először átment a főorvoshoz bemutatkozni, némi remegést érzett a hangjában. Szemben vele barátságos arcú, alacsony, határozott, ötvenes férfi állt, aki hellyel kínálta őt puritánul berendezett szobájában, majd megkérdezte tőle hol tanult, honnan jött, hány éve van szolgálatban. Teréz engedelmesen válaszolgatott, jó érzéssel töltötte el, amikor a főorvos elmondta, hogy ő is vidéki származású és hogy számára legfőbb követelmény a kiváló szakmai színvonal. Úgy érezte – bár ezt persze így nem merte volna megfogalmazni – hogy rokonlélekre lelt, és bíztatónak tartotta a jövőt. Azután következtek a dolgos hétköznapok, zsúfolt műtéti programokkal, melyekben minden nap több nehéz, csonkoló műtét is szerepelt. A főorvos állta a szavát, néhány hét után, egy különösen nehéz műtét végeztével, kezet fogott Terézzel, megköszönte a kiváló segítséget, mely nélkül – mint mondta – sokkal nehezebb és hosszabb lett volna a munkája. Teréz este fáradtan és boldogan zuhant ágyába. Már délután, a műtő rendbe tételekor is, repülni lett volna kedve, azonban teendői túlságosan lefoglalták, most, az álom küszöbén azonban teljesen át tudta adni magát annak az örömnek és elégedettségnek, mely hetek óta bujkált benne. Elismerik, megbecsülik és nem is akárki, az a főorvos, akihez hasonlóval életében még nem találkozott. Egy orvos, aki csak a munkájának él, a beteg számára mindenek felett áll, minden idejét, energiáját a gyógyításnak szenteli. Életét és tevékenységét a szakma szeretete hatja át, és bár Teréz nem merte magát hozzá hasonlítani, de ezek számára is oly ismerős érzések voltak. És mindezek mellett szellemes, hozzá mindig udvarias, szóval az az ember, akit legtitkosabb álmában elképzelt, most itt állt előtte hús vér valójában. Egy alkalommal viszonylag korán végzett a műtőben, és amikor az ebédlő felé ment, összetalálkozott a főnökkel, aki a segédorvosnő kíséretében szintén ebédelni indult. A közös étkezés alatt, Terézt is bevonva a beszélgetésbe, megtárgyalták az aznapi műtét eredményességét, majd átsiklottak könnyebb témákra, a főnök vicceket mesélt. Olyan jól érezte magát a lány hogy később, szinte öntudatlanul is, kezdte úgy irányítani a munkáját, hogy az ebéd idejére szabad legyen. Még az is előfordult, hogy az orvosnőnek dolga akadt és csak ketten mentek ebédelni. Ilyenkor csak az övé, kizárólag az övé volt ez a nagyszerű ember, aki néha túlmenve az osztályos ügyeken, saját személyes gondjait, problémáit is elmondta Teréznek. A lány először a megtiszteltetéstől szólni sem mert, de később mindig volt pár kedves, megnyugtató szava, mely lecsillapította a háborgó férfit. Leggyakrabban a kórházigazgató volt a beszélgetés tárgya, aki hatalmi eszközeinek felhasználásával gyakran próbált borsot törni a főorvos orra alá. Nem bírta ugyanis elviselni, hogy a kórházban egy nála népszerűbb, mindenki által elismert és kedvelt orvos tevékenykedjen. Így azután ahol csak lehetett hibát talált az osztály munkájában és a főorvost kihallgatásokra rendelte. Kedvelt módszere volt, hogy lehetőleg nagy közönség előtt becsmérlően beszélt vele, majd négyszemközt egy laza kézmozdulattal semmisnek nyilvánította előbbi megjegyzéseit. Csakhogy ezt már nem hallották mindazok, akik előtt a megszégyenítés történt. Ezzel az őrületbe tudta kergetni a főorvost, és tulajdonképpen ez is volt a célja. Teréz nem látta ennyire világosan a helyzetet, de őszintén gyűlölte az igazgatót, aki ennek az általa mélységesen szeretett és tisztelt embernek annyi gyötrelmes órát okozott. Újabban azt a szokást vette fel az igazgató, hogy a főnővérrel és egy-két orvossal kísértetve magát, megjelent az osztályon. Ilyenkor úgy viselkedett mintha a főorvos alantas beosztottja lenne és súlyosbította a helyzetet, hogy mindez az osztály dolgozói előtt történt. Mindenkit felháborított ez a magatartás, de tenni, szólni senki sem mert.
Egy alkalommal kora délután jelent meg a sleppjével, és a műtőt szándékozott megtekinteni. A műtősfiú éppen akkor fejezte be a kövezet felmosását, Teréz pedig az autoklávot kapcsolta be. A lányt hirtelen indulat öntötte el és elállva az igazgató útját, megkérdezte tőle hogy mit óhajt. Az egy mozdulattal félre akarta söpörni, de Teréz szilárdan állt a lábán, és eltökélten kijelentette, hogy ide a fertőtlenítés után senki, még az igazgató sem léphet be. A slepp elvonult, de mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az esetnek következményei lesznek. Másnap a főorvost kihallgatásra hívatták és az igazgató közölte vele, ha tovább is itt akar dolgozni, ezt a szemtelen perszónát azonnal dobja ki. A főnök halálsápadtan jött vissza, bement a szobájába és sem aznap sem másnap nem szólt Terézhez. A lány nem várta, hogy mások előtt megdicséri, egy négyszemközt mondott jó szó, egy kedves mosoly elég lett volna neki. Harmadnap végre a szobájába hívatta. Teréz boldogan nyitott be az ajtón, hiszen a főnök most fogja talán elismerni, hogy őrá mindig számíthat és megköszöni a kiállását. A főorvos hellyel kínálta a lányt, arca feszült és ideges volt. Elmondta, hogy az igazgató parancsára kénytelen Terézt alkalmatlanság címen elküldeni. Zavartan kérte, hogy ne nehezteljen rá de tehetetlen a nyomással szemben, és ha egy kicsit is jót akar neki, "cirkusz" nélkül távozik a kórházból.
A lány szó nélkül felállt és gépiesen köszönve kiment a szobából. Úgy érezte magát mint egy sebzett vad, egyetlen vágya volt hogy elmeneküljön az emberek elől. A szobájába érve ágyára hanyatlott, nyitott szeméből hangtalanul csorogtak a könnyek. Így feküdt ott sokáig, közben kopogtak az ajtón, de ő meg sem hallotta. Késő éjszaka volt már mikor feleszmélt. Felkelt, a mosdónál megmosta arcát és körülnézett. Nyolc éven át ez a szoba volt az otthona, ahova eddig örömmel tért haza. Itt pihenhetett meg és gyűjthetett erőt a következő nap megpróbáltatásaihoz. És most ennek vége van! Elárulta őt az az ember, akit piedesztálra emelt és áhítatos tisztelettel szeretett. Összecsomagolta holmiját, mely nem lett sokkal több mint amikor nyolc évvel előbb belépett a kórház kapuján. Türelmetlenül várta a reggelt, amikor a gazdasági hivatal dolgozói megkezdik a munkát, majd a hivatalos teendők végeztével elhagyta a kórházat anélkül, hogy bárkitől elbúcsúzott volna. Nem lett volna ereje még egyszer szembe nézni a főorvossal, hiszen mit is mondhatott volna neki? Azt, hogy nem ezt várta tőle? Hogy csalódott benne és ez jobban fáj mint az összes többi arculcsapás, melyet életében kapott?
