Keresés a honlapon:

Magén István: Mítosz

 

 

 

 

Mítosz

 

„(s lángnyelvekkel, az összes kiáltó

jelképekkel hirdessük a veszedelmet).”

Márai Sándor

 

Kezét csókolom, mondja, kicsavarja a három ujját, eltöri rugalmas mozdulattal, az orrát is, a gégéjét, lóg a szőre. Arcok zuhannak a szakadékba, mert nem haladtak olyan gyorsan. A vonulási irány: játék által okozott fokozatos gomolygás. Szaggatott vonallal jelöli azt, ahol elválik a sötétszürke. Megállapítják, hogy ilyen esetben célszerű várni. Közvetlenül, pontosan megjósolja, hogy közelről lássák. Lehetővé teszik, hogy ezeknek szétverjék a fejét. Foszlányokra, meg vékony rétegekre. Túl merev, mindenekelőtt terjeszkedik, aláveti magát, megmagyarázza, túl széles és hosszú, magas és érdekes, fáradozik és köszönetet mond, félre néz, mikor falfehéren vallat. Látni a jeget, ami egy másik télből maradt itt. Farkas arcú képződmények lógnak le. Kisebb nagyobb mennyiségben találhatók, hengeresek és íveltek, viharban fordulnak elő. A tavak halála, ha a felhők lehullnak. Középen egy kis tó álmosan vergődik, kiugrik a partra a vonulási iránnyal szemben. Nem történt semmi, csak a hosszú lábú konyhaszekrény felettünk a mennyezeten, elutasította. A nevét felragasszák, kiírják a hajóraj nevével együtt, a különbségeket is egyenletesen. Így kell harcolni a csapadéksávokban, tájegységre bontva, a lépcsőn és kelletlenül, emeletenként, a szárazföld belsejében. Egyezik, botorkál, mint egy gyufaszál, segítünk oldalra pillantani, külföldi bokrokat ültetni, az Eu-ban hideg van, zuhanunk becsúszó szereléssel. Alkalmazottat keres, nőket állatokkal, bugyborékoló hangú titkárnőket, három élű fejjel. Megvigasztalhatja, kipróbálhatja a gépet, a cselekvésre beprogramozott halakat, az alkatrészeket, és a meghosszabbított, lyukas nagymestereket, akik Európa bolondjai.

A gép beszél, pisil, beborul, mint a köd, még a fák körül sem (akarja megtenni), inkább takarja el a felhő, ringassa el a tücsök, ilyen esetben sokszor célszerűbb, ő a beteg, az összekuszált, a kitörési pontokat kerülgeti zokogva. Ő a kisfiú, aki le akar esni a lóról, de nem esik le, mert nem állt szándékában. Megírattatott emailben, pipázva, nagy tűzerejű ágyúkkal és tankokkal. Hadvezetés, pontok, egyik sötétebb a másiknál, a bajuszról nem is szólva. Szerszámok, a csalás látványával a hátuk mögött. Rövidebbek a leírásnál. Színes torzításokkal kúsznak felfelé, védőruhájuk becsúszik az erővonalak közé. Ne hagyd magad, ha alacsonyan szállnak a helikopterek, és felhők is úszkálnak. Az egész olyan, mint egy kiskacsa összehúzódó szeméremteste. Szerszámok sorakoznak kövér, hosszúkás padokon, végre a hőmennyiség a láthatár középre esik. Ingovány, gyorsan vonuló felhők, vékony rétegek, egyedülálló halmok, az ég alacsony, látszólagos, gyengén fejlett, színes kavicsok, középmagasságú fák, tele fémforgáccsal. Kiönti a kávét és feltöri a tojásokat. Fel akarták készíteni arra, hogy egyszer majd. Ebéd közben a hatvanas évekről mesél kukorékolva. Kata felszántja a bolygót. Mozdul magyarázat nélkül. Görnyed, a fejéből lóg a haj. Kata combja megérinti Józsika bácsi szegletes vállát. Kata dereka vékony, szabályos, ennek a magyarázata az, hogy a felhők alacsonyan szállnak. Felhő sír, túl közel jött a rakétákhoz, túl messze a horizonttól. Felnagyított szerkezet, gyenge hullámok, a buták láthatóvá válnak, feltárják rejteküket. A felhők pont olyanok, mint amilyenek ők voltak fiatalon.

Várnak, míg az elsőket legyilkolják. A lila virágok megvadulnak, szétmállott, kilyukasztott hordókban folyik a harc. Egy jó lángost ennék, mondja. Reszket a fülében a hang, célszerű várni, mondja. Senki sem olyan, mint amikor meggyilkolják, mondja, beleakad a vastag lepelbe, ott, ahol Kata a hasára fordult.

A sivatagos homlokú bevándorló viselkedjen különbül, gyűjtögessen kukacokat, hagyja, hogy átverjék, lelocsolják, kioperálják a szervezetét, lefeküdjenek vele, és a védőruhájának a szélét csókolgassák. A bevándorolt viseljen özvegyi fátylat, a vonatszerelvények felrobbanáshoz szikrát, hogy lássák, hogy igen, és hogy nem. Emeljen oltárt a folyó gerendáin és oszlopain. Robbantson, vagy hajtson bele. A földnyelv megrándul, felnyalja a Dunát. Küzd a háborúval és annak testrészeivel, és ha majd bekövetkezik az ütközés, érezhetővé lesz, jól láthatóvá válik egy közeli hídról. A szőlő fürtjeihez hasonló kóstoló. A legvégsőkig összezárva marad az ajka. Figyel, indokait pontokba szedi, dörög, fut, manőverezik, megúszni nem lehet semmit. Apró, tartozásokkal teli ősz szakállt növeszt. Szabad az irány, a kör bezárul, a fegyvergolyó fut, a gondolat utolsó szikrája.

