Keresés a honlapon:

Petrozsényi Nagy Pál Segíts magadon…

 

 

 

 

Segíts magadon…

 

December. A fagy beálltával kezdett fellélegezni a határ menti szerb nagyközség: na most, hátha most felszedi sátorfáját az a mintegy ötszáz főnyi siserehad, mely hetek óta itt élősködik a nyakukon. Ezért fohászkodtak a lányok, gyerekek is, akik estefelé már ki sem mertek menni az utcára. Akik viszont mégis ki mertek, nem is olyan biztos, hogy ugyanúgy kerültek haza, mint amikor elsétáltak egy moziba, a barátjukhoz vagy a boltokba. Kinek a fogát verték ki, kinek a pénzét, mobilját vették el, míg a lányok legjobb esetben a szemérmükkel fizettek a község utcáin csatangoló iraki, afgán, pakisztáni, nigériai stb. ifjaknak – siránkoztak az asszonyok.

Nem úgy a férfiak, akik egyre nyíltabban csikorgatták a fogukat.

– Szégyen, gyalázat! Ilyenkor hol vannak a rendőrök, a gradonačelnikⁱ, sőt, maga Belgrád, hogy a nyavalya essen beléjük.

– Biztosítok mindenkit, amit lehet, azt az önkormányzat igyekszik megtenni – csillapítgatta egy-egy falugyűlés alkalmával a lakosságot az önkormányzat első embere, egy enyhén kopaszodó, tokás gospodinⁱⁱ. – A többi Belgrádon, illetőleg az EU-n múlik, erre, ugye, önök is rájöttek. De nyugalom, hölgyeim és uraim, kitartás, ami késik, nem múlik, még néhány hét, és erősítést kapunk a kormánytól.

No, azt ugyan várhatták, ígéreten kívül nem kaptak ők továbbra sem semmit sem. A migránsok bevetették magukat a közeli erdőbe, elhagyott házakba, csűrökbe, parkokba, és onnan csaptak ki időnként portyázni. Addig-addig, amíg maga a polgármester is elunta, és létrehozott egy válságstábot, melyben leszögezték:

1. Segíts magadon, és az isten is megsegít

2. Így vagy úgy, de most már tényleg itt az ideje, hogy megszabaduljanak a migránsoktól.

Ennek értelmében ki is adta a parancsot, miszerint szállítsák őket a presevói, illetőleg nagykikindai befogadó központba. Ügyes húzás volt, pontosabban lett volna, ha a bevándorlók is engedelmeskednek az ukáznak. De ők szívesebben választották a szabad, ellenőrzés nélküli életet, még ha némelyek szinte megfagytak a fűtetlen sátrakban.

– Szerencsétlen migránsok – szánakoztak rajtuk a könyörületesebb szívű polgárok meleg ruhával, étellel-itallal segítve rajtuk, de többnyire csak szűr alatt, nehogy kinevessék vagy megorroljanak rájuk a többiek.

– Még szerencse, hogy egyelőre csupán néhány százan akarnak *-án keresztül átlógni a határon, és ezek közt is csak egy minimális kisebbség terrorista, dzsihadista meg efféle – igyekeztek mások tárgyilagosak maradni. – Nagyobb baj az, hogy a gazdasági menekültek száma is hétről hétre növekszik. Márpedig ennyi embert képtelenség tisztességesen ellátni, bármennyire is szeretnénk.

– Gazdasági menekültek? Egy fenéket! – cáfoltak rájuk többen bosszúsan. – Nézzétek csak meg a márkás ruhájukat, mobiljukat! Nem szegények ezek, csak nagyravágyók, akik egy még jobb élet reményében vándorolnak Nyugatra.

– Hát vannak ilyenek is, meg olyanok is. Mindenesetre az önkormányzat a rendőrséggel karöltve megpróbálja szétválasztani a búzát a pelyvától, amihez persze még több rendőr, hivatalnok kellene, miután *, akárhogy csűrjük-csavarjuk, mégis csak egy szimpla, kis kapacitású városka – törölgette homlokát ilyenkor a jóakaratú gradonačelnik.

