Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: Készenléti munkásosztály

 

 

 

Készenléti munkásosztály

 

 

Szegény Csabika! Úgy látszik, rohamosan öregszem vagy várom a világvégét én is, de egyre több olyan esemény jut eszembe a múltból, mikor bután láttam.

És ezért bután is ítélkeztem. S most jó volna megkövetni azokat, akiket tükör által és homályosan láttam. Mert miért is ne lehetne az utolsó ítélet előtt egy saját utolsó ítéletet kezdeményezni.

Vagyis csak menni. Menni magam után és gondolni arra, aki szembe jut. Megnézni újra. Hiszen talán épp’ ezért jut eszembe. Csabika, ahogy ül, és rejtetten ugyan, de maszturbál. És kék a szeme alja. Mert bizonyára otthon is ezt teszi. Mert az apja neveli és biztos kurvázik, és akkor a kisfiú is csinálja, amit lát. Fújj! Pedig hát szegény gyerek kezdetben csak otthon akart ébren lenni. Nem azért rázogatta, mert magányos volt és némi örömhöz akart jutni. Nem. Csak ébren akart maradni. Félt a csöndtől, nyugtalanította az apja nyugodt légzése. Mert ez volt, ilyen volt akkor is, mikor reggelre az anyja elment. De most már résen akart lenni, készenlétben, ha az apja is el akarna menni. Akkor már ébren legyen, és tehessen ellene valamit.

De aztán az óvónők ab ovo férfigyűlölete, hisz láttak már elég elhagyott, megcsalt anyát, kezdte piszkossá, büdössé tenni Csabikát. Pedig nem volt az. De viszonyulásuk hozzá átragadt a gyerekekre. És a kisfiút kezdték kiközösíteni. Hát ébren kellett lennie az óvodában is. Nagyon, mert aztán az óvodai nőtársadalom perverz, kukkolós vágya, hogy bizonyára az apa kurvákat visz haza nap mint nap, még inkább kiközösítette a kisfiút. Úgy, de úgy csináltak az anyák, mintha éreznék a gyereken a kurvák szagát. A prosti meg ugye a tisztességes anyák rémületének a tárgya. Amit jobb rögtön utálattá, gyűlöletté, undorrá transzformálni. Jobb undorodni, mint rettegni, hogy egy nő elviszi a férjet, egyszer csak kiköti a karámból. Mintha a férj háziállat volna. Csabika meg szegény minden perverz disznó jelképe lett. Az összes félrelépő, elfajzó, elferdülő férfi, férj jelképe. Kicsinyített mása, akiből bizonyára óriási nagy, nőket letipró, legázoló igazán nagy disznó lesz. No de ő csendes, teljes kiközösítésének okáról mit sem tudva játszadozott önmagával. Vagyis dehogy volt az játék. De muszáj volt. Muszáj volt ébren lenni otthon és ébren immár az óvodában is.

És öröme biztosan nem volt benne, mert a szemeit ma is látom. Nagy, öreg szemei voltak, kék karikákkal. S csak dadogása volt, alig tudott megszólalni. Pedig mikor beíratták, milyen szépen mondta, tisztán, érthetően, hogy óvó néni, leülhetek? Kedves, figyelmes férfi lehetett volna belőle. Tiszta szívű, társas lény. Ember.

