Keresés a honlapon:

Hajdu Ilona: A Bogyó

 

 

 

A Bogyó

 

Mindenki csak így hívta a műtősnőt, Bogyó Ilonát, akinek foglalkozását külseje alapján nehezen lehetett volna elhinni. Lángvörös hajának minden szála az ég felé meredt, arcán a kozmetikai ipar összes kelléke mély nyomot hagyott. Ajka, hajszínével harmonizáló árnyalatú rúzzsal volt kifestve, és körmei, bár hosszúak voltak, de óriási önmegtartóztatással csak hétvégeken lakkozta pirosra őket. Szinte folyamatosan dohányzott, környezetében a hamutartók púpozásig teltek rúzsfoltos csikkjeivel.

A belvárosban lakott egy kis egyszobás lakásban, közel az unokanővéréhez, akihez valamilyen titokzatos, meg nem nevezhető kapcsolat fűzte, és amelyből szabadulni igyekezvén a házában lakó fiatalembert próbálta magához édesgetni, persze kevés sikerrel. Miután helyzete otthon egyre tarthatatlanabbá vált, az emelt fővel történő menekülést választotta, ott hagyott csapot-papot, és beköltözött a műtő melletti raktárhelyiségbe, ahol az egyik sarokban kis odút alakított ki magának, a főorvos hallgatólagos beleegyezésével.

Osztályra kerülését szintén némi homály övezte. Állítólag előző munkahelyén morfinista lett, ezért elbocsátották, és egy elvonókúrát követően, jóindulatú pártfogói olyan nyugodt helyet kerestek neki, ahol kis megterhelés mellett, nyugodtan élhet és dolgozhat. Így került erre a kisműtétes osztályra, ahol az idős főorvos mellett álmosítóan, csendben zajlott az élet. Időnkénti nyugtalanságát látva, a főorvos javaslatára kodeint kezdett szedni, ami ki is elégítette ez irányú igényeit.

Egyébként nem okozott gondot az osztályon, sőt szinte állandó ügyeletesnek lehetett tekinteni, és ha váratlanul szükség volt a műtőre, készséggel állt rendelkezésre. Az alorvos és közötte mégis adódott feszültség, miután gondosan feltupírozott haját asszisztálás alkalmával nem volt hajlandó maszkkal vagy sapkával tönkretenni, és ezzel az amúgy is piknikus alkatú operatőrt az agyvérzés határára volt képes sodorni. Jó ideig ment közöttük a küzdelem és a huzavona, míg nem egyszer az alorvos megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy nem hajlandó addig megkezdeni a műtétet, amíg a műtősnő a szakma szabályai szerint be nem öltözködik. Bogyó habozott, nem adta meg magát egykönnyen, reménykedett, hogy a főorvos a pártjára kel. A betegek persze éheztek és a nővérek váratlan „technikai problémák” felmerülésével próbálták őket csillapítani. Aztán a főnök mégis csak belátta, hogy ez az állapot így tarthatatlan, és egy négyszemközti beszélgetést követően Bogyó megjelent, a fején egy menyasszonyi fátyolhoz hasonlatos gézlepellel, mely azt az érzetet keltette a szemlélőben, hogy egy eltévedt arát lát maga előtt, aki a templom oltára helyett véletlenül egy kórház műtőjébe tévedt.

 

Jó ideig ezután probléma mentesen zajlott az osztály élete, míg nem néhány év elteltével jelentős fordulat következett be. Az idős főorvos nyugdíjba ment és helyét egy középkorú, energikus, a szakmát magas fokon művelő vezető került, és ezzel együtt az apró műtétek helyett megjelentek az osztályon a tumoros betegek. Hetente 2-3 gégeeltávolításra vagy nyaki blockdissectióra kellett a műtőnek előkészülnie, ami meghaladta a Bogyó erejét. Nemcsak az asszisztencia technikai kivitelezése okozott gondot, hanem az az erős irtózás és félelem is, ami Bogyó Icát elöntötte a tumoros betegek közelében. Meg volt arról győződve, hogy a velük való foglalkozás előbb utóbb valamilyen módon „megfertőzi” a személyzetet is.

Nem telt el sok idő és egyértelművé vált, hogy a Bogyónak mennie kell. Ezt is egyik pillanatról a másikra oldotta meg, senki sem tudta hová ment, csak eltűnt az osztályról. Eltelt egy-két év, mikor is telefonált a főnöknek, hogy egy vizsgálatra el szeretne jönni, mert úgy gondolja, hogy gégerákja van. Minekutána sokszor emlegette ezt a félelmet, méghozzá alaptalanul, jót derültünk rajta, és vártuk a megjelenését.

Vizsgálata után a főnök elképedve jött be az orvosiba és közölte, hogy szegény Bogyónak bizony valóban gégerákja van, méghozzá olyan előrehaladott stádiumban, amit talán csak teljes eltávolítással lehetnek megoldani, ebbe azonban a volt műtősnő nem egyezik bele. Pár hónapig még kint járkált a városban, időnként megmutatta magát, majd amikor a fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált, beköltözött a műtővel szemben lévő kis egyágyas szobába, és csak az az egy kérése volt, hogy az orvosok annyi morfiumot adjanak neki, amennyit kér. Ezt a óhaját természetesen teljesítettük, bár örökké bizalmatlan volt, az ampullát meg kellett mutatni neki, és előtte kellett felszívni a tartalmát.

Utolsó szalmaszálként egy külföldről hozatott csodainjekciót kellett hátának bőrébe fecskendezni, ám ő maga is tudta ennek hatástalanságát. Festékeitől, kozmetikai szereitől az utolsó pillanatig nem vált meg, vörös hajával, lakkozott körmével várta az elkerülhetetlent. A proszektúra félhomályában, a sok szürke, élettelen test között már messziről lehetett látni, hogy hol fekszik a Bogyó.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-05-12 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.