Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Petrozsényi Nagy Pál: Számadás

 

 

 

 

 

Számadás

 

1

Miután elhunyt a felesége, Dömötör nem találta helyét Keiglhely-ben. Tulajdonképp sohasem szeretett ebben a brit városban. Túl idegennek érezte a nyelvét, szokásait, mindent, különösen azóta, hogy ellepték az afrikai migránsok. Régebben még csak megjárta, de amióta különböző bandák kezdték terrorizálni Keiglhely-t, egyre gyakrabban gondolt Kőszegre. Ugyanis ott élt valamikor, s tán még ma is ott élne, ha a mostohaapja ki nem utálja a házából.

Hogy miért? Csupán azért, mert atlétikusabb alkat volt a mostohaapja első házasságából származó fiánál. Na ja, de hát nem vagyunk egyformák. Ezt elvileg maga Borovszky papa is belátta, egyedül azért kesergett, miért pont az ő fiát teremtette ilyen nyikhajnak az Úristen.

– Nem nyikhaj ő, csak… Nevezzük inkább aszténiás alkatnak, azt hiszem, így mondják. Viszont annál okosabb, finom lelkű kisfiú, akiben, meglátod, még sok örömed telik az életben – javította ki Dömötör anyja szelíden.

Talán tényleg telt volna, ha nincs ott az a vasgyúró, hogy egy pillanatra se felejtse, milyen stramm fia van a nejének, míg az övé nemcsak vézna, csúnya is, ráadásul alacsony, szinte törpe termetű. És ez már túl sok volt a tagbaszakadt kovácsnak, nem is igen ajnározta Dömötört. Annál jobban Konstantint, merthogy olyan elesett szegényke, és kit pátyolgasson egy apa, ha nem a kisebbik, gyengébb gyerekét – mentegetődzött időnként.

Telt-múlt az idő. A fiúk lassan felnőttek, szakmát kellett választaniuk.

– Engem az optika érdekel – jelentette ki Konstantin.

– Rendben, szép, úri mesterség – hagyta jóvá a családfő.

– Hát téged? – kérdezte az anya Döncitől.

– Engem a zene. Szeretnék énekesnek tanulni.

– Ilyen vállal, izmokkal? Marhaság! – dorongolta le az apa azonnal. – Elbírod te a pörölyt is, úgyhogy legyél te csak lakatos, vagy… kovács, mint én vagyok.

– De én…

– Egy szót se, amit mondtam, megmondtam. Mit kell az éneklésen tanulni? Ha nincs hangod, nem is lesz, akármennyit skálázol, ha viszont van, tanulás nélkül is boldogulsz. Egyébként tudod, mi a véleményem ezekről a művész urakról? Valamennyi zakkant, kasza-kapakerülő bájgúnár. Igazam van, Elikém.

Az anya rábólintott. Már rég megtanulta, hogy sohase vitatkozzék a férjével, és erre biztatta Konstantint meg Döncit is.

– Szegény papa beteg, magas a vérnyomása. Én megértem – értett vele egyet Konstantin.

– Zsarnok – lázongott ezzel szemben Dömötör.

De csak magában vagy az anyja előtt, nehogy a végén miatta kapjon agyvérzést a mester úr. Így lett Konstantinból látszerész, Dömötörből pedig díszműkovács, hogy azért a művészettől se szakadjon el teljesen.

Borovszky ujjongott: megint csak az történt, amit ő talált jónak, helyesnek. De hát ez a dolgok rendje, ugyebár, végül is ki látná át egy család gondját-baját legjobban, ha nem a családfő.

– Miért nem válsz el ettől a bivalytól? – faggatta anyját néha Dömötör. – Még csak az kéne, hogy meg is ruházzon, mert akkor csípőből letöröm a szarvait – szegezte tekintetét gyanakvóan az anyjára.

– Ejnye, mit képzelsz? Szó se róla kicsit nyers ember, de a szíve aranyból van – füllentette a jó asszony.

– Aranyból? Én inkább követ mondanék. Megáll az eszem, anyukám. Hogy viselkedhet így a XXI. században valaki!