S akkor talán nem lehet, hogy épp most rontjuk el a homoszexuálisokat? Most veszejtjük ki belőlük a jószándékot, segítőkészséget, és azt a jó érzést, hogy jó embernek lenni? Hisz van ország, ahol házasságot köthetnek egymással, de van, ahol tűzzel-vassal irtanák őket. Van vallás, ami halálos bűnnek tartja és van, amelyik befogadó. Pedig most igazán szükségünk lenen rájuk is, ebben az értékválságos káoszban, amikből előbb-utóbb születnie kell valamiféle rendnek, különben elveszünk mindannyian. Főleg, ha még csak ott tartunk az osztozkodásban, a világ termőföldjeinek, energiájának és levegőjének az elosztásában, hogy azt se tudjuk, kivel szabad a nemi szervünket megosztani. Ha mást se csinálunk, mint körbeirigyeljük egymást. Körbe is tartozzuk, persze, majd egy évtizede mindenki tartozik mindenkinek. S az jár jól, akinek sokan, sokkal tartoznak. No de az irigység az belül van. Ha a híd alatt végzem, az nem csak az én sikertelenségem, de az irigység az teljesen az enyém, az engem sárgít, az az én májamat járatja csúcsra, attól én leszek májbeteg, májrákos, ha szerencsém van. Mert egy gyors, féléves májrák azért hamar véget tud vetni minden irigységnek.

Mert ez a viszonyulás, ez a végletes, a homoszexuálisokhoz, nem az irigységet mutatja-e? S a kétféle válasz, a megengedő nem azt mondja-e, hogy legyen nekik is jó, szabad és örömteli, vagy ha nekem nincs nemi életem, akkor legalább nekik legyen. A másik hozzáállásban pedig a félelem, irigység van, hogy ha nekem nincs (kedvem), akkor nekik se legyen. Mert mi lesz velem akkor? Ha ezek a nyikhajok puszta szórakozásból, nemi életük színesítése miatt átportyáznak a szabályos oldalra, és elszeretik a feleségemet, akinek megvan mindene, csak én nem vagyok meg neki jó ideje.

És akkor én kíváncsi lennék arra, ugyan hány aszexuális ember él a Földön, akinek pénisz vagy csiklómerevedési zavarai vannak, vagy már azok sincsenek. No de szégyellik, és ezért eszükbe se jut, hogy tán még így is emberek. És lehetnek jogaik, még tán házasságban is maradhatnak, hisz’ önhibájukon kívül történik mindez. De nem, szexmentességüket szégyellve hallgatnak vagy felháborodnak, hogy hogy jönnek ahhoz mások, ezekben a polgárháborús, forradalmi, klímaváltozós időkben, hogy nemi életük legyen. Pedig hát ki tudja, lehet, hogy a nemi életet nem élők vannak többségben: És naná, hogy felnőttek, akiknek aztán joguk lenne, hogy mindent beleadjanak.

De nincs kedvük hozzá. Inkább apátiába süllyedve szemlélődnek. És nem hat rájuk semmi. Nézik gyerekeiket, ahogy azok majdnem-pornót néznek. És nem háborodnak fel, mert ebben a veszteséges világban, ahol sorra veszítjük el eredendő örömforrásainkat, hazát, családot, Istent. Legalább a gyerek találjon valami örömforrást, ellenében a letargiának, közönynek. És nézik a felnőttek a kamaszaikat, és rábólintanak a szüzességet fogadókra, de azokra is, akik sportként szexelnek. Hogy felkészülten menjenek át egyszer, valamikor a felnőttkorba, ha a gazdasági helyzet egyszer megengedi nekik, hogy családban gondolkodhassanak.

De tényleg. Nem lehet, hogy többen vannak? Hogy főleg és számszerűleg inkább a gyerekeink és kamaszaink hasonlítanak szexuális lényekre? Mert ők még bizakodóak koruknál fogva, mert a fiatalból lehet a legnehezebben kiölni a reményt. Hisz’ az a dolguk. Tartani, megtartani partizánmód mindazt, ami az embert emberré teszi. Pl. az osztozkodás képességét. Hogy az ember nem mindig szívesen, de megosztja azt, amije van. Ha csak egy szál nemi szerve van, akkor is, azt is. Zord körülmények közt a feleségét is megosztja. Hogy férfi és férfi között ne legyen vita, harc. Mert az az emberiség vége lenne. Inkább az asszony szüljön vendégfiat. Inkább a homoszexuálisok is nevelhessenek gyereket, ha akarnak. Ugyan mi van abban, ha egyszer van még elhagyott, árva gyerek.