Ezerháromszáz fokos öregek párolognak, vállnak gőzzé, ilyen az ősi égbolt, dinoszauruszok jönnek, mennek, a mából a holnapba visszatérők, évek telnek egyik napról a másikra, kifehérednek, ordítanak, sikítanak. Képletek, vonalkódok vigyorognak csúfondárosan, bajusztalan orral, komolytalan képződmény, aki tovább fejlődik, és már semmi nyoma. A veszély elhárítása közben vízben ülnek. Véletlenül találkoznak a lábak, meggyullad egy kabát, kiszárad a víz, nyitva marad az ajtó. Magányos leány táncol, krétával felrajzolt pontokra lép, hálóban hasal, életeket fojt, míg megkapja az utasítást, segítséget hív, mulat, karikába ugrik. Egyenruhás, tagbaszakadt lányok mesélnek a varrógépről, mondják, hogy jó. A járásuk bicebóca, nem kellett volna meghallanom, hogyan csinálják.

Úgy dolgozik, hogy önmagáról beszél. Igazuk van, nyaldossa a lábakat, némi túlzással hirtelen. Büntetés a szabályok megszegése miatt. Lenyűgöző látni, ahogy az architektonikus szerkezet a föld alatt mozog.

Összedörzsöli a tenyerét, megkezdődik a lelassulás. Szívproblémákkal küzd, ível, elemekből rakják össze, migrénje van erre az időre. A barátság feloldódott, Kata egy egeret vesz a szájába, ketté harapja, az egér menekülne, szalad, rövid idő alatt kifejlődik, már nincs is benne semmi érdekesség. Egészséges, keménycsöcsű egér, szereti az iratokat, meg a dokumentumokat. Egérutat nyer, nincs senki aki elintézné, vagy csak egyszerűen lezárná a határokat. Attól lesz béke, ha leolvassák a vonalkódot. A tüdő, beszívja a füstöt, Kata négy szélén ül, guggol, térdel, ez a természet elárulásának egyik, legközvetlenebb módja, tömérdek levél, kavics, üledék, trágya. Józsika bácsi tanácsokat oszt. Egy katona zubbonyán égi jelek, régi viccek, a logikailag képtelen létezés technikai problémái, a válaszok dühösek, újra belejavít, ez jelenti az előrehaladást a történelem belében. Kanyarodik, felemeli a szavát a háború ellen. Teljesen független, kis rögökből szerkesztett gondolatfelhő. Igazi avantgard, olyan, mint egy kiloccsantott agyvelő. Megformálja a húszéves, meg a harmincéves asszonyt, egy szép lány fenekét és hasát, meghalnak mind, címkéket, meg zacskókat ragasztanak, új, bomba kell, éles, majdnemhogy szent.

Szoktak lányokat papírból ragasztani. Humanista lágyszívűséggel még a törvény kihirdetése előtt. Ágyékcsigolya újságpapírból, a papírt összetépik, kovácsolják, megmarkolják az asztallábat, rohadt klasszikus anekdota, gyenge hullámokat vet, csődöt mond, hamarabb is felismerhették volna. Kata felül az asztalra, Józsika bácsi fülére, egyenletesen repül, nem lehet rajta kiigazodni. Néhány érthetetlen szót dörmögnek a motorok, a merényletről másnap beszámolnak, a kulcsszámokkal van bajuk, társasági hangnemben hallatszik a nevetés, vasat szerkesztenek, bombákat élesítenek, a halál kommunikációja már csak technikai kérdés. Lépésenként megcsikordul a bakancs, a talp szürkeállománya fejlettebb, mint az emberi agy. Kata papírból gyúrt vasgolyókkal birkózik. Kata és Évike megtámadják Józsika bácsit, aki feltartja a cigarettáját, és pontosan lő. Józsika bácsi az asztal alatt elemlámpával megvilágítja Évike lábát. Hideg van, esik az eső. Tasakokat ragasztanak, a bekerített lelkiismeretre rácsapódik a zaj, soha semmit nem takarnak el. Hatujjú gyerekeket szülnek, ez már magában is haditerv, szívesebben vette volna. Ádáz harc tört ki a hálátlanok között. Józsika bácsi nem akar Évikéhez feleségül menni. (…)

Csak én vagyok gyenge, mondja Kata. A kártya olyan, mint az étkezés. Szorosan utána jön, betömi a rést, henceg, semmiféle vasgolyóval nincs kapcsolata. Aztán valahol, távol, nagy óvatosan, mint az argentinok, felgyújtják a házat. És elkezdődött. Csupa lőrés mind, piros nadrágot viselnek a csillagok, tüntetnek, röviden és tárgyilagosan összefoglaljuk, mondják, megmondjuk a véleményünket, mondják, hát nem érted? Semmiféle nagyszájú és gyanús. Csak a hősök buknak el, mondják.

A hősies lányok letaposnak, és tudják, hogy ez a barátság. Radioaktív por hullik az égből, a rétegek középmagas szintűek, csapatok széttekintés nélkül, lábujjhegyen. Úgy keletkeznek, mint a nagykiterjedésű kontinensek. A föld terjedelmesnek látszik, de használhatatlan. Hosszúkásak, vergődnek, ez a végső kifejlődés. Képződmények.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-03-27 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.