– Nyugi, öcsi, még meghallja! – figyelmeztette óvatosan Konstantin. – Ha tudnád, milyen gyerekkora volt, te se háborognál ennyire.

– Miért, te tudod?

– Természetesen.

– Nekem nem kötötte az orromra, ugyanis még sohasem jutottunk idáig. Pedig be szívesen elbeszélgetnék egyszer az öreggel.

2

Egyik délután betörték Dömötör ablakát.

– Hogy az a magasságos! – perdült az ablakhoz.

De csak addig és nem tovább. Kint a ház előtt két színes bőrű galeri csatázott. Egyesek a puszta öklükkel, mások botokkal, késekkel felfegyverkezve rohantak egymásnak. Remek, megint szórakoznak a legények. Ez nyilván az ő dolguk, csak az ablakát ne bántsák, mert azt nagyon nem csípi. Elpucoltak! – sóhajtott fel tíz perccel később megkönnyebbülten. Ezúttal megúszta, de ha továbbra is ilyen kilátások várnak rá, még az is megeshet, hogy csakhamar maga is a felesége után költözik. Kellett neki Keiglhely! Ha nem kívánkozott volna külföldre, most legfeljebb a tévéből nézhetné, mi történik Nyugaton. Tulajdonképp nem is igen értette, mi az ördög tartja itt Keiglhely-ben. Bezzeg Kőszegen senkinek sem kell félnie attól, hogy felgyújtják a házát, belerohannak egy autóval…

– Halló! – hívta fel az anyját nem sokkal ezután. – Mi újság otthon, anyuka?

– Ne is kérdezd, jaj, nagy az én bánatom. Beszállították apádat a kórházba.

– Csak nem! Aztán mi a baja a faternak?

– Agyvérzést kapott, istenem, könyörülj az én drága Francimon.

Dömötör megdöbbent. Igazság szerint sosem bírta az öreget, de a halál közelsége minden haragot fölülír.

– És… súlyos?

– Annyira, hogy esetleg meg sem éri a holnapot.

– Ne búsulj, kérlek, nyugodj meg! Majd meggyógyítják az orvosok.

– Igen, az Úristen, mert itt most már csakis ő segíthet. Gyere haza, kisfiam, hagyd ott azt az átkozott országot, ahol még a kutyák is csak angolul értenek. Hazajössz?

– Nem, csak… csak ha ő is hív – engedett a negyvennyolcból, bár megesküdött, hogy pont, itt most megállnak, és többé semmi köze a mostohaapjához. – Hívott?

Borovszky Ferencnét elfogta a köhögés.

– Tehát nem. Viszonthallásra! Holnap ismét felhívlak.

Változik a világ, az emberek. Nem is olyan rég a muszlimokhoz, afrikaiakhoz hasonlóan a magyar is Nyugatra vándorolt. Aztán ismét fordult a kocka, és egyesek, elsősorban ők, magyarok kezdtek rájönni, hogy a pénznél is fontosabb a béke, biztonság. És hol találhat biztonságosabb helyet ma valaki, mint ebben a szegény, annyiszor kinevetett államban. Ő szerencsére kettős állampolgár, úgyhogy bármikor simán hazamehet. És miért is ne! Otthona, szakmája van, és úgy tűnik, az öreg se fogja sokáig cukkolni. Egész felvidult az ötlettől. Bye-bye, Great Britain, Hammerből ismét Dönci lesz. Hogy ki volt az a Hammer? Hát ő, miután a britek túl nehezen ejthető neve miatt inkább Hammernek, azaz Kalapácsnak nevezték. Ámen, minek itt tovább filózni? Csak azért is hazamegy, aztán újranősül, elvégre még harmincöt éves sincs. Anyuval prímán kijön, Konstantinnal sajnos már kevésbé. Egy okkal több ahhoz, hogy ezt is beolvassa a Francinak, akinek a kivételezése fokozatosan eltávolította őt a „bátyjától”. Beolvassa? – hökkent meg egy másodpercre. Ez sem rossz éca. Hogy a francba nem jutott eddig az eszébe! Mindig csak nyelt, hallgatott, és senkinek, még az anyjának sem pakolt ki igazán. De most mégis megteszi, meg bizony, még mielőtt elpatkolna a mester úr – tökélte el magát, hamarosan eladta a házát, autóját, és utoljára felhívta az anyját mobilon.

