Videó

Timor Shah videója




Keresés a honlapon:


Petrozsényi Nagy Pál: Szakítás

 

 

 

 

Szakítás

 

– Drágám, figyelsz, volna egy korszakalkotó ötletem!

– Ajaj, korszakalkotó, már megint mit sütöttél ki? Remélem, nem mászok tőle a falra, mint a jó múltkor, amikor feltaláltad a szagtalan parfümöt és összkomfortos ágyvécét.

– Az csak hecc volt, nem gondoltam komolyan, de amit most mondok… Nos, amit most mondok, több mint ötlet, javaslat, és komoly is, annyira, hogy…

– Hát akkor siess, és bökd már ki, mert bejelentkeztem a fodrásznál.

– Az más. Ebben az esetben halasszuk későbbre. Végül is nem sürgős, majd elmondom, ha haza­jössz.

– Géza, nézz a szemembe! Te valamit eltitkolsz előlem.

– Én csak azt szeretném bevallani… Na, igyekezz! Este találkozunk, akkor megtudod.

– De mit? Szűzanyám, te megint eljátszottál kártyán valamit.

– Ez szerinted javaslat? Szerintem inkább pech lenne. Sajnos ezúttal kissé komolyabb a dolog, pintyőkém.

– Még ennél is komolyabb? A lényeget! A fodrászom várhat, úgyhogy ne lacafacázz, csiripelj!

– Most, rögtön? Rendben van! Szeretnék szakítani veled, Evelin.

– Ez valami újabb vicc, vagy inkább részeg vagy? Lehelj rám! Csak bagószagú, akkor jöhet a kerék nélküli kerékpár.

– Nem viccelek. Én tényleg el akarok válni tőled, pintyőkém.

– Easy, easy, csak szépen, lassan, logikusan! Immár öt éve élünk együtt, ugyebár? Jóban-rosszban, öt éve anélkül, hogy egyszer is ko­molyan hajba kaptunk volna egymással. Aztán egy szép napon, ukmukfukk, kijelented, el akarok válni tőled, pintyőkém.

– Erről van szó, sajnálom.

– Nincs mit, megértem, ha már nem szeretsz. Ilyenkor valóban ez a legbölcsebb, tetejében elég szimpla ügy, miután se házasságlevél, se templomi eskü nem köt össze bennünket.

– Én szeretlek, csak hát…

– Ott a harmadik, a nagy Ő, aki miatt kidobnál a szemétbe, mint egy… mint egy kifacsart citromot.

– Kérlek, ne emeld fel a hangodat! Beszélj úgy, mint azelőtt. Még mondtam is magamban: ni csak, milyen józan, kