Keresés a honlapon:

Gerzsenyi Gabriella: Így élünk mi 7. rész, vasárnap

 

 

 

Így élünk mi¹

7. rész, vasárnap

 

„Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” – mondja az asszony. „Ámen” – feleli rá a férfi. „Szemét” – tódít a lány, hogy ő is mondjon valamit. A hízelgő szó címzettje a bátyja. Mert az ő helyén ül a kanapén. Holott a férfi minduntalan szajkózza, nincsenek kijelölt helyek. Kinek hova tetszik. És különösen a későnjövők ne panaszkodjanak. Örüljön, hogy nem csak a szünetben foglalhatja el a helyét. Hja, a gyerek örülne. Azonban ilyenkor nincs szünet. Dohogva kuporodik le, eggyel arrébb. Itt újabb probléma adódik, szemébe világít a lámpa. „Arra úgysincs szükség” – lép közbe az asszony, és csavarint egyet az aranyszínű gombon.

A dohányzóasztalon három gyertya világít. Három a magyar igazság. A francia igazság is három: liberté, égalité, fraternité. Ám a gyertyák száma nem ezáltal lett meghatározva. Hanem csupán azáltal, hogy három gyertya maradt meg a díszeitől megfosztott ádventi koszorúról. Házilag szokták a gyertyákat önteni, a férfi meg a fiú. A kamaszt már kicsi korától, amikor még nem kamasz volt, hanem óvodás, az ilyen dolgok érdeklik. Gyertyaöntés, vulkánkitörés házilag, örvénycsinálás a fürdőkádban, jégfagyasztás-felolvasztás, fűnyírás. Az ötödik születésnapjára fűnyírót kért, amolyan igazit. Továbbá azt, hogy a szülei alkudjanak ki neki a házmesternél egy kicsiny parcellát a nagy közös kertből, amelyet ő gondozhat. Legózni, azt aztán semmiképpen. Amiket kicsiként kapott, és a szülők felbontották, azokkal a szülők játszottak legfőképpen. Nagyobb korában, már döntési képessége birtokában, fel se kellett bontani. Lehetett továbbadni ajándékba másnak. Arra kellett mindössze ügyelni, ne az kapja vissza, akitől az ajándék volt.

Építőkockával még csak-csak, meg kisautókkal. Ez utóbbiból egész regimentet felhalmozott, mert amikor a nagymama látogatóba jött, mindig hozott valamilyet. Néha az ádventi naptár zsebecskéiben is megbújtak a kisautók. Egészen icike-picike autócskák, de szakasztott úgy néztek ki, mint az igazi nagyok. Meg aztán a bolhapiacokon. Ki van rakva mindenféle autó, csak úgy, az utcára. Mindenki igyekszik megszabadulni a házában évek során felgyülemlett lim-lomtól. Kiselejtezik a kisautókat, a nagyobb autókat, és az egészen hatalmas járműveket, amelyekbe akár bele is ülhet egy gyerek. A legnagyobbakat soha nem sikerült megvenni, szülői ellenállás okán. Ám közepesekből meg kicsikből lehetett válogatni, hiszen mindössze pár centime-ba kerültek. Gyűltek hát szépen odahaza, lett az egész lakást keresztben átívelő autósor. A keletre néző terasztól a nyugatra néző teraszig. Tilos volt hozzányúlni vagy átrendezni. A felnőttek készséggel átléptek a kígyózó kocsisoron. Ilonka is, amikor takarított, kikerülte a seprűvel, ki a porszívóval, a felmosóval is. Alkalmanként változtatták az autók a helyüket a sorban. Érthető, mert ki az a marha, aki napokig áll a dugóban, és meg sem kísérel kitörni belőle.

Amikor a leányka elkezdett kúszni, veszélybe került a kígyózó kocsisor. Bátyja kétségbeesetten kiabálta: a kistestvér támad! Ez volt az a sordöntő pillanat, amitől kezdve a csatabárd ki van ásva, és nem lehet visszatuszkolni a földbe. (Annak ellenére, hogy a kisautók már régen a szekrény legmélyén pihennek. Vagy oda lettek ajándékozva korban hozzájuk illő gyermekeknek.) Holott az asszony meg a férfi mindent elkövetnek ennek érdekében. Minden követ megmozgatnak. A férfi ásott egy jókora gödröt, beletette a csatabárdot, a visszalapátolt földet pedig betakarta egy irdatlan nagy kővel. Hiába, a bárd másnapra kimászott, dúlt tovább a csetepaté. Akkor a férfi bunkósbottal fejbeverte, gondolván, ha eszméletét vesztett állapotban ássa el, nem fog tudni kimászni. Igen ám, de a bunkóstól a bárd nem elájult, hanem megdühödött, és fültövön csapta a férfit. Amaz agyrázkódást kapott, mentőt kellett hívni hozzá, két hétre betegállományba került. A bárd ugrált örömében, és rikoltozott: „Aki másnak gödröt ás, jutalma agyrázkódás”. A sorok végén nyerítve röhögött.