– Halló, anyuka? Él-e még a Francikád?

– Jó, hogy hívsz, éppen most akartalak felhívni.

– Parancsolj! Mi a probléma?

– Franci szeretne veled beszélni.

– Halló, apuka?

– Én vagyok – zihált a telefonba Borovszky. – Bocsáss meg, hogy zavarlak. Kérhetek tőled valamit?

– Hallgatlak.

– Gyere haza, kisfiam!

– Megyek – válaszolta rövid hallgatás után Dömötör. – Holnap, igen, már holnap indulok, méghozzá végleg, ha nincs ellene kifogásod.

Ki hitte volna, hogy ilyen véget ér a kalandja. Nos, akkor gyerünk, búcsúzzunk el a várostól! Elsőre végigsétált a dísznövényekkel beültetett Cavendish utcán, onnan becammogott a Central Hallba (központi csarnokba), végül megállapodott a városi sírkertben.

– Hazamegyek, Pamela. Nem érzem magam jól ebben a cityben. Tudod, a migránsok nagyon megkeserítik itt az életünk, meg aztán le kell rónom egy régi-régi tartozást. Miután egyébként sem vagyok keiglhely-i, gondoltam, egyúttal otthon is maradok. Megértesz? – beszélgetett el a nejével.

Ez is megvolt, most már semmi sem köti Angliához. Éljen a Hamexit!i

– Isten hozzád, Pam! Hogy mikor látogatok újra a sírodhoz, nem tudom. Mellesleg talán nincs is értelme, ha a szellemek kedvük szerint csalinkázhatnak az ég és föld között.

Az utcán a megszokott kép fogadta: egy migránspárti és migránsellenes tömeg masírozott éppen előtte. Az egyik transzparensen ez a szlogen virított:

Equal rights, normal care and free move to the people of Africa!

Magyarul: Egyenlő jogokat, normális ellátást és szabad mozgást Afrika népének! Vagy:

Afrikaiak, muszlimok, éljen a haza, menjetek haza!

Frappáns: dollárpapaiii idézet. Vajon van fogalmuk a magyaroknak, min megy át Európa úgy 2015 óta?

– Maga meg mit bámul? – kiáltott rá egy hórihorgas keiglhely-i. – Jöjjön, csatlakozzék hozzánk, jóember!

– Szívesen, de én már reggel is demonstráltam, és… és elég volt. Szeretnék végre hazamenni – válaszolta a fiatalember zavartan.

– De furcsán beszél angolul. Nem muszlim maga véletlenül?

– Nem, magyar, de brit állampolgár – tette hozzá sietve.

Hanem ez már senkit sem érdekelt. Hárman kiváltak a tömegből, nekiestek Döncinek, s mire kiszabadíthatták volna a rendőrök, félholtra verték a kovácsot.