– Kis kapacitású és tehetetlen élén a polgármesterrel, és ha erre őkelme képtelen, majd cselekszünk mi helyette – forrasztotta torkára a szót a legutolsó mítingen egy lobogó szemű ifjú. – Hogy a tisztelt polgármester urat idézzem, segíts magadon, és az Isten is megsegít.

– Ámen. Akkor hát rajta, mit állunk itt még mindig karba tett kezekkel? – támogatta egy má­sik fiatal az ötletet. – Javaslom, első lépésként válasszunk új polgármestert magunknak.

– Válasszunk! – ismételte a tömeg lelkesen.

– A rendőrség helyett pedig szervezzünk egy tökös nemzetőrökből álló kommandót, és esküszöm, mindjárt olyan rend lesz *-án, mint a régi szép időkben – fantáziált egy harmadik.

Lézengett a zúgolódók közt egy félnótás csavargó, aki elkezdett ezekre a szavakra ágálni, nagyokat pufogott, és hol fejbe vágta magát, hol a levegőbe öklözött.

– Egy kommandós már van – nyerített fel valaki. – Tessék, tessék jelentkezni, akad még hely bőven az osztagban.

A jó lovas katonának, de jól vagyon dolga.
Eszik-iszik a táborba. Semmire sincs gondja.
Hej élet, be gyöngy élet. Ennél szebb sem lehet.
Csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret.

A szívekben tomboló vihar egy szempillantás alatt lecsihadt, és olyan jókedvük lett a *-iak­nak egyszerre, hogy szinte táncra perdültek.

– De uraim! – hápogott a lobogó szemű fiatal.

Hirtelen elnémult, és vele az egész vihorászó sokaság, amikor egy megkarmolt arcú, tépett ruhájú lány vánszorgott el mellettük. Lehetett olyan tizenöt-tizenhat éves, haja zilált, feje lehajtva. Valószínűleg észre sem vette, merre botorkál. A félnótás a lányhoz kacsázott, és átnyújtott neki egy szál árvácskát. A tömeg felhördült.

– A polgármester mondjon le! Migránsok kifelé!

– Megértettem, megértettem, ezen ne múljék – rebegte a mikrofonba a jámbor gradonačel­nik. – Maguk most bizonyára azt hiszik, maguknak sikerül megoldani azt, ami nekem, sőt, az egész államnak sem sikerült. No comment, próbálják ki, de attól, könyörgöm, még ne essünk mi is ugyanabba a hibába, ami ellen mindnyájan harcolunk. Egyszóval felejtsük el az önbíráskodást, vérbosszút, és ne a dzsungel, hanem a demokrácia törvényei szerint rendezzük el közös dolgainkat.

– Kuss! – hallatszott valahonnan. – A mór megtette kötelességét, a mór mehet.

– Nono, több tiszteletet, uraim! – mordult fel a rozmárbajszú rendőrfőnök. – Egyelőre még mi vezetjük a községet. Amennyiben azonban más vezetőséget akarnak, ám legyen, de ennek is megvan a maga protokollja. Még ilyet! Mégis kiknek képzelik magukat?

– Hagyja, most nincs kivel – intette le keserűen a tokás, negyven év körüli főhivatalnok. – Majd csak lecsillapodnak idővel, és rájönnek, mit illik egy civilizált szerb állampolgárnak ilyen esetekben tennie.

– Én máris rájöttem – lépett elő ekkor egy vágott képű, füles sapkájú tüntető. – Megköszönöm eddigi munkáját, és megteszem azt, amit maguknak már réges-rég meg kellett volna tenniük. És ti? – fordult a tömeg felé?

– Mi is – harsogta a jeges szélben didergő sokaság.

– Akkor utánam! – lobogtatta meg sálját a vágott képű. –Verjük ki a patkányokat a városból!

– Megállni! Felhívom a figyelmüket, amit tesznek bűncselekmény. Felfogták? Ezért még ko­moly büntetést kaphatnak. Menjenek haza békével! – süvöltött a rendőrfőnök.

De már senki sem figyelt rá, talán meg sem hallották, kivéve a félkegyelműt suhancot, aki nyelvét a zsarura öltve csatlakozott a tömeghez.

