Keresés a honlapon:

Hódi Hajnalka: A maszk alól

 

 

 

A maszk alól

 

Hasított a hó. Március vége volt. Egy héttel korábban már kidugták óvatos fejüket a nárciszok, aznap viszont minden sziromnak kis hósipkája keletkezett. Számítottunk rá, tudtuk: a kutya nem eszi meg a telet. Tépelődtem: menjek-e. A kijárási tilalom előtti utolsó napokban voltunk, s előtte szerettem volna még őket élőben látni. Apám féltett minket, s kérte: maradjak otthon, anyám viszont szabad utat engedett.

Maszkkal a zsebemben gyalogoltam fel a zuhogó hóban, gondoltam: egy órát maradok. A kapuhoz érve a kutyák örömteli csaholással szaladtak elém; Marci pacsit adott, Szuszi lehemperedett a hóba. A két Fekete Péter füle hegye csupa hópihe. Feltettem a maszkot.

A kályhában a megszokott, kedves tűz pattogott, leültünk. Kisvártatva megeredt a beszéd is. A Témát is el tudtuk kerülni egy időre. A digitanításban szerzett friss tapasztalataimról kérdeztek. Meséltem volna is, sokat, de éreztem, hogy nehézlégzésem lesz a maszk alatt. Nyomkodtam az orrnyeregnél, hogy simuljon, ahogy csak tud, nehogy én legyek az oka valaminek. Előkerültek a régi lúdláb receptek a fiókból, hogy ezt még vigyem el, belefér a kabátzsebbe.

A szobai lámpa szűrt fényénél szerencsére nem látszott az alsó szemhéjamon kezdődő árpa, pedig minden pislogásnál rettenetesen fájt. Ha kicsit erősebb a fény, kénytelen lettem volna elviselni a Ftorocort, Septosyl, Tetran kenőcsök jótékony hatását. Így viszont rábízhattam magam öngyógyító folyamataimra.

– Reméljük, nem lesz olyan meredek a Gauss-görbe – szólta el magát apám, két csend között, s lábával megsimította a cserépkályha előtt melegedő cirmos hátát. Az kéjesen oldalra fordult, s tovább aludt.

– Igen, a gyerekek is jól vannak, már nem gépeznek annyit, amióta iskola van – tódítottam, pedig éppen az ellenkezője volt az igaz.

Még csóváltuk kicsit a fejünket a bulvárközélet innen-onnan hallott szemetén, s mindhárman éreztük: ennyi volt. A maszk miatt is.

– Aludj egyet, kislányom, ha hazaérsz, látom, fáradt vagy. – szólt anyám. Akkor, ott, meglepetésemre: örültem, hogy még mindig milyen jó szeme van.

Kilépve az ajtón lerángattam magamról a maszkot, s belesóhajtottam a friss, hideg, téli levegőbe. Megvártam, mire összepakolják a fiam régi hátizsákjába az ételt, amit küldeni akartak velem haza. Mikor apám a hátamra akarta segíteni a régi, füles zsákot, ösztönösen hátrahőköltem, s – bárcsak visszaszívhatnám – rákiabáltam:

– Ne gyere két méternél közelebb!

Eközben a kutyák sompolyogva vettek körül minket, s ahogy búcsúzáskor illik, ránk is ugráltak nyomban. Apám gorombán rájuk üvöltött:

– Dögök! Akkor ti se jöhettek két méternél közelebb! – mire sunyítva eloldalogtak.

Lassan ballagtunk a kapu felé. Kibólintottam a kilincset, s a szakadó hóban még készítettem egy fotót a családi albumba. Utólag adni kellett rá még egy kis fényt – ilyenkor hamar sötétedik.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-05-06 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.