*
Céltalanul kóborolt a városban, csomagjai egyre nagyobb súllyal húzták karját. Amikor egy fa tövében kis pihenőre megállt, a fatörzsön cédulát pillantott meg, mely egyedülálló lányoknak albérleti szobát ajánlott a közelben. Némi keresés után rá is lelt a földszintes, mállott vakolatú házra. A kapun belépve macskakővel kirakott udvart látott, benne két oldalt ajtók, ablakok sorakoztak. Az általa keresett szám a sor végén volt. Amikor bekopogott idős asszony nyitott ajtót, aki fürkésző tekintetet vetett rá. Teréz halk hangon elmondta, hogy szobát keres. Az öregasszony megmutatta a konyhából nyíló kis szobát, benne a legszükségesebb bútorzattal, majd megkérdezte, hogy megfelel-e neki. A lány már olyan fáradt volt, hogy legszívesebben azonnal lerogyott volna az ágyra, így a magas szobaárat elfogadva, és három hónapot előre kifizetve, lerakta holmijait. Végigdőlt az ágyon, szemét lehunyta és a jótékony álom szinte azonnal hatalmába kerítette. Hajnalban ébredt fel, akkor vette észre, hogy cipőstől, ruhástól fekszik egy idegen szobában. Lassan visszatértek emlékezetébe az elmúlt napok történései, ismét sírni kezdett. Úgy érezte, nincs ereje kilépni az ajtón, a csalódás értelmetlenné tette további életét, hiszen lehet-e úgy élni, hogy nem bízhat senkiben, hogy senkitől nem várhat egy önzetlen, jó szót? A házinéni kopogására mégis felkelt és kinyitotta az ajtót. A néni megmutatta neki a helyet, ahol ehet, sőt egy tányér ételt is megfőzhet, bár feltételezte, hogy Teréz a munkahelyén fog ebédelni. Az igenlő bólintást elégtétellel nyugtázta és bevonult saját szobájába. A lány öntött magának egy pohár vizet és leült az asztal mellé, melyen egy újság hevert. Az apróhirdetések között vastag betűvel szedve egy ismert kórház nevét olvasta, mely többek között műtősnőt is keresett. Íme a megoldás – gondolta fásultan. Lassan összeszedte holmiját, és beköszönve az öregasszonynak, útnak indult.
Ismét sebészetre került. A körülményeket össze sem lehetett hasonlítani régi munkahelyével. Az orvosok idegesek, hangosak voltak és néhány nap múlva észrevette, hogy egymás piszkálásában és a főorvos szapulásában lelik örömüket. A főműtősnő hiába próbált valami rendszert teremteni a műtő életében, az orvosok akarata nélkül ez nem sikerülhetett. Terézt azonban nem nagyon érdekelte a környezete, tette, amit parancsoltak neki, mozgott mint egy gép. Talán egy-két hét telhetett el, amikor munkából jövet a kapuban ráköszöntek. Felnézve egy volt kollégáját ismerte fel, akivel régi munkahelyén együtt dolgozott. A férfi betegápoló volt és ügyeletben néha elbeszélgettek egymással. Farkas Zsoltnak hívták. Tudta róla hogy nőtlen, az anyjával lakik együtt. Később többször összefutottak, a férfi elkísérte a buszmegállóig, és ő bár közömbösen, de hagyta, hogy szóval tartsák. Egy alkalommal Zsolt gondterheltnek látszott, és amikor Teréz rákérdezett az okára, elmondta, hogy anyja szélütés következtében ágyban fekvő beteg lett és neki kell a munkából haza menve ápolni. Idáig az ügyeletes napjain a szomszéd besegített, most azonban elköltözött és ő itt maradt segítség nélkül. Teréz szíve megesett a sután álló férfin, és bizonytalanul valami segítségfélét ajánlott fel. Zsolt erre megragadta a kezét, és köszönetképpen szájához emelve megcsókolta. Aztán a következő napok egyikén elment hozzájuk és megismerte az öregasszonyt, aki bénán hevert az ágyban, beszélni sem tudott csak artikulálatlan hangok hagyták