– Trá-trá-trá! – fújt meg egy láthatatlan trombitát. – Éljen a *-i kommandó!

Miközben * főterén ilyen és ehhez hasonló jelenetek zajlottak, a közeli erdőben maroknyi nigériai üldögélt egy tűz körül.

– Kurva hideg van – melengette kezét a tűzön egy zömök, piros dzsekis muzulmán. – Jó, tudtam, hogy errefelé nincs meleg, és persze Németországban sem fűtik az utcákat, csakhogy ott azonnal megdobnak egy csekkel, verdával, állítják egyesek. Csupán az nem fér a fejembe, mit nyernek vagy veszítenek azzal a rácok vagy magyarok, ha csak úgy átsétálunk az országukon. Mondom, átsétálunk, nem letelepszünk, ami, ugye, nagy különbség. Ibrahim – fordult zöld dzsekis társához –, neked mi a véleményed a dologról? Meddig vacakoljunk ezzel az átkozott sárfészekkel, egyáltalán érdemes-e ahelyett, hogy megpróbálnánk valahol másút átszök­ni Nyugatra.

A szakállas, robosztus termetű hauszaⁱⁱⁱ vállat vont.

– Nem túlságosan beszédes a haverod – jegyezte meg egy csupa csont és bőr nigériai.

– Ő már csak ilyen, de boldogul ő e nélkül is. Nézd meg az öklét, az izmait! Kell egy ilyen Góliátnak sokat dumálni?

– Nem nagyon. Hej, csak volna nekem is ilyen testőröm!

– Mert?

– Mert akkor senki sem kötne belém úton-útfélen – méregette tisztelettel a cigiző hauszát. – Erről jut eszembe, mit szóltok ahhoz, hogy ki akarnak kergetni bennünket a városból.

– A rendőrök?

– Lakosok. Már hetek óta tűntetnek, és szorongatják az eumdát^iv, hogy *-t nyilvánítsa zárt várossá, különben megalakítanak egy rendőrségtől független kommandót, és akkor Allah irgalmazzon szegény fejünknek.

– Ismerős dal, rebesgették ezt már jó párszor, de biztosítalak, akkor lesz belőle valami, ha én is keresztény hitre térek, mint egyesek – sandított rendületlenül füstölő társára.

Földije volt az istenadta, igazhitű, mint ő. Egy darabig, aztán fordult a kocka, és Ibrahim Jehovát kezdte imádni. Azóta gyűlöli a földijét, igaz, csak titokban, hiszen fél kézzel is földhöz vágná bármikor, másrészt tényleg hasznára van, amit még ez a giliszta is észrevett.

– Pedig csakugyan ebben sántikálnak – erősítette meg egy chiboki. – Igen, igen, a saját fülemmel hallottam, és ahogy elnézem, ezek be is tartják a szavukat.

– Be, in sah Allah, ha Allah akarja, ha viszont nem, nyugodtan alhatunk, mert Allah akarata nélkül még egy levél sem hull a földre, egyetlen levél sem, áldassék a neve most és mindörökké – borult földre áhítattal a piros dzsekis, utána a többiek, leszámítva Ibrahimot.

A keszeg férfi nyomban észrevette, és elhűlve mutogatott a tagbaszakadt férfira. Nana, valami alakul, és még az is megeshet, hogy éppen most jött el a számonkérés órája – tapogatta meg tőrét a piros dzsekis. Elég, ha elárulja, hogy Ibrahim katolikus hitre tért, és mindnyájan ellene fordulnak, akár meg is ölhetik, mert a hitehagyókat valamennyien utálják. Számára ez lenne a legkedvesebb megoldás. Egyedül az a bökkenő, hogy akkor Ibrahim sem marad adósa, és tüstént bevallja, miszerint ő a nem kevésbé gyűlölt Boko Haramnak^v dolgozik – morfondírozott magában. Hirtelen erősödő zsivajra lett figyelmes. Csak nem a keresztények törnek rájuk a városból! – fülelt maga köré izgatottan.

– Fiúk, baj van, jönnek a káfírok^vi.

A bevándorlók talpra ugrottak.

