Keresés a honlapon:

Petrozsényi Nagy Pál (1942-2023): Elégtétel

 

 

 

 

Elégtétel

 

Az asszony főzött, Bódog újságot olvasott. Átböngészvén a faliórára meredt: fél tizenkettő. Tizenkettőkor ebéd, utána alvás, tévé, vacsora. Nagyjából ennyiből állt a napi program. Sétálni, szomszédolni nem szeretett. Pedig nyugdíjas létére ugyancsak ráért. Kedvére barkácsolhatott volna, esetleg kertészkedik, malacokat nevel. Ehelyett inkább a nappaliban csücsült, nézte a tévét, és nosztalgiázott, Régente bizony nem ért rá unatkozni. Előbb a tanulás, majd a munka miatt, bár az átlagnál sohasem vitte messzebbre.

– Rá se ránts! – vigasztalta „barátja”, a jólfésült Győző. – Katonák nélkül a tábornok se sokat ér.

Bódog arcára könnyű felhő röppent. Már az általános iskolában is együtt nyomták a padot, ugyanabba a lányba szerettek bele, és egy sportterembe jártak edzeni is. Csakhogy a leány Győzőt választotta. Győző volt a bajnok, az iskola s a karateklub példaképe, aki mellett Bódog egyre hátrább szorult. A fiú csak nyelt, nyelt, mosolyba gyűrve tehetetlen dühét. Aztán az élet szétfújta őket. Győző egyetemre, ő egy autószerelő műhelybe került. De a szívében ott maradt a tüske, és az azóta is szúrja, adósnak érzi magát, amiért sosem sikerült revánsot vennie. Elsősorban Győzőn, hiszen többnyire miatta futott holtvágányra. Megölte a hitét s talán a jövőjét is, még mielőtt kinőtt volna a bajuszuk.

– Éhes vagyok. Kész az ebéd, Irmus?

– Azonnal, drágám, már a tésztát sütöm.

Az öregember az ablakhoz lépett. Odakint bágyadtan hunyorgott az októberi nap. A szemközti sarkon ösztövér utcai zenész hegedült. Bódog elmélázva nézte, nézegette, majd gondolt egyet, és kisirült az ajtón.

– Gyere, tatus, meghívlak egy slukkra.

– Engem?

– Jössz, vagy nem jössz? Hoztam egy vendéget – dörmögte oda gömbölyded párjának. – Éhes vagy, maestro?

Az utcai hegedűs igent intett. Öreg volt ő is, elnyűtt és vékony, mint a magyarok pénztárcája.

– Akkor csüccs le, ma pulykát eszel. Szereted a pulykát?

– Igen.

– Hogy hívnak?

– Király Albert hegedűművész vagyok – felelte tétován.

– Te, művész? Ilyen lapátkezekkel? – göcögött Bódog. – Hát erre én is iszom – baktatott a bárszekrényhez. – Tehát hogy hívnak?

– Király Albert...

– Jól van, elhiszem. Hanem akkor mit keresel az utcán? – kacsintott a feleségére. – A koncertterem a sarkon túl van, tata.

– Kérem, ne haragudjék rá! – mentegette az asszony. – Azért jó ember az uram, csak vicces egy picit.

– Proszit! – komorult el Bódog. – Ahogy látom, csíped a piát. Tudod, mit? Hozok még egy üveggel.

Kajánul kiment, s egy fiaskó rummal tért vissza. A másik kezében pulykacombot lóbált.

– Mit szólsz ehhez a cubákhoz? Szép ropogós, most vettem ki épp a grillsütőből. Allez, happ!

A hegedűs mohón nyúlt utána. Hanem az öreg fürgébb volt nála, villámgyorsan elkapta, és az utcai hegedűs arcába röhögött.

– Kéne, mi? Csakhogy ezért meg kell szolgálni ám. Kapd el négykézláb, akkor mindkettőt neked adom.

A férfi megdermedt, de uralkodott magán. Mit ér a rebellió, ha az ember szegény? Egy szavára kirúgják, és még szomjasabb lesz utána. Márpedig ő iszik, innia kell, hogy még sokáig gyönyörködjék ebben a szép világban.

– Ügyes kutyus! Egész jól csinálod. Ugatni nem tudsz? Kérlek, vakkants egyet nekünk!

– Te nem vagy normális! – csapta össze kezeit a háziasszony. – Keljen fel, uram, és vigye azt a rumot!

– Dehogy vigye! Mit képzelsz? Pénzben van az, Irmus. Ha nem kaffogsz, mehetsz, de üres kézzel, komám – gesztikulált az ura. – Különben is móka, kis hecc az egész, ha már úgyis olyan „vicces” ember vagyok... Nos? Ugatsz, vagy inkább elárulod, hogy a francba hívnak – kanyarodott vissza makacsul előbbi kérdéséhez.

– Ugyan, Emil, hát nem mindegy az neked? Hívják, ahogy hívják, miért alázod meg szegényt?

– Mert...

Elhallgatott.

– ... hazudik – válaszolta végül –, és én utálom, ha palira vesznek. Másodszor, úgy tűnik, mintha már láttam volna valahol – révedt maga elé. – Ez a hang, termet... Kísértetiesen emlékeztet egy régi „barátomra”.

A hegedűs zavartan pislogott. Te jó ég, ez mindent kitalál. Sejti, hogy iszik, potyára mondott álnevet. Netalán, ki tudja, valahonnan tényleg ismerik is egymást – mérte végig a zömök, kurta nyakú nyugdíjast.

