Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Csák Gyöngyi: Pályaválasztási terveim

 

 

 

 

Pályaválasztási terveim1

 

Életem korai szakaszában gyakran elgondolkoztam a jövőmről, vajon milyen foglalkozást választanék, ha rajtam múlna. Ebben a témában volt néhány elképzelésem, közülük a legemlékezetesebb és legmerészebb a papi hivatás. Hatévesen nagyon szerettem a hittan órákat, a bibliai történeteket és az okos, szemüveges plébánost, aki falunkba költözése után elsőként szüleimet eskette a híres kisvaszari templomban. Elsőáldozás előtt meg kellett tanulnom a gyónás szövegét, gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett neked lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el, és itt felsoroltam a bűneimet, nem fogadtam szót, visszabeszéltem anyámnak, verekedtem az öcséimmel, satöbbi, ha valamire kíváncsi volt a pap még kérdezett is egyet-mást a gyóntatófülkében, aztán kirótta a vezeklő imákat, melyeket összetett kezekkel az oltár előtti kövön térdelve mantráztam a többi bűnös lélek társaságában. Nagyon kíváncsi kislány voltam, szerettem a felnőttek között lenni, hallgatni miről, kiről beszélnek. A gyónás után támadt a nagyszerű ötletem, hogy pap leszek és én fogom a vaszari embereket meg a környező falvak katolikus lakóit gyóntatni, így aztán mindenki titkával, bűnével megismerkedek és én szabhatom ki a büntetést. El is meséltem ezt a szomszéd nagylánynak, hogy papnak tanulok, de ő nevetett és azt mondta, nincsenek női papok. Életemben először sajnáltam, hogy lánynak születtem, így aztán módosítani kényszerültem pályaválasztási tervemen.

Nagyon vonzónak találtam a színházasdit, ha érthető, kedves filmet láttam, vagy érdekes történeteket olvastam, azonnal feltámadt ösztönös dramaturgiai képességem, hogy egyszerűsítsem és gyermeki nyelvre átültessem át a látottakat és olvasottakat, annyira fontosnak tartottam, hogy a falu, főleg az utcánkban élő gyerekekkel megismertethessem a történeteket. Összehívtam a szomszéd gyerekeket, előadtam az ötletet, többségük azonnal helyeselte a tervet, sőt megígérték, végig járják a falut és nézőket toboroznak az előadásokhoz. Nos így kezdődött a „színházcsinálásom”. A színházat természetesen nálunk jelöltem ki az öreg pajta középső, átjáró részében, ide a házak tövébe kidobott, disznóólból származó deszkákat hordtuk, gyűjtöttük, szedegettük össze, majd a két oldalra felrakott téglalapokra helyezve, négy-öt gyereknek tudtunk ülőhelyet biztosítani. Három-négy sort is kialakítottunk a nézők számának megfelelően. A legokosabb, jól olvasó gyerekekből válogattam a társulatot, akikkel napi egy órát próbáltunk, szájukba rágtam a mondandót, a verseket, dalok szövegét. Kosztümös darabokat is játszottunk, ehhez természetesen el kellett hozniuk a nagymamájuk és anyjuk ruhatárából egy-két darabot, ez nekünk pontosan megfelelt, hiszen minden rakott szoknya bokákig ért, a gyönyörű pruszlikokban majd elvesztünk, annyira nagyok voltak a mi méreteinkhez. Néhány hétig jól ment a színház, voltak nézőink, a kicsik széttapsolták a tenyerüket. Belépőt is szedtünk, 10, 20 fillért, ezekből a fillérekből jutalmaztam meg a színészeimet, Dani csokit szeleteltem nekik, meg krumplicukrot nyesegettem számukra. Színházi álmainknak verés vetett végett, ugyanis az otthonról elhozott ruhák nem kerültek vissza a sublót fiókjába, a lányok elmondták, ne aggódjanak megvannak a ruhák, azokban játszunk színdarabot. Jöttek a szülők, nagyik én megmutattam nekik a ruhákat, melyeket az üres istállónkban, a széles ló-etető vályúban rejtettem el, két csomagolópapírral letakarva. Minden érintett megkönnyebbült, amint hiánytalanul vette vissza jogos tulajdonát, de én tudtam, hogy szorulok. Életem legemlékezetesebb verését, minden játéktól való eltiltását akkor kaptam. Nem csak engem, hanem a színházamat is szétverték, többé nem mertem próbálkozni egy másik alapításával, de a színház iránti olthatatlan érdeklődésemet nem tudták elpusztítani azóta sem.