Az asszony meg akarta mérgezni a bárdot, de hirtelenjében nem tudta, honnan szerezhetne gyorsan ölő mérget. Mert lassú halálra mégsem ítélhette, azt igen nagy kegyetlenségnek vélte. Tartottak a konyhaszekrényben egy üveg vodkát. Ajándékba kapták sok évvel azelőtt, sehogy sem akaródzott meginni. Nem holmi közönséges vodka volt, hanem csípőspaprikás. Úszott benne a hegyesvégű pirospaprika. „Ez biztosan hatásos lesz” – vélte az asszony, majd egy tekintélyes méretű findzsát teletöltve átnyújtotta a bárdnak. Amaz legurította egy kortyra, és olyan jókedve kerekedett, hogy egész éjjel a kertben rohangált és nótázott. A frissen ültetett tulipánhagymákat letaposta, a szomszédok pedig panaszt tettek csendháborításért.

Következő lehetőségként az asszony megpróbálta lágy furulyaszóval elbűvölni, mintha kígyót. A bárd hullámzott egy kicsit jobbra, egy kicsit balra, végül megunta a muzsikát, kikapta az asszony kezéből a hangszert, és felrohant vele az emeleti hálószobába. Az ajtót eltorlaszolta, így a szobába csak az utca felől, az ablakon át lehetett bejutni. Hívták a tűzoltókat, ám amikor a tisztes férfiúk feljutottak a létra tetejére, a bárd andalító furulyamuzsikába fogott. Ettől a tűzoltók leszédültek a létráról. Üzentek a papért, hogy szenteltvízzel orvosolja a bajt. A pap a kulcslyukon kezdte bepermetezni a szobába a szenteltvizet, amit a bárd a kulcslyuk másik oldaláról visszafújt, bele a pap arcába. Segítségért folyamodtak az orvoshoz is, küldjön két markos ápolót kényszerzubbonnyal. Az ápolók betörték az ajtót, de a bárd gyorsabbnak bizonyult, a zubbonnyal egymáshoz kötözte a két férfit. Az orvosszakértő megállapította, az ápolók nyolc napon túl gyógyuló pszichés károsodást szenvedtek, ami miatt a büntető törvénykönyv vonatkozó passzusában foglalt büntetés kiszabását indítványozta. A bárd cselekvőképessége és büntethetősége felől azonban nem sikerült minden kétséget kizáró bizonyítékot szerezni, így, az in dubio pro reo elvet is figyelembe véve, a bíróság felmentő ítéletet hozott.

A polc legfelső részén – kvázi házi oltár – egy Krisztus-alak fából, mellette jobbról Szent Rita képe, balról Szűz Mária kézzel festett szobrocskája. Esténként őelőttük gyűlik össze a család. Megbeszélni a nap történéseit, hálát adni, imádkozni. Mégiscsak jobb, mint só-műsort nézni a tévében, vagy szappanoperát. (Sózni a szappant, netalán.) Vagy híradót, ami mostanság ugyanolyan veszélyes lett, mint a só-műsor vagy a szappanopera, mert ugyanolyan gyorsan és erősen el lehet tőle hülyülni. Lehetne éppenséggel társasjátékot játszani, vagy kártyázni is, mindkettőből van számos dobozzal a szekrényben. Egy időben sok társast kaptak ajándékba. Ó, a balgák, akik adták, nem is sejtették, az effajta szórakozásnak is útját állja a csatabárd. Az asszony vásárolt olyan típusút, amelyikben nem egymás ellen kell versengeni, hanem csapatot alkotva egy közös célért munkálkodni. Remélte, ez majd jól hat a közmorálra, lesz csapatépítés. Valóban, néhány alkalommal varázserőként hatott az a kényszer, hogy élve kikerüljenek a sivatagból, ne fulladjanak meg a forró homok alatt. Idővel a varázs szertefoszlott, és lehetett hadakozni, ki milyen színű bábuval játszik, mikor következik, hányat dobott már, szabályosan ért-e asztalt a kocka. Annak rendje és módja szerint szomjan is pusztultak mindannyian.

A férfi nyomban levonta a következtetést: veletek se megyünk igazi sivatagba! Később igen hamar hűtlen lett a saját szavához, tekintve, hogy a fiút bizony elvitték. Eredetileg búvárkodni, de ha már úgyis ott vannak, hadd lásson a gyerek sivatagot. Ez, ugyebár, az érdeklődési körének is nagyban megfelel (lásd fentebb). Hogyan festenek sivatagban a hegyek, mennyire forró a homok, és tényleg teveürülék táplálja-e a tüzet, amin lapos kenyeret sütnek a beduinok. (Megjegyzés: tényleg.) Szomjan pusztulásra, kiszáradásra nem került sor, az asszony megtette a szükséges óvintézkedéseket. Az őáltala szükségesnek hitt óvintézkedéseket. Ezek nagyjából tízszeresét tették ki az útikönyv és a háziorvos által felsoroltaknak. Sok folyadék fogyasztása kötelező volt, de nem elégséges. Esténként gyógylikőr a gyomorba, a gyereknek is. Lehetséges, ennek mostanra érett be a kívánni ugyan nem tudatosan kívánt, ám kétségkívül előnyös mellékhatása: a kamasz az alkoholnak még a szagát is utálja. Külső kényszerítő körülményt nem számítva rá nem fanyalodna semmi szín alatt. (Legfőbb külső kényszerítő körülmény az anyja.)