– Most mit csináljunk? – pánikolt a nyeszlett nigériai.

– Szedjük fel a sátrat, és uccu neki, nádak erek – tanácsolta a piros dzsekis józanul.

– Minek? – makacsolta meg magát a chiboki. – Én nem félek. Egyébként sem követtem el olyasmit, amiért menekülnöm kellene. Maradok.

Társai ráhagyták, ő tudja. Sietve felszedték a sátrat, és a piros dzsekis tanácsára az erdő belseje felé sprinteltek. Útközben afgánokkal, pakisztániakkal és másokkal találkoztak.

– Hova, hova testvérek?

– Hogyhogy hova? Hát nem halljátok? Ki akarnak kergetni *-ról – válaszolta egy apró termetű muzulmán. – És ti?

– Csak oda a sűrűbe. Hátha oda nem mernek követni – pödörte meg bajszát a vékony ni­gériai.

Úgy látszik, ez mások fejében is megfordult, mert a város parkjaiban, raktárokban, kertekben tanyázó migránsok is pont odaigyekeztek.

– Allah irgalmazz! – ingatta meg fejét a keszeg migráns. – És a zsaruk? Nem védtek meg titeket, hiszen az Unió törvényei is kimondják, hogy a migránsokat tilos vegzálni.

– Nekünk meg a káfírokat – dünnyögte egy idősebb iraki –, mégis mindenki marja egymást: muszlim a hitetlent, síita a szunnitát, az amcsik Európát és így tovább a végtelenségig. Nem, mintha régen másképp lett volna, no de ennyire.

– Javaslom, folytassuk együtt az utunkat, így erősebbek vagyunk, ha ránk támad a csőcselék – rukkolt ki az ötlettel a madárcsontú fekete félszegen.

Erre mindnyájan rábólintottak, és botorkáltak tovább szótlanul időnként azon tűnődve, ki lehet a másik, igazhitű vagy keresztény.

– Állj, itt felüthetjük a sátrakat! – mutatott csakhamar Juszuf, mármint a piros dzsekis egy tágas tisztásra.

– Mi az, hogy állj, és felüthetjük a sátrakat? – fortyant fel egy keménykötésű perzsa. – Meg­állunk, ha akarunk, és ott sátorozunk le, ahol nekünk tetszik.

– Bocsánat, nem neked mondtam, hanem Ibrahimnak.

– Valami baj van? – lépett közelebb a marcona termetű hausza.

– Semmi, nem érdekes – hátrált meg az iráni. – Emberek, stop, üssük fel itt a sátrakat!

Fél óra alatt mindenki már a maga sátrában hallgatta, hogyan fütyöl a szél a fák között.

– Allah, ad, hogy ne találjanak ránk a káfirok! – imádkozott a sovány, és félig éberen aludta át az éjszakát.

Mikor reggel kinézett az irtásra, már egy másik, fehérbe öltözött világ fogadta. De már nem voltak egyedül: egy sereg keresztény vette körül a sátrakat.

– Ez nem lehet igaz – káromkodott Juszuf. – Mit akartok? – kérdezte angolul.

– Takarodjatok ki a városunkból! – harsogta egy megafonba a vágott képű *-i; mellette a lobogó szemű vigyorgott.

– És ha nem? Kihívjátok a rendőröket, merthogy ti nem nyúlhattok hozzánk, azt, ugye, tudjátok.

– Eszünkbe sincs kihívni – vette át a megafont a lobogó szemű ifjú –, és azt sem tűrjük, hogy továbbra is itt randalírozzatok a vidéken. Tehát mentek vagy maradtok? Ha mentek, semmi bántódásotok nem esik, ha viszont nem, kénytelenek leszünk erőszakhoz folyamodni.

– Éljen! Live! – rázták meg bunkóikat, fejszéiket és hasonlókat az üldözők, akiknek kezében itt-ott egy puska és pisztoly is megvillant.

– Beszéljétek meg, kaptok rá öt, na jó, legyen tíz perc. Bye-bye!