el az ajkait. Körülnézve kopott, szegényes bútorokat látott, mindent vastag por lepett be, a nyitott polcokon pedig jónéhány üres vagy félig telt borosüveg sorakozott. Teréz már eddig is érzett néha alkoholszagot a férfin, de az vigyázott, hogy a munkahelyére mindig józanul menjen be, így azt gondolta, talán hosszú idő alatt gyűlt össze a sok üveg. Kért egy tiszta lepedőt és ágyneműt, egy mosdótálban lemosdatta a beteget, majd lehúzva a régit, tiszta ágyba fektette vissza. Zsolt hálásan fogadta a segítséget, ragaszkodott ahhoz, hogy a lányt hazakísérje. A kapuban elmondta, hogy milyen régóta szerelmes belé, csak idáig nem mert szólni. Kérte, legyen a felesége. Teréz néhány elutasító szó után bemenekült a szobájába és úgy gondolta, az ő határozott nemje megérttette a férfivel, hogy szó sem lehet házasságról. Később azonban tapasztalnia kellett, hogy Zsolt igen kitartó, hacsak teheti, megvárja őt, elkíséri, és ha nem akar feltűnést kelteni a járművön, kénytelen mindezt elviselni. Néha-néha már elgondolkozott, hogy talán könnyebb lenne az élete, ha lenne társa, akivel gondjait, bajait megoszthatja, hiszen idestova harminc éves lesz. Bár nem volt Zsoltba szerelmes, de szánta a férfit, aki egyedül küszködik az anyja ápolásával és úgy érezte, segítségére lehetnének egymásnak. Így hát egy heves ostromlás után csendes igent mondott és a házasságkötés után odaköltözött az apró, másfél szobás lakásba. Ismét volt feladata, célja, rendbe akarta szedni ezt az elhanyagolt lakást, ápolni az ágyban fekvő szerencsétlent és kemény kézzel jó útra terelni az egyre többször ittasan hazatérő férfit. Mintha bűneiért kellett volna vezekelnie, penitenciaként fogta fel ezt a helyzetet, és remélte, hogy erőfeszítésének eredménye lesz. Hónapok teltek el, Teréz a kórházban teljes odaadással dolgozott, és délután - ha nem volt ügyeletes – hazament és otthon folytatta a rendteremtő munkát. Fáradozása azonban hiábavalónak bizonyult. Férje egyre többször tért haza részegen, most már a munkahelyére sem volt tekintettel, ahol először figyelmeztették, majd elbocsátották. A három embernek immár Teréz keresetéből kellett megélni, ami nyomorgást jelentett, különösen azért mert a férfi hacsak tehette, elcsent a félretett pénzből és italozásra költötte.
Egy alkalommal, amikor részegen dülöngélve tért haza, Teréz vádlón kérdőre vonta, mire a férfi hatalmas ütéssel arcul csapta, majd dühösen kibotorkált az ajtón. A vékony, madárcsontú nő az ütéstől megszédült és a földre esett. Amikor magához tért, orrából dőlt a vér, arca zsibbadt. Amint belenézett a tükörbe vad, keserű düh öntötte el. Háta mögül hangos rikácsolásra lett figyelmes. Megfordult és megpillantotta a gesztikuláló, zavart öregasszonyt. Ekkor gyilkos indulat kerítette hatalmába, megragadta a kispárnát és őrült erővel a beteg arcára szorította. A karok és lábak riadt kalimpálása egy idő után lecsendesült, és Teréz immár erőtlen mozdulattal vette el a kezét a párnáról. Egy darabig zsibbadtan állt, majd úgy ahogy volt, véres arccal kitámolygott a lakásból, és elindult a két utcával arrébb lévő rendőrségre, hogy feladja magát.
*
Tizenöt év fegyházban letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Súlyosbító körülménynek számított, hogy egészségügyi dolgozó, akinek az élet védelme a hivatása. Amikor zsibbadt testtel és megfagyott lélekkel belépett a cellába, érthetetlen nyugalom áradt szét testében.
Megjelent: 2023-10-25 20:00:00
|
