VideóA Partizán videója Keresés a honlapon: |
Bauman Beatrix Bianka: Hamu
Hamu
A kápók már lefeküdtek, de egyikük még ébren volt. Elronthatta a gyomrát. Fel-alá járkált; idegesnek tűnt. Hajnalban minden foglyot kiállítottak, hogy megszámolják őket, azonban valaki hiányzott, mert a drótkerítésnek ismét megesett a szíve a fogvatartottakon, és ételért cserébe kiengedte az egyiket; Arra a sovány, rút kerítésre senki nem gyanakodott. Nem akarta ő ott tartani az embereket, csupán a dolgát végezte, különben is olyan helyre tették, ahol a pók kötögetését hallani lehet. Nem szerette a magányt, az SS-t pedig egyenesen gyűlölte, és mikor valamelyik kápó répát meg kockacukrot vitt neki, nem tudott ellenállni. Így volt ez most is. Evett, amennyit tudott, bár ez semmit sem ért. A drótkerítés éhsége – az áram – három embert tett padlóra, mert az őrök így jutalmazták a szökést. Szegény kerítés. Csak segíteni akart és az ellenkezőjét érte el. Eljutott a barakkhoz is a hír, miszerint ismét meghalt három fogoly. Ez azt jelentette, hogy azok az ártatlan emberek nem mennek többé vissza az alvóhelyükre, pedig milyen jólelkű az a deszkahalom: megvédte őket az esőtőtől, hótól, fagytól, és elbújtatott néhány gyermeket a gyilkosok elől. Pontosabban ő bújt el a sok-sok ember közt. Nem akarta, hogy az SS meglássa, mert tüzelő lett volna belőle. A barakk nem bírta az ürességet, fázott. Átkiabált a kerítésnek, hogy engedjenek el mindenkit, szökjenek meg. – Drótika, engedjük ki ezeket a védtelen embereket, nem bántottak senkit. Akkor mi is szabadok leszünk. – Barkicska, szólj a kápónak, hozzon még cukorkát. Éhes vagyok. – Én pedig nagyon fázom. Siessünk, mert közeledik az este és akkor könnyen megszökhetünk. Beesteledett. Drótika lemászott az oszlopról, Barkicska kinyitotta az ajtaját, és már csak a foglyokat kellett felébreszteniük. Nehéz feladatnak bizonyult, de szerencse, hogy az egyik kápó ébren volt még; lopott kenyeret majszolt. Az irányító különös hangra lett figyelmes. Abba is hagyta az evést, nehogy valaki meglássa. Drótika és Barkicska közeledett. Barkicska szólt az éhes kápónak. – Keltsd fel az embereket, elmegyünk. – Hogyan? A kerítés megráz minket, nem jutunk ki ennyi idő alatt. A kerítés meghallotta. Rosszul esett neki, mert ő a légynek sem ártana, csak az a fránya előítélet. – Drótika nem fog bántani, ő kint vár bennünket és segíteni akar; kienged bennünket, suttogta Barkicska. A kápó mindenkit felébresztett. Végigjárták Dróticskával és Barkicskával az egész lágert. Az SS nem vett észre semmit, így mindannyian megszöktek. Barkics elindult, Dróti is vele tartott, azonban nem láttak semmit a sötétben, csak azt tudták, hogy erdőben vannak. Mire kiértek az erdőből, már reggel lett. Dróticska elfáradt; pihentek pár órát, nézelődtek. Egy gyönyörű épületet vettek észre és gondolták, bemennek enni, hisz egy ekkora házban biztosan találnak maguknak harapnivalót. Dróticska elbújt, Barkics bement a házba. Nem jött ki órák múlva sem. Dróti pedig egyre idegesebb lett. Kiabálni kezdett. – Barkics, Barkics! Gyere ki! Nem válaszolt senki, csupán egy németjuhász hangja visszhangzott. A kerítés évek múltán is csak várt és várt. Eleinte félt a magánytól, később megszokta, és már kevésbé érezte magát egyedül, mert a ház párkányán néhány urna volt. Belőlük beszélő fácskák nőttek. Minden nap meséltek. Az eső nem esett soha többé, ezért a fák lassan kiszáradtak, de az utolsó napon még szóltak. – Tedd a dolgod, hisz a csillagok is ragyognak éjjel-nappal. Nem számít, hogy beteg vagy, nem számít, ha magányos vagy, nem számít, ha éhezel. Semmi sem számít, csupán az, te hogyan értelmezed a világ villanásait. Pár esztendő múlva a kerítés volt az egyetlen, aki mesét mondott az ott lakó tiszteknek.
Megjelent: 2023-05-04 20:00:00
|