– Sajnálom, egyelőre itt maradunk az erdőben – közölte tíz perc múlva a perzsa menekült. – Föltéve, hogy a helyi önkormányzat is így határoz. Mi mindenesetre mobilon értesítettük az illetékes szerveket, akik bármelyik percben itt lehetnek, és hamarosan kiderül, melyik törvény értelmében akarnak megfosztani bennünket a szabad migráció jogától.

Szabad migráció! Ilyen nincs – hördült fel az önbíráskodók tábora. De még ha lenne is, az viszont kizárólag tőlük függ, kit, mikor és miért fogadnak maguk közé.

– Pontosan, csak hát az állam, Belgrád meg az Európai Unió… – köhécselt egy bekecses atyafi. – Szóval értitek, ebben a kérdésben ők más elveket vallanak.

A füles sapkás fiatalember kékült-zöldült mérgében.

– Az állam igen, de mi a nép vagyunk, és a nép szava Isten szava, ami minden szabályt felülír – forrt, zajongott a feldühödött lakosság, miközben a szél egyre erősebben süvöltött.

A hó eddig még csak itt-ott lágyan pilinkélt, aztán az is úgy rákezdett, hogy szinte alig látták egymást a sűrű hóesésben.

– Na mi lesz, támadunk? – fújogatta kezét a lobogó szemű.

– Bolond vagy, ebben a viharban? – kötötte össze füles sapkáját a fiatalember.

Teltek a percek. A szél lassan orkánná erősödött, és vadul tépte-cibálta a rengeteget. Egyik-másik erdőszéli fa gyufaszálként tört derékba, miközben az üldözők hasonfekve várták, hogy alábbhagyjon a szél ereje.

– Úgy látszik, mégis támadnunk kell! – ordította a lobogó szemű. – Be kell törnünk a sátrakba, különben mindnyájan itt veszünk!

– Mit mondtál?

– Törjünk a sátrakba, Velimir, még mielőtt megfagynánk!

– Oké, Velibor, szólok a fiúknak! – kémlelt körül a füles sapkás. – Nem látok senkit olyan kurva sötét van. – Hahó, emberek, egészben vagytok még? – kérdezte a hangosbeszélőben. – Senki. Pedig itt kell lenniük valahol.

– Az biztos, mintha láttam volna is valami mozgást a fák között.

– Tartsatok ki, a szél mindjárt eláll! Bátorság! Amint eláll, rögtön el kell foglalnunk a sátrakat, különben mindnyájan itt veszünk a viharban. Majd én jelzem, mikor induljunk, addig maradjatok egy csoportban!

Jól saccolt, mert a szél valóban alábbhagyott, még ha erre várniuk is kellett egy darabig, Hol­le anyó dunnájának pihéi pedig hulltak, egyre hulltak erdőt, embert betemetve.

– Menjünk, Velimir! Hívd a fiúkat is!

– Halló, emberek! – harsogta Velimir. – Itt az idő, foglaljuk el a sátrakat! Ha ugyan maradt még belőlük valami – tette hozzá magában. – De most aztán szaladjunk, mert a szél bármikor feltámadhat!

Velimir és Velibor üggyel bajjal kiásták magukat a hó alól, de már a szaladás hiú ábrándnak bizonyult, miután éppen csak, hogy araszolni tudtak a lezúdult hótömegben. Közben a többiek is elővánszorogtak a fák mögül.

– Várjunk pár percet, amíg mindenki ideér, majd támadjunk egyszerre! – intett óvatosságra Velimir. – Mintha megfogyatkoztunk volna, úgy tűnik – vette számba a csoportot. – Na, mindegy, ha felemelem a kezemet, isten nevében előre, de szó nélkül, hogy meglephessük a musz­limokat!

Tervük sikerült, a muszlimok meglepetten meredtek az épen maradt sátrakba toppanó *-iakra.

– Gyertek beljebb, melegedjetek meg, testvérek! – találta fel magát Juszuf ravaszul.

A nem várt baráti meghívás egyből áthangolta a szerbeket. Már nem akart senki sem támadni, örült, hogy békében meghúzhatja magát valamelyik sarokban. Ugyanígy vélekedtek a migránsok is. Minek itt üvöltözni, késelni, amikor Allah úgyis azonos sorsot szán mindnyájuknak, vagy, ki tudja, talán éppen azt kívánja – spekuláltak némelyek, hogy ássák el a csatabárdot.