– Virágh Győző vagyok – kászálódott talpra; térde fájt, szégyen és düh mardosta, ám a kilátásba helyezett jutalom mindent méltóságot kioltott belőle.

– Na ugye! Miért nem ezzel kezdted? Tessék a rum!

Mohón esett az italnak. Hiába na, a nyugdíjat tejre, kenyérre, nem piára adják. Nyugaton még hagyján, ha nem csurrant, csöppent, de amióta repatriált, egyre sűrűbben kullog a placcra. Mert a szegény ember itt is, ott is szegény, csak elvtárs helyett most úrnak hívják.

– Csuda slukkod van! – álmélkodott Bódog. – Vagy a művészek mind így nyakalnak?

– Lehet, én... kőműves vagyok, vagyis voltam, amikor...

– Hagyd, ne strapáid magad! Ami érdekelt, megtudtam, a többit elengedem. Azaz várj csak! Azt mondtad, Virágh? – lépett közelebb a repatriált magyarhoz, s egy rántással lekapta Virágh szemüvegét. – Tehát jól sejtettem! – szisszent föl keserű diadallal. – Isten hozott, bajnok! Mi az, amit bámulsz úgy? – kotort elő egy elsárgult csoportképet. – Mit gondolsz, ki az a paszulykaró ott a jobb sarokban?

– A jelek szerint...

– Te vagy. És mellette?

– Bódog Emil – villant össze a tekintetük.

– Hát ti ismeritek egymást? – nézett nagyot az ősz hajú asszony.

– Valamikor osztálytársak voltunk – vont vállat ingerülten Bódog. – De nem láttam már vagy harminc éve. Legfeljebb messziről, amíg egy napon végképp nyomát vesztettem.

– Eddig hol volt? Csak nem külföldön? – érdeklődött Bódog felesége.

– De, Ausztriában – bólintott fáradtan Virágh. – Áttelepültem, aztán vissza, merthogy ott sem fonják ám a kerítést kolbászból.

– A felesége?

– Meghalt.

– Család?

– Nincs.

Bódog szívébe szánalom suhant. Hát erre az emberre, erre a kopott, magányos éhenkórászra irigykedett ő mostanig?

– De legalább diplomát szereztél, vele címet, tudást, mialatt én az autók alatt hasaltam – keményedett meg a hangja.

Csak nem fog elérzékenyülni néhány kurta szótól! Ki mit keres, megtalál. És most az ő feladata az, hogy megadja azt a bizonyos kegyelemdöfést. Merthogy megadja, arra megesküszik. Méghozzá itt és most, ezzel olyan elégtételt kap, amilyenre harminc éve vár, de a sors mindeddig megtagadott tőle valamiért.

– Diplomát? – rezzentette föl az egykori bajnok. – Aligha! Nem jártam én egyetemre fél évnél többet. A rendszer, ne félj, gondoskodott erről. Egyébként mindegy – legyintett fásultan. – Rendszer ide, rendszer oda, a föld mindig ugyanúgy forog.

– Azt hiszed?

– Azt tapasztaltam.

– Na és Gizi? Tudod, az a szeplős a III. C-ből. Két évig udvaroltam neki, mégis kikezdtél vele. Bármibe fogtunk, te vitted a prímet, én voltam a „Rücskös”, te a snájdig fiú, akiért az összes csaj összepisilte magát. De nem csak snájdig, bajnok is voltál, hogy még a sportban se jussak lélegzethez, így fojtottál meg lassan, fokozatosan, ezért lettem nulla, örökös közlegény, belőled meg tábornok anélkül, hogy egyszer is a tyúkszemedre lépjek.

– Ne búsulj, most sikerült, úgyhogy kvittek vagyunk – feszengett a levitézlett tábornok. – Köszönöm a rumot és a... leckét.

– Ohó, ilyen olcsón azért nem úszod meg – szorította a kezét ökölbe Bódog. – A java még hátra van, ajánlom, koncentrálj.

– Emil! Szűzanyám, ez csakugyan megbuggyant! – ugrott közéjük Bódogné.

– Állj félre! Jó? Talán sétálj egyet, addig én is elrendezem, ami ránk és csakis ránk tartozik – vetkőzött ingujjra harciasan az öreg.

Hanem a másik ügyet sem vetett rá, hóna alá dugta a hegedűt, és az ajtóhoz battyogott. Bódog a nyomába, aztán úgy rúgta tarkón, hogy az utca művésze a kilincsnek esett.

– Azt mondtam, koncentrálj! Koncentrálj, és harcolj, te tücsök.

– Minek?

– Hát ezért! – vágta gyomorszájon, amitől a hegedűs rögtön hétrét görnyedt. – Ha óhajtod, kaphatsz repetát is.

Virágh arcából kifutott a vér, aztán lassan kihúzta magát.

– Paranoiás hülye! De hát te akartad...

Az ingaóra ekkor ütötte el a kettőt. Beverték a tükröt, ripityára tört néhány váza. A „Rücskös” lihegett, ellenfele hörgött anélkül, hogy egyikük is engedett volna.

– Ezt köszönd a Gizinek.

– Te meg a pulykádnak.

– Jaj, a szívem! – kapott hirtelen Bódog a melléhez. – Irmus, a cseppeket! Gyorsan! Gyorsan, mert meghalok!

Az asszony rémülten kacsázott a fiókhoz.

– Nincs. Semmit sem találok. Szűzanyám, épp a tegnap fogyott el az utolsó.

– Hát akkor mit bámulsz? Lódulj már a patikába gyógyszerért!

Mikor visszatért, már mindkét öreg pityókosan hortyogott. Egymás vállán, mint két jó barát.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-10-03 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.