3

Dömötör utálta az alkoholt. Elsősorban Franci miatt, aki bizony fel-felöntött a garatra. Ilyenkor kiütközött belőle az ősember, és el-eltángálta a kisfiút. Konstantinhoz nem nyúlt, amit Dömötör meg is jegyzett magának. Ezek után érthető, miért nem lelkesedett Konstantinért meg az italért, és csak akkor jött rá az ihatnék, amikor hazajött, és nem találta életben az öreget. Sajnos nem jöhetett hamarabb, tudniillik, annyira helybenhagyták a keiglhely-i tüntetők, hogy hetekig bennfogták a kórházban. Fogait kiverték, két bordája eltört stb. Úgy látszik, úgy rendelte a Fennvaló, hogy minduntalan eltángálja valaki. Legutóbb a migránsok, gyerekkorában Borovszky anélkül, hogy egyszer is beolvashatott volna az öregnek. Na és mit tehet az ember ilyenkor? Borba fojtja a csalódását, keservét. Kissé ugyan szégyellte, hogy szomorkodás helyett háborog, de mit tegyen, hogyha tényleg így érez? Betért hát egy pubba. Vagy múzeum lenne? – nézett körül csodálkozva. A falon Lenin, Sztálin, Erich Honecker és Kádár képe társaságában zászlók, különböző fotók, oklevelek, kisdobos ereklyék és hasonlók sorakoztak. Még az asztalok üveglapjai alatt is ezernyi jelvény várta a tisztelt vendéget. A kiskésit, álmodik vagy hova vetődött? Lenin élt, Lenin élni fog – olvasta elképedve, jobbra mellette: Kiszolgálás a pultnál. Oké, próbáljuk ki! Ha nem szolgálnak ki, múzeumba, ha nem, ez bizony csak egy pub.

– Kérek egy Gordon’s gint!

– Mit?

– Egy… Tárgytalan! – legyintett. – Törkölypálinkát tartanak?

– Hogyne. Tessék!

Fizetett, és leült szemben egy PPSH típusú géppisztollyal. Elég sokat változott Kőszeg, mióta itt hagyta. Például erre a retropubra sem emlékszik. Most biztosan mindenki elvtársnak tekinti.

– Egészségedre! – emelte poharát ironikusan Kádárra, majd sorban a többire: Sztálinra, Leninre. – Világ proletárjai egyesüljetek!

Megtapsolták.

– Engedd meg, hogy bemutatkozzam – battyogott hozzá egy szépkorú, piros nyakkendős törzsvendég kezében egy üveg konyakkal. – Pecsovics János vagyok. És te, elvtárs?

– Hammer.

– Örvendek. Megengeded, hogy melléd üljek?

– Parancsolj!

– Köszönöm. Nem vagy idevaló? Csak azért kérdezem, mert eddig még nem láttalak az elvtársak közt.

– Nem vagyok idevaló, vagyis… Hosszú.

– Kicsit furin beszélsz magyarul.

– Igen?

Érdekes: eddig az angol kiejtését furcsállták.

– Tetszik neked ez a söröző?

– Megjárja.

– Nem vagy túl beszédes, hallod-e. Talán zavarlak, mert ha nem, akár el is mehetek.

– Nem zavar, csak momentán nincs jókedvem. Van ilyen, nem? Vagy maga mindig jókedvű?

– Én? Ebben a rendszerben?

– Miért, mi baja magának a rendszerrel?

– Ajaj, soroljam?

– Inkább ne. Csirió! – kortyolt az italba. – Nem is olyan rossz ez a kisüsti.

– Az nem, csak a rendszer, ott egye meg a fene, ahol van – fakadt ki a Kádár-kort megért exelvtárs, és csak folyt, ömlött belőle a szó megállíthatatlanul.

Dömötör színlelt érdeklődéssel hallgatta, miközben folyton elhunyt mostohaapja járt a fejében. Mennyire másképp alakult volna az élete, ha nem olyan vaddisznó ez a Borovszky. Miatta gyűlölte meg Konstantint, hagyta itt a hazáját, és énekes sem lett soha belőle. Pedig van ám neki is olyan hangja, mint bármelyik hazai énekes titánnak.

– Stop! Meghallgatna végre engem is? – kezdte elönteni agyát az alkohol; hiába, nem szokott az italhoz.

– Örömmel, bár úgy nézem, mi ketten nem is ugyanabban a csónakban evezünk. Akkor viszont leléptem, mert én csakis azokkal ülök egy asztalhoz, akik ugyanazt a nyelvet beszélik. Világos, tisztelt Hamar úr.

– Hammer, alias Dömötör.

– Al-jas? – rázta meg a fejét a kopott eleganciájú öregúr. – Nem értem. Ki az a Dömötör, és miért aljas a cimbora?

– Nem aljas, hanem alias, ami magyarul azt jelenti, más néven.

– Vagy úgy. Azért remélem, nem a jobboldallal szemezel.