– Köszönjük. Béke legyen mindnyájunkkal! – húzta elő mobilját előbb Velimir, majd Juszuf és az iráni is a hasonló békés magatartásra szólítva fel mindenkit.

– Bárcsak Szerbia, az Unió és a migránsok is ilyen flottul tudnának közös nevezőre jutni egy­mással – jegyezte meg a bekecses atyafi.

– Te, Ibrahim – súgta oda később társának a piros dzsekis nigériai –, mit szólnál hozzá, ha meglépnénk?

– Áááá, rossz éca. Legalábbis egyelőre. Pár nap múlva talán, de ebben a hóesésben, még a bu­diig sem megy senki szívesen.

– A budiig nem, de Berlinbe még a világ végéről is – kacsintott az atléta termetű földire. – A hóesés meg direkt jól jön nekünk, hiszen ilyenkor még a határőrök sem annyira éberek.

– A magyarokat kivéve. Ajaj, jól ismerem én ezeket a hunokat, bár szerintem el sem érünk a határig, mert még útközben megfagyunk, vagy… megesznek az ordasok. Nem, főnök, erre a dobbantásra még várnunk kell egy ideig.

– És ha addig meghal a muterod? Vagy nem azért vándorolnál Berlinbe, hogy összespórold azt a kis pénzecskét, ami anyád ápolásához szükséges? De hagyjuk, megértem. Ha jobban meg­nézzük, ez az út most valóban túl veszélyes, és csak az igazán bátrak indulnak el ilyenkor.

A hausza lesütötte a szemét és hallgatott, mások úgyszintén. Juszuf majdnem feladta, mert azért egyedül ő sem mert ám nekivágni a határnak, aztán megtört a jég, s mintegy húsz migráns csatlakozott a piros dzsekishez. Köztük Ibrahim, az anyja sorsáért aggódó Góliát.

– Szerencsés utat! Allah és a mi Istenünk vezéreljen titeket! – rázott kezet velük Velimer és Velibor.

Egyes törvények szerint ugyan vissza kellene tartaniuk a csapatot, mások szerint viszont kifejezetten érdemnek számít a szolidaritás, segítség, és ha ehhez hozzáteszik még a Bibliát, már azt is elfelejtik, mit akartak azelőtt.

– Aztán a zsaruknak egy szót se, ha megkérhetünk bennetek. Ti nem tudtok, láttatok semmit, rendben van?

– Da, da, menjetek csak nyugodtan.

A bevándorlók elszántan vették nyakukba a mezőket, és csak mentek, mentek anélkül, hogy sejtenék, hol járnak.

– Megmondtam, ugye – vádaskodott Ibrahim. – A hó a legveszedelmesebb útvesztő, és bizony meglehet, hogy ugyanott vagyunk, ahol most egy órája – mutatott a migránsok sátrára.

A piros dzsekis káromkodva perdült vissza, és el kezdett rohanni. Jó tíz percig nyargalt, majd kimerülten rogyott térdre szemét az égre fordítva.

– Allah, Allah, mért akarod, hogy a hitetlenek közt leheljem ki lelkemet?

– Mindjárt este lesz, pihenjünk – indítványozta Ibrahim. – Menjünk vissza a táborba, vagy sátorozzunk le inkább errefelé?

– Vissza? – rezzent meg Juszuf. – Még csak az kéne, de még csak le sem sátorozunk. Allahra, hányszor elfújtam, mikor érdemes egy drótsövénykerítést átvágni.

– Sötétben és viharban, amikor még a patkányok is szunyálnak.

– Na látod!

– Látom, én viszont azt fújtam, és fújom most is, hogy azt a kerítést meg is kell ám találni, ami sötétben nyilván még nehezebb… – hallgatott el váratlanul.

– Most mi van? Mit fülelsz úgy, mint süket disznó a búzában?

Amint kimondta, Juszuf már magától is rádöbbent, beleértve társait is.

– Farkasok! – rebegte egy szemüveges marokkói.