A lány töpreng, ma miért is adhat hálát. Jól ült a lovon. Finom volt a csokoládé. Nincs ezekkel baj, tudni kell örülni az apróságoknak is. Majd’ egy évtized alatt felfejlődött odáig, hogy imaszándékként már nem „valami kis desszejtet” szeretne. Az asszony minden alkalommal imádkozik a családi békességért. Ezalatt a csatabárd a sarokban kushad, és röhög a markába. Csak a megfelelő pillanatot várja a színrelépéshez. Miatyánk, aki a mennyekben vagy. Általában négyszólamban megy. Igaz, a leány szólama időnként néma, ahogy ezúttal is. Magában mondja. Bátyja morog. Közös imádkozás során mindenkitől elvárt a hangos mondás. Megtanulták az elsőáldozási felkészítőn is, emlékezteti a húgát. „Én akkor is magamban mondom, semmi közöd hozzá” – kedveskedik a húg, száját csücsörítve. Hallhatóan a szentlélek szól belőle. Következik öt Üdvözlégy, amikor is a titkok bemondása a lány feladata; ez nem utolsósorban a figyelem ébren tartására is szolgál. Kellene még szólni Szent Józsefhez, mégiscsak ő a családok védőszentje, nem kevésbé pedig Szent Ritához, mint a lehetetlen ügyek pártfogójához. Csakhogy itt már a bárd egy lépést tesz a család felé. Még hogy védőszentek!

A lány sivalkodik, túlságosan vibrál az egyik gyertya lángja. Bátyja készségesen elfújja (túl hosszú a kanóc, olyankor vibrál). Válaszul nyafogás érkezik, miszerint nagyon sötét lett. A bárd a nagyon sötétséget kihasználva immár teljes valójában ott tornyosul. Az asszony záróéneket választ, a fiú lassabb ütemre kényszeríti, a kishúg elégedetlen, ám hogy a választott dallal, annak ütemével, avagy a testvére által diktált mérsékeltebb tempóval, az nem derül ki pontosan. A férfi szenvedő arccal, csukott szemmel hever. Ültényi ereje sem maradt.

A bárd ugrándozik örömében, dörzsölné a tenyerét is, ha lenne neki, lesz itt még ma este haddelhadd. Ám a következő ugrásnál hosszan fennmarad a levegőben, majd padlót érve összecsuklik, mint egy rongy. Rémülten nézik. Szürke füstfelhő buggyan ki belőle, mint amikor erősen rátaposnak egy öreg pöfeteggombára. Nem értik. Ekkor a kanapé felől rekedtes nyöszörgés hallatszik. A fiú egykedvűen megjegyzi: „Ne izguljatok, csak a bagdaruszlics.” A kanapén, éppen azon a ponton, ahová most Szent Rita leült, valóban ott terpeszkedik a bagdaruszlics. Szent Rita megsimogatja a kobakját, egyúttal elnézést kér a figyelmetlenségért. Felemeli a szőnyegről a kimúlt csatabárdot, és kedvesen megkéri a bagdaruszlicsot, vigye ki a hátsó kertbe, temesse el tisztességgel.

A kerek arcon büszkeség terül el, az egyetlen nagy szem vidáman kikerekedik, megcsillan benne a még égve hagyott két gyertya fénye. Az egyik rövid kis kar felemelkedik, s a végén lévő hat tömpe ujj beletúr a fejtetőn szénaboglyaként meredező hajtömegbe. Lassan, nehézkesen mozdul az öreg, terebélyes test. Először három láb ér földet, majd követi a másik három, végül az egész lila testű figura lekecmereg a szőnyegre. Erőlködve, szuszogva, mind a hat kezével dolgozva hátára emeli a ronggyá lett bárdot, és a kijárat felé indul vele. Szent Rita készségesen kitárja előtte az ajtót. Miután lágyan jóéjtpuszit nyom a család valamennyi tagjának homlokára, fellépked a polcon, és visszaül a keretbe, Jézustól jobbra. Az asszony, mielőtt az utolsó gyertyát elfújná, észreveszi, Szent Rita kezén foltot hagyott a bárdból kipöfögő szürke füst. Óvatosan letörli a kisujja hegyével. A teljes sötétségben már csak a gyerekek halk kánonja hallik: „Ahol szeretet, és jóság, ubi caritas, et amor…”.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-04-10 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.