– Nem, kérem. Sem ezzel, sem azzal, csupán arról beszélnék…

– Fals, valahová mindig kell tartozni, bár mostanság már ez sem olyan egyszerű.

– Csupán arról beszélnék, kicsoda az a Borovszky. Ismerte?

– Nem. Inkább azt kérdezd meg, miért olyan bonyolult ebben az országban korrekt pártot találni?

– Akkor bemutatom. Hadd tudja meg mindenki, milyen ember volt valójában a mélyen tisztelt kovács úr.

– Nem kérdezed meg? Hát én felvilágosítalak: mert nincs is ilyen, barátom – göcögött a Pelikán söröző nosztalgiázó vendége. – Legalábbis Kádár Jancsi óta. Ő igen, ő tudta, mi kell a magyarnak. Hallottál róla?

– Kádárról. Csak annyit, amit az iskolában tanultunk.

– Én személyesen is ismertem. Egy üzemi látogatás alkalmával még kezet is fogott velem. Állítólag nagyon szeretett olvasni. Találja ki, mit olvasott esténként!

– A Kommunista kiáltványt.

– A Szentírást. Itt vakuljak meg, ha nem igaz. Amikor megtudtam, azonnal küldtem neki ajándékba egy Bibliát. Ilyenformán, ugye, már érthető, miért hívatott papot halála előtt magához. Halló, itt vagyok! Figyelsz te rám egyáltalán?

– És maga? – halkította le a hangját Dömi, mint mindig valahányszor felforrt benne az indulat.

– Persze, nagyon is. Folytasd, kérlek, csupa szem és fül vagyok, főleg, ha egy pohár kisüstivel is megtisztelsz.

– Akár kettővel is, ha elárulja, hogy hívnak?

– Hogy hogy? Mármint téged, barátom?

– Mármint.

– Hamari Alajosnak.

– Viszontlátásra! – fogott kezet a piros nyakkendős apóval, és várt egy kicsit, hogy lelépjen.

– Már el is mész? Ejnye, de sajnálom, olyan szépen elbeszélgettünk egymással.

– Nem én megyek, hanem maga – hangsúlyozta mogorván.

– Igen, persze, már épp menni készültem.

– Bye-bye! – mutatott szamárfület neki Dömötör, és tovább morfondírozott magában.

Egy ideig, amíg ezt is elunta, egyrészt azért, mert csak az ökör iszik magában. Másrészt mégis csak jobb lenne, ha kiönthetné a lelkét valakinek. Csakhogy kinek, egyáltalán kit érdekel a mások gondja-baja manapság.

– Szabad ez a hely?

– Szabad.

Megint csak egy, illetőleg két szépkorú telepedett az asztalhoz. Naná, ki más járna ebbe a kádári korszakot idéző locale-ba.

– Imádom ezt a kiskocsmát. Kivéve azt, hogy magunknak kell kiszolgálnunk magunkat – jegyezte meg kettőjük közül az alacsonyabb, egy görbe szájú kőszegi.

– Akkor már ketten vagyunk. Nem szólva a sörről, mert az sem a régi már – kontrázott a társa mély hangon. – Vajon mi lenne a véleménye Kádárnak egy ilyen üccsiről?

– Elvtársak, a krumplileves, akarom mondani, sör legyen sör – utánozta a ferde szájú az egykori főtitkárt.

– Bocsánat, hogy közbeszólok, de ha akarják, én segíthetek a bajukon.

– Maga? Miben?

– Szeretik a kisüstit?

– Ne vicceljen, ki nem szereti?

– Ebben az esetben engedjék meg, hogy hozzak önöknek is egy üveggel. Hozhatok?

– Kissé veszélyes mixtúra, ám legyen. Maga nagyon figyelmes.

Dömötör sietett a pulthoz, és tíz perc múlva már le is tegeződött a fiúkkal.

– Egészségedre, és isten hozott Kőszegen! – ivott egészségére a gordonkahangú, amint kiderült pár dolog Dönciről.