– Jaj, anyám, anyám, mért kellett nekem otthonról eljönni! – mormogta egy másik még fojtottabban.

– Egy okkal több, hogy felüssük a sátrakat, és persze tüzet rakunk, amivel elriasztjuk a dögöket – vette át fokozatosan az irányítást az öles termetű nigériai.

– Világos – helyeselt a marokkói –, jó nagy tűz kell meg silbak, aki a tűzre meg ránk is vigyáz időnként.

Megtisztelő feladat volt, csak éppen senki sem vállalta, mert akkor a tűzzel együtt ők sem igen alhatnak, holott annyira kimerültek, hogy már most leszédülnek a lábukról.

– Oké, mivel ilyen sok a jelentkező, nincs más hátra, mint a sorsolás – húzott elő ekkor egy doboz gyufát Ibrahim. – Most bedobok tizenöt gyufaszálat a sapkámba, és aki a legrövidebbet húzza, az lesz ma éjjel az őrszemünk. Benne vagytok?

– Semmi esetre sem – vétózta meg sunyin a piros dzsekis. – Ez itt most nem próba szerencse kérdése, hanem a bizalomé. Utóvégre életünk a tét, barátaim, és ezt nem bízhatjuk akárkire, hanem… Hanem tisztelt marokkói barátom?

– Csakis arra, akiben megbízunk.

– Vagyis rá – mutatott a földijére –, aki nemcsak megbízható, de elég erős ahhoz is, hogy megvédjen a farkasoktól. Igen, én bízom benne, és büszke vagyok, hogy ilyen barátom van.

– Te? Egy ilyen alakra? Lássuk azt a gyufát! – köpött egyet a marokkói, húztak, és… Juszuf lett az éjjeliőr.

A hausza balszerencséjét átkozva rogyott a tábortűzhöz. Az erdőben síri csend honolt, a csoport javában húzta a lóbőrt, csak neki nem volt szabad még a szemét sem becsuknia. No, attól még becsukta, de csak pár pillanatra, nehogy őt is elnyomja a buzgalom. Amint így birkózott az álommal, tekintete ráesett egy hatalmas csikaszra. Ott ült úgy jó tíz méternyire tőle mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Juj, ez most álom vagy valóság! – pattant fel riadtan, és ismét a farkas felé tekintett, de az már nem ült ott. Erre megnyugodott, és valóban elaludt, vele meg a tűz is lassanként. Álmában éppen egy hurival^vii ölelkezett, amikor erős nyomást érzett a mellkasán. Az a magányos farkas ugrott rá, aki nemrégen meredt rá vérben forgó szemekkel.

– Allah segíts, szabadíts meg a gonosztól! – sikoltotta arabul, és megpróbálta távol tartani magától az állatot.

Érdekes módon sikerült. Valószínűleg nagyon öreg lehetett a bestia, és az éhezéstől is elgyöngült, különben aligha úszta volna meg Juszuf élve a támadást.

– Segítség!

A farkas megtorpant, majd ismét támadott volna, ha Ibrahim le nem döfi hátulról.

– Jól vagy?

– Fogjuk rá. Csak a karom… Összevissza mart a nyavalyás – tapogatta meg magát a nigériai. – Amúgy kutyabajom.

Még hozzátehette volna, köszönöm, de miért köszönje, amikor Allahnak, nem Jehovának köszönheti, hogy megmenekült.

– Gyere, bekötöm a karodat.

– Mi az, mi történt? – szivárogtak elő laposakat pislantva a migránsok.

– Semmi különös, csak egy magányos farkas támadt a táborra. De ne féljetek, már kimúlt, leszúrtuk – emelte fel Ibrahim a piros dzsekis karjait.

