Videó

A tegnap.ma videója




Keresés a honlapon:


Gerzsenyi Gabriella: Borzsai piros

 

 

 

 

Borzsai piros1

 

Amikor kicsi voltam, nagyon vágytam felülni a borzsai pirosra. Két vasútállomás volt a városban. Az egyiket nagyállomásnak, a másikat kisállomásnak hívták. A nagyállomás mellett volt a rádiógyár egyik épülete. Apám oda járt reggelente, gyalogszerrel. Felnőttnek is jó húszperces séta volt az út, hazafelé pedig még hosszabbra nyúlt, hiszen olyankor be lehetett szaladni a Kalászba friss kenyérért, meg lehetett állni a cukrászdával szemközti sarkon egy plombírt venni a fagylaltoskocsiból, sőt, akár egy pohár sörre is be lehetett térni valahová a kollégákkal. Apám több munkatársát ismertem névről, némelyiket, akikkel találkoztam a május elsejei felvonuláson, arcról is. Ám kedvelni csak egyetlenegyet kedveltem, a Toljik nevűt, lévén, hogy egyedül ő küldött nekem néhanapján csokoládét. Nem egy egész dobozzal, még csak nem is egy táblát, hanem egyetlen szemet. Olykor kettőt. De azok mindig finom, különleges csokik voltak (aszorti csoki, ahogy a nagyszüleim mondták), így aztán Toljik kiérdemelte, hogy kedveljem. Ő és a csokija olyan vonzerővel bírtak, hogy ha valahonnan nem kívántam elmozdulni, hát varázsszó gyanánt vetette be anyám, mint végső megoldást.

Egy ilyen esetet magnetofonnal is megörökített a család. Keresztszüleim nálunk jóval korábban rendelkeztek már egy igazi modern kis magnóval, amibe kazettát lehetett tenni. Elbűvölt a szerkezet, egyik gomb megnyomásával elindult a zene, másik gombbal meg lehetett állítani. Csakhogy ez még semmi volt ahhoz az élményhez képest, amikor rájöttem: a magnó egy különálló, narancssárga gomb megnyomásával a belemondott szöveg rögzítésére is alkalmas. A Falu végén kurta kocsmát hároméves korom táján, a sok szülői és nagyszülői felolvasás gyümölcseként, tűrhetően végig tudtam mondani.

Anyám és keresztszüleim rávettek hát, hogy tudományomat az utókor számára is örökítsük meg, és leültettek a bűvös gépezet elé. Több se kellett nekem, teli tüdőből szavaltam, közben csak kevésszer akadtam el a szövegben, és szúrtam be a költő kitalálta szavak közé, hogy ’bekapcsolom’. Annyira izgatta ugyanis a fantáziámat az apró narancssárga gombocska, hogy észre sem vettem, le van az már nyomva, zajlik a felvétel. Mikor a költemény végére értem, szerettem volna újból nekifutni. A szalagon aztán visszahallgatható lett nem csak a vers és az én közbeszúrt ’bekapcsolom’-jaim, hanem anyám noszogatása is, amint hazaterelni próbál a Toljik-féle csokoládét emlegetve.

A kisállomáson egyszer jártam nagyapával. El is vártam tőle, hogy magával vigyen, hiszen aktív éveiben mozdonyvezetőként szolgált. (Ez utóbbit meglehetősen nehezen tudtam elképzelni, mert amióta az eszemet tudtam, nagyapa otthon töltötte nyugdíjas napjait.) Végigmustráltuk a síneket, szerelvényeket, az egyik szélső vágányon pihenő, használaton kívüli mozdonyra fel is kapaszkodtunk, bekukkanthattam a vezetőfülkébe, kazántérbe is. Minden elég piszkosnak tűnt, ezért a kirándulás ismétlését nemigen erőltettem.

A nagyállomáson csak átutazóban fordultam meg, mivel a közút átvezetett a síneken. Az első néhány alkalommal ámulva néztem, hogyan ágaznak el a sínpárok, osztódnak egyre több részre, hasonlóan ahhoz a mulatsághoz, mint amikor a strand homokjába gáttal körülvett víztározót építettünk, egyik oldalán átszakítottuk a gátat, és az egyetlen széles mederben kiömlő víz hamarosan apró patakokban folyt százfelé. Később a nagyállomás elveszítette varázserejét, és már csak egy kikerülhetetlen, rendkívül döcögős útszakasz volt a szememben.