És aszexuálisnak ott vannak még a sor másik végén az öregek, akiktől a természet vette el a vágyat. S akik tán még hálásak is ezért, mert emlékeznek még, milyen volt húspiacon lenni. Megmérettetni a másik fél rokonai által, hogy elég erősek-e, okosak-e, talpraesettek-e. Alkalmasak-e húsz-harminc kemény év együttélésre. A gyerekek kedvéért. Főleg. Mert a válási vagy igazi árvák, csonka és patchwork-családok gyengítik a társadalmat. Labilissá és költségessé teszik a nemzetállamot. A félárva is enni kér.

S végül valahol középen van a felnőtt, még vagy már dolgozó tömeg. Amiről semmit sem tudunk. Csak azt, hogy stresszes életet élnek. Azt kell élniük. Kb. háromnegyedük stresszbeteg. Tudjuk, hogy hánynak van kilukadófélben a gyomra, és szakadás előtt a koszorúsere. De nem tudjuk, hány érzi magát bazi sikeresnek, aki folyton kefélne, és kefél is. Otthon, házon kívül, földön és levegőben. Hogy az izgalomtól, a napi bevétel, a profit izgalmától gutaütést, infarktust ne kapjon. Nem tudjuk, hányan szexelnek nyíltan prevenció jelleggel. (És hányan ütik meg az asszonyt, a prostit, mert erekciójuk nem tart ki, s ha ütlegelés közben feljavul a vérellátásuk a mozgástól, és kőkemények lesznek, azt hiszik, ezentúl csak nőt verve lesznek képesek merevedni. És keresni, fizetni fogják a mazochisták társaságát.)

És ezen a nagy alkalmazotti rétegen belül ott vannak a szorongó, kudarcorientált, a sikert sose teljességében megélők. Igen, a készenléti szenvedők. A résen levők, a folytonos aggodalmaskodók. Akik eltöprengik, elnyonyózzák a farkukat, csiklójukat. Akik a szeret, nem szeret virágszirmait tépdesik folyton, hogy vajon szeret-e vagy sem a főnök, az állam ez a fenenagy társadalom. Annyira, hogy megtartson, hogy munkában tartson. Hogy betegen, öregen is kitartson mellettem. Vagy eliszkol mellőlem, el az első szélre, profitesésre, az első jajszóra, ami munka közben hagyja el a számat akaratlan. Vagy az első nemre, nem vállalására túlmunkának, fizetéscsökkentésnek. Ezek a teljesen kiszámíthatatlanul merevedők, az ébrenlétért, a figyelem fenntartásáért merevedők. Akik agyuk éberségi szintjét toszogatják felfelé folyton. És össze-vissza alszanak, és össze-vissza merevednek.

És akkor ugyan mennyire a magánéletünk része a szex? És ugyan volt-e valaha is az?

És az egyén, aki csak azt látja, hogy hol van kedve, hol nincs? Hol nagyon, hol egyáltalán nem? És sokáig, évekig tán, az mit ért ebből az egészből?

Látja-e, hogy hirtelen ketrecharcosok lettünk, hogy a nagy, eredetileg jóra való társadalom ketrec lett hirtelen. Vezetőink meg állatidomárok. Akik jól fizetett állásaik páholyából megvetőn nézik ütéseinket és rúgásainkat egymáson. És eszükbe se jut, hogy nekünk meg ez maradt. Gyomrunk, nemi szervünk, hormon- és idegrendszerünk ön-idomítása. Cserébe a ketrecben maradásért.

Bocsásd meg hát Csabika az ostobaságomat. Remélem, legalább a férfiak szeretete megmaradt benned, ha már mi nők úgy belerondítottunk a gyerekkorodba.

Magasról letojtuk, hogy miért is rezegteted magad óraszám. Inkább futottál volna pánikkal telten a világból! Bár hova is mehettél volna három évesen.

Hát legalább te bocsásd meg magadnak a nőundort, férfiszerelmet.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-09-27 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.