– Az egészség az stimmel, csak az istenhozottat találom túlzásnak – lakozott a szövegen a görbe szájú. – Szerintem sokkal okosabban tetted volna, ha odaát maradsz. Nem mintha arrafelé kolbászból fonnák a kerítést, de ott mindig kapsz egy lehetőséget, hogy feltörj, kiugorj. Itt soha, hacsak nem ugyanazt a nótát fújod, mint odafent. Te mire vitted?

– Absolon, te, nem illik ám az ilyesmit firtatni.

– Volt egy házam, nyaralóm, és olyan munkahelyem…

– Ahol legalább ötször annyit kerestél, mint Kőszegen – egészítette ki Absolon. – Tudod, hányan cserélnének veled, öcsikém? Sokan, nagyon sokan, te meg fogod magad, és hazajössz.

– Most mit irritálod? – csóválta meg a fejét az Absolonnál fél fejjel magasabb Jonatán. – Nem látod, mennyire maga alatt van? Én megértem: honvágya volt, és passz. Mit kell ezen csodálkozni?

– Még ha csak az lett volna – gördült ki egy könny Dömötör szeméből. – De akadt itt egyéb is.

– Nono, fel a fejjel, pajtikám! Látod? – fordult Absolonhoz Jonatán – Telibe találtam: nagy bánata lehet ennek a fiúnak.

– Egy házzal, nyaralóval? Hogy oda nem rohanjak! – mormogta a görbe szájú sötéten.

Valamikor neki is volt egy tiptop műhelye. Azok voltak ám a szép idők, amíg az állam rá nem tette a kezét erre is. Most semmije sincs, mégsem nyikorog-nyekereg, mint egy rozsdás talicska. Szóval bakot lőtt: szerencsétlen flótásnak nézett egy milliomost! Pedig dehogyis szerencsétlen, valószínűleg csak affektál, mint minden milliomos, valahányszor a tyúkszemére lép valaki.

– Sajnos a baj nem jár egyedül – állapította meg Jonatán. – Elhagyott a feleséged?

– El, örökre, magyarán: jobblétre szenderült – törölte meg a szemét a díszműkovács. – De hogy rátérjek a lényegre…

Hirtelen megszédült, és forogni kezdett vele a söröző.

– Mi az, rosszul vagy?

– Nem vészes, csak kupán vágott az alkohol.

– Ilyen sokat ittál?

– Nem én, biztosítalak, csak hát nem bírom.

– Az alkoholt?

– Azt. Nem is ittam tíz éve egy kortyot sem.

– Akkor mit keresel a Pelikánban? – kérdezett rá Absolon. – Nem volna okosabb, ha hazamennél, és kialudnád magadat?

– Hogy mit keresek? Épp ezt akarom elmesélni – töltötte tele Dömötör a poharát, aztán mégsem ivott belőle. – Őszintén szólva erről még a gyóntatóatyámmal sem beszéltem, de nektek mindent elmondok.

– Gyóntatóatya – fintorgott a görbe szájú. – Na, én megyek. Jonatán?

– Hova sietsz, maradj még! – tartóztatta a basszus hangú. – Hadd hallgassunk meg olyan embert is, aki nem csak a tévéből ismeri a „való világot” Szerinted meddig tart még ez a migránsőrület?

Dömötör vállat vont.

– Jótól kérdezed. Szerintem erre még maga Jean-Cloud Junckeriii sem tudna felelni. Ki jön, ki megy, az egyik agresszor, a másik áldozat. Aztán egyszer csak megfordul minden, és az áldozat támadóvá változik.

– Én leginkább a feketéket sajnálom. Az tény, hogy közöttük sem mindenki háborús menekült, de ha azt nézzük, mekkora aszály sújtja jelenleg is Afrikát, víz pedig nincs, se kenyér, se munka, nos, akkor sehogy sem értem, miért tesznek különbséget egyesek egy menekült és gazdasági bevándorló közt. Hiszen mindketten a halál elöl menekülnek.

– Én meg azt, hogyha valaki menekült, legyen az muszlim vagy fekete, miért viselkedik úgy, mint egy kukoricásba szabadult vaddisznó – tódította Absolon.