A sínek ugyanis nem simultak be az úttest aszfaltjába, így az autók nem tudtak észrevétlenül átsiklani rajtuk, mert kiemelkedtek az őket körülvevő burkolatból, komoly útakadályt képezve a traktorénál kisebb keréken közlekedő járművek előtt. Vezetője válogatta, ki milyen módszerrel küzdötte le az akadályt. Voltak, akik a lendületből nekifutást és a gyors átgázolást választották, nem kímélve abroncsot, alvázat, míg mások óvatoskodva, lelassítva bukdácsoltak, egyenként ugratták át a kerekeket a kiálló fémalkotmányokon. Ha az autó elakadt két sín vagy sínpár között, akkor bizony igen nehéz volt újra nekiindulni. Márpedig a síneken nemritkán vonatok is jártak. Egy alkalommal a saját szememmel láttam, amint a kicsike Zaporozsec gazdája kiszáll, és kétségbeesett csapkodással, rugdosással próbálja a sínek közepén lefulladt motort jobb belátásra bírni.

A borzsai pirossal viszonylag gyakran találkoztunk. Láttuk, amikor kigördült a nagyállomásról, mellette haladtunk autónkkal Muzsaly felé, olykor versenyre is keltünk vele, vagy éppenséggel Borzsova belterületén kellett ácsorogva kivárnunk, míg áthalad a lezárt sorompó mögött. Szép számmal jártak a környéken más vonatok is, végtelen hosszú tehervonatok éppúgy, mint kék kocsikból álló személyvonatok. Mégis, én csak a négy piros kocsit húzó szerelvény után vágyakoztam. A borzsai piros mérce lett a családunkban, a pirosság, a gyorsaság mércéje. Képeskönyvekben látott vonatokat is gyakorta hozzá hasonlítottam, rajzaimon ábrázoltam, esti mesét róla kértem. Egy időben oly sokat emlegettük, hogy szinte családtaggá vált. Mintha csak egy kedves nagynéniről vagy unokaöccsről lett volna szó, aki, teszem azt, faluról feljőve betért hozzánk egy jó húslevesre.

Különösképpen soha nem merült fel, hogy utazzunk a borzsai pirossal. Egyáltalán, ha a Magyarországra való néhány átutazást nem számítjuk, soha nem ültünk sem vonatra, sem autóbuszra. Ami közel volt, oda vagy gyalogosan mentünk, vagy biciklivel, ami pedig messze, oda autóval. Hogy mi történt azelőtt? Bizonyára addig nem utaztunk távolabbi célpontokra.

A kilencvenes évek közepén, érettségi utáni nyáron úgy hozta a sors, hogy mégiscsak utaztam a borzsai pirossal. Mint azelőtt is minden évben, a nyári vakáció tetemes részét nagymamáéknál töltöttem. Egyik nap a Borzsához autóval ruccantam ki néhány ismerőssel, a duzzasztó feletti részen strandoltunk késő délutánig, ahol a folyó széles és lomha, mint valami elhízott macska. Kiderült, aki autóval odáig hozta a társaságot, még a másik irányban van elintéznivalója, mit volt mit tenni, a Roman nevű ukrán fiúval kimentünk a vasútállomásra. Roman alig beszélt magyarul, az én ukrán szókincsem optimista megközelítéssel sem tett ki öt-hat szónál többet, azonban az orosz közös halmazt képezett, és Lenin nyelvén tűrhetően boldogultunk.

Kissé magam is meglepődtem, de amikor a vonat begördült a peronra és fel kellett szállnunk, cseppnyit sem éreztem sem boldogságból, sem gyerekkori nosztalgiából. Vonakodva tettem lábam a legalsó lépcsőfokra, és léptem a következő kettőre. A kocsi belsejében nem fülkék, hanem egymással szemben hosszú lóca-féleségek voltak, a szerelvény két oldalán helyet foglaló utazóközönség tagjai tehát, hasonlatosan a budapesti metróhoz, egymást gond nélkül nézegethették. Mást úgysem lehetett csinálni, mobiltelefon még nem is létezett, egyébként sem vehettük volna elő, olyan szorosan préselődtünk egymáshoz. A borzsai piros az ázsiai és afrikai közlekedési eszközökre hasonlított, amelyeket azóta láttam. Piszkos volt, zsúfolt, fülledt és rossz levegőjű. Nemcsak emberek utaztak rajta, hanem háziállatok is, némelyek, tyúkok, nyulak kosárban, ketrecben, mások, kecske, liba szabadlábon a gazdájuk mellett.

A borzsai piros jutott eszembe, amikor Brüsszelből Párizsba utaztam az esztelen gyorsasággal száguldó Thalys nevű vonattal. Ennek színe csupán egy árnyalattal volt sötétebb, mint a borzsai pirosé. Bizony, az ifjúkorában még élénkpiros borzsai szerelvény a rárakódott porréteg alatt, a sok nehézsorsú ember szuszogásától, a libagágogástól, malacröfögéstől szinte bordóra váltott. Mostanában már nem vágyom, hogy felüljek rá, de ha arra visz az utam, mindig integetek neki.

1 Az írás a szerző előkészületben lévő kötetének, az ’Amikor kicsi voltam’ című sorozatnak a része.

 

 

  
  

Megjelent: 2023-01-28 20:00:00

 

Gerzsenyi Gabriella (Beregszász, 1977)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.