 

Gyermekkoromban sokat és sokszor voltam kórházban a pécsi gyermekklinikán. Szerettem a fehér falakat, a tisztaságot, de legjobban a fáradhatatlan, kedves ápolónőket csodáltam, meg a barna hajú mosolygós orvost. Szinte hazajártam a klinikára, a nővérek kedvesen fogadtak, szerettek cserfességemért, segítőkészségemért, ki is neveztek segédápolónak, az esti gyógyszerosztásnál a kezembe nyomtak egy kisebb tálcát, néhány gyógyszerrel és jártam az ügyeletessel a kórtermeket, igencsak hasznosnak találtam tevékenységemet, hiszen minden alkalommal nagyon megdicsértek. Gondoltam nagyon szép az ápolónői munka, a gyógyszerosztás, hőmérőzés, kórlapok kezelése, vérvétel, meg az injekciózás, de betegek tisztántartása, fürdetés, pelenkázás valahogy nem volt ínyemre, mindig is féltem az emberi ürülék bárminemű fajtájától, így aztán egyre távolabb kerültem az ápolónőségtől, inkább az orvosi pálya felé orientálódtam, látván, hogy magasabb rendű tevékenységet folytatnak, hogyan udvarolják körül vizitek alkalmával a nővérkék kedvenc orvosomat, aki látszólag jól tűrte a kényeztetést. Szándékom napról napra erősödött, elszántan készültem az orvosi pályára, lánybarátnőimet vizsgáltam, hátukat kopogtattam, kanál segítségével néztem meg torkukat, manduláikat, sőt még apróra vágott kockás lapra gyógyszert is írtam fel nekik, Kalmopyrint meg lázcsillapítót, tetszett is ez a játék mindaddig, amíg nem akartak szerepet cserélni velem. Igyekeztem kihasználni minden gyógyítási lehetőséget, módot a környezetemben, nagy előszeretettel gyűjtöttem össze az üres injekciókat, melyeket körzeti orvosunk hagyott meg szemétnek nagymamám asztmás rohamainak csillapításai után. Alaposan megmostam a tűket, szivattyúval az injekció hengeres részét alaposan átöblítettem a vályúban, miután így fertőtlenítettem az eszközöket Bobi kutyámon gyakoroltam az injekcióadást, melynek víz volt az oltóanyaga. Szegény Bobi egy darabig tűrte a bökdösést, később, ha meglátott injekcióval a kezemben, úgy elszaladt előlem, mintha szemét vájták volna ki. Kedvem szegte Bobi menekülése, valamint az is, hogy tíz éves koromban gyakorlatilag megszűntek az addig sűrűn jelentkező egészségügyi problémáim, miután kivették a mandulámat. Magam is csodálkoztam, mennyire kigyógyultam a nyavalyáimból, nem kellett orvoshoz járnom, kórházban töltenem hosszú heteket, így lankadni kezdett az orvosi pálya utáni érdeklődésem. Bár a gimnázium első évében újra megérintett, de a biológiai szakkörön szerzett tapasztalatok, főleg az állatboncolások visszarettentettek. Nagy hátránynak számított, hogy nem nagyon szerettem a reál tantárgyakat, sem a matematikát, sem a fizikát, ha megfeszülök, sem tudtam volna jó osztályzatot szerezni ezekből a tantárgyakból, annyira távol álltak humán beállítottságomtól.

 

1 Részlet a szerző Múltban toporgó címmel készülő kötetéből

 

 

  
  

Megjelent: 2023-03-23 20:00:00

 

Csák Gyöngyi (Kisvaszar, 1950) pedagógus, költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.