A migránsok lelkesen gratuláltak a rettenhetetlen őrszemnek. Juszuf szerényen mosolygott, miközben magában pokolba küldte a földijét, holott az sebesült karjára való tekintettel még az őrséget is átvette. Elég rossz időben, mert a szél megint feltámadt, és az előző viharnál is nagyobb kerekedett. Méghozzá olyan hirtelen, hogy mire észbe kaptak, már pörgette, gurította is őket árkon-bokron keresztül. Szerencsére nem sokáig, mert amilyen hirtelen keletkezett, ugyanolyan hirtelen el is állt. Ibrahim komoran fürkészte végig a vidéket. Társai eltűntek, köröskörül hófödte mezők, egy-két fa, bokor, és a hó még mindig hull, hull, mintha be akarná temetni az egész világot. Elindult. Hogy hova? Hát a határ felé, hova máshová? Ereje, keze-lába még van, és amíg ez van, még nincs minden elveszve. Egyébként is nemsokára megvirrad, és akkor látni is fog ebben a pokolban – folytatta útját elszántan. Hoppá, hát ez meg mi a franc! – botlott meg egy mozdulatlanul fekvő emberben. Vajon ki lehet, egyáltalán él-e még? – hajolt közelebb az alakhoz, akiben azonnal felismerte a „barátját”.

– Juszuf! Én vagyok, Ibrahim. Megismersz?

– Téged? Még a pokolban is.

– Fel tudsz állni? Gyere, segítek. Közel a határ, barátom – hazudta, hogy ezzel is erőt és re­ményt öntsön a társába.

Ez hatott, és ezután kettesben folytatták útjukat. Vagy egy órát gyalogolhattak, amikor Juszuf újfent feladta, leült a hóba, és meg sem moccant többé.

– Elfáradtál? Semmi gond, pihenünk egy kicsit, aztán tovább megyünk. Már csak egy kilométer, és ott vagyunk.

– Honnan tudod?

– Tudom, és kész.

– Hazudsz, ebhitű. Minden ebhitű hazudik – tört ki belőle a gyűlölet. – De te csak menj. Te Berlinbe, én meg a paradicsomba, insa Allah^viii.

– Jehova.

– Mit Jehova?

– Ha Ő akarja.

A piros dzsekis összeszedte magát, és harciasan talpra állt.

– Elismételnéd, mit mondtál?

– Ez az, köszönöm, hogy felkeltél – karolta át a hausza. – Elhiszem, hogy fáradt vagy, én is az vagyok, de ha leülünk, biztos lehetsz benne, hogy megfagyunk.

– Vagy úgy! Ezek szerint hazudtál.

– Nem – húzta ki magát keményen. – Én tényleg hiszek Jahvéban, te Allahban, mások Kris­nában stb. És? Ettől még nem muszáj egymás torkának ugranunk. Egyébként: segíts magadon, és Isten is megsegít, áll a Bibliában.

– Ezt hogy érted?

– Majd megmagyarázom Berlinben.

A két férfi hosszan, keményen nézett farkasszemet egymással.

– Hasananaan, rendben. Mellesleg igazad van: ha nem is értünk egyet mindenben, azért még csakugyan nem muszáj egymás torkának ugranunk – fújt takarodót az igazhitű.

Naná, hogy nem ugrik pont annak a torkának, aki nélkül aligha érhet Berlinbe. De ha már olyan segítőkész ez a nagy marha, akár a hátára is vehetné. Tett néhány lépést előre, aztán újra lestoppolt.

– Hát ez nem működik. Azt hiszem, lefagyott a lábam, de te csak menj tovább nyugodtan. Nélkülem.

– Ne beszélj hülyeséget! Bocsánat! Hopsza a hátamra! Így ni! Csak nem hagyom magára a legjobb „barátom”.

Így caflattak tovább a hóban csendesen. Hanem semmiféle határ, de még emberi település sem bontakozott ki sokáig a sötétből. Ibrahim lassan ereje végéhez érkezett. Már azt sem bánta, ha megint ugyanoda ér vissza, ahonnan elindult, csak ne kelljen a puszta földön hálnia, mert akkor vége, és vele együtt Juszup meg az anyja is elpusztul. Hirtelen gyenge fény villant a szemükbe.

– Megmenekültünk! – kiáltottak fel egyszerre.

Ibrahim meglódult, szaladt néhány métert, majd összerogyott. A torkából kifröccsenő vér pirosra festette a havat maga körül.

– Allah akbar! – üvöltötte a piros dzsekis, és elindult a fény és szabadság felé megdicsőült arccal, boldogan.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2023-03-05 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.