A fiatalember ismét elsápadt.

– Pszszsz! Nem adok egy percet, és a barátunk elájul – súgta oda Jonatánnak Absolon.

– Már megint rosszul vagy? – totyogott a basszus hangú a kovácshoz.

– Úgy érzem, rögtön hánynom kell. Hol van itt a toalett?

– Gyere, megmutatom.

– Hagyd, majd én – villant meg Absolon szemében valami, és betámogatta a mosdóba. – Itt vagyunk, ragyogunk! – bukkant fel nemsoká szokatlanul jókedvűen, miközben a férfi még elesettebbnek nézett ki, mint azelőtt.

– Minden rendben?

– Yes. Sokkal jobban érzem magamat.

– Biztos? – aggodalmaskodott a gordonkahangú.

– Persze, ne aggódj! – erőltetett Dönci halvány mosolyt az arcára.

– Hát ha ez a helyzet, további jó szórakozást, de én engedelmeddel lelépek. Köszönöm a piát, legyen máskor is szerencsénk – fogott kezet vele váratlanul Absolon.

– Várj, most már én is veled megyek – ölelte át Döncit melegen a jó öreg. – Örülök, hogy megismertelek.

– De fiúk, a sztorim… Még bele sem fogtam tulajdonképp.

– Majd legközelebb. Remélem, nem utoljára találkoztunk. Mindenesetre bennünket itt a Pelikánban megtalálsz.

– Föltéve, hogy nem döcögsz vissza Keiglhely-be – kuncogott ironikusan Absolon.

A díszműkovács csalódottan nézett utánuk, majd a pálinkás üvegre. Igyon még? Inkább nem. Semmi kedve ismét kiöklendezni magából a kisüstit. Meg nincs is értelme, hiszen se felejteni, se beszélgetni nem tud itt senkivel. Gyerekkorában még megpróbálta az anyjával, mert kihez szalad bánatával leghamarabb egy kisfiú, ha nem az anyjához. De ő mindig türelemre intette, és még véletlenül sem adott neki igazat. Így veszítette el édesapja után az anyját is – kászálódott fel, és elindult kifelé. A géppisztoly előtt megtorpant, majd gondolt egyet, és ráfogta a békésen iddogáló apókra.

– Tátátátátátá!

– Mit csinál? – gurult elő a hordóhasú vendéglős. – Ez kiállított tárgy, amihez szigorúan tilos nyúlni, ha nem tudná.

– Hagyja csak! Nagyon jól adja – hurrogták le a vendégek, és újra felzúgott az előbbi tapsvihar.

– Köszönöm, nagyon köszönöm – hajlongott Dömötör. – Miután ilyen kedvesek, elárulok önöknek valamit.

– Halljuk!

– Megjegyzem, eddig még nem árultam el senkinek, de most elárulom… mindenkinek – nyomta a kocsmáros kezébe a géppisztolyt.

– Pfuj, ki vele! – kiáltotta el magát ekkor valaki. – Kocsmáros, elvtársak, hát nem látjátok, kicsoda, micsoda ez az úriember?

– Micsoda? – pislogott a vendéglős.

– Na micsoda? Természetesen provokátor, és semmi mást nem akar, mint nevetségessé tenni bennünket.

A teremre síri csend borult.

– Kotródsz innen, te nyavalyás! – hangolódtak át egyből az elvtársak. – Pultos, mit áll ott, mint a Bálám szamara? Dobja már ki innét! Nahát, még szerencse, hogy nem volt golyó a pisztolyban.

4

– Jaj, fiam, hol voltál ilyen sokáig? – fogadta otthon édesanyja aggódva. – És milyen sápadt vagy. Rosszul érzed magad, kisfiam?

– Nincs semmi bajom, csak… csak egy kicsit becsíptem. És? Egyszer én is megengedhetem magamnak.

– Te? Tényleg: csak úgy bűzlesz az italtól. Különös, eddig te nem ittál. Nagyon bánt?

– Mi?

– A feleséged halála, mert, hogy nem Franci miatt csiccsentettél be, azt gyanítom.

A férfi legyintett, és hogy megszabaduljon a további kérdéstől, kisomfordált az udvarra. Bolhás farkcsóválva fogadta. Nem törődött vele, Borovszky kutyája volt, aki gazdáját utánozva, szintén nem szimpatizált Döncivel. Egyszer még bele is kapott a nyomorult. Erre úgy elkapta az indulat, hogy csaknem agyonverte az alabai juhászkutyát. Meg is bánta rögtön, és megpróbálta kiengesztelni. Hiába, az alabai sohasem bocsátott meg neki.

Alkonyodott. A nap éppen akkor bukott le egy emeletes ház mögött. Ezután gyorsan sűrűsödött a sötétség. A tárgyak árnyai megnyúltak, és a város zaja is apró neszekké szelídült.

– Vajon hány óra? – pislantott a karórájára, azaz pislantott volna, ha meglett volna még.

Csak nem oldódott le a csuklójáról?! Vagy ellopták? – kapott rosszat sejtve a zsebéhez. A pénztárcája is hiányzott. Semmi kétség: valaki tényleg meglopta. Még szerencse, hogy csak két ezer forint volt a zsebében. Ennél többet ért az órája, egy valódi Emporio Armani, amit még Palomától kapott ajándékba. No de ki, hol zsebelhette ki? – sétált fel-alá ingerülten az udvaron, és egyszer csak felsejlett előtte a görbe szájú mosolya.

– Basztikuli, kellett nekem piálni! – nyitott be gépiesen a műhelybe.

Régebben ő is itt dolgozgatott a kováccsal, ugyanakkor itt is szokta őt elrakni. Bolhás nyílegyenesen surrant el mellette.

– Érzed a gazdi szagát, mi? Hahó, Borovszky úr! Én vagyok az, Dönci, alias Hammer Keiglhely-ből. Ez itt mellettem meg Bolhás. Emlékszel még ránk? Kutya, üdvözöld a gazdidat!

Még mindig piás vagyok – simított végig a homlokán. Piás vagy hülye, ha azt hiszem, hogy az elhunyt szelleme ebben a percben is itt sündörög a műhelyben.

– Hiányzik a gazdi, öreglány? Ne búsulj, nemsokára találkoztok.

Vajon a piaszekrénye megvan még? – kémlelt körül a pajtában. Aha, ott van! Nézzük meg, maradt még benne valami! Maradt: rum, konyak, vodka, sör! Tekintélyes arzenál! Pia tekintetében bezzeg sosem smucigoskodott a mester úr. Hej, de hányszor megfogadta, hogy egyszer még összetöri az egészet. De sosem volt hozzá bátorsága. Hát most lesz.

– Egy! – húzogatta elő, és vágta sorban a palackokat Borovszky falra akasztott mesterleveléhez. – Egy fogadalom kipipálva. Jöhet a második: a számadás. Bolhás, gyere ide a kicsi gazdihoz! Jól van, nem is vagy te olyan rossz kutya. Mivel nemsokára te is a gazdihoz költözöl, elmondom neked, amit a gazdinak is el akartam ezer év óta mondani. Én elmondom neked, te neki, és The End, vége Az ezeregy éjszaka meséinek. Megegyeztünk? – simogatta meg az állatot.

Bolhás szőre felborzolódott, és figyelmeztetően vicsorgott Döncire.

– Hű, a kutyateremtésit a gazdádnak, már megint meg akarsz harapni?! – kapta fel a lába mellett heverő pörölyt, és nagyot ütött az öreg kutya fejére.

– Köszönöm a figyelmet. Csak ennyit akartam mondani.

i Szójáték: ham, vagyis Hammer (kalapács) + exit (távozás).

ii Dollárpapa: magyar film, 1956.

iii Az Európai Bizottság elnöke.

 

 

  
  

Megjelent: 2023-02-05 20:00:00

 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942. 01. 14. - Kecskemét, 2023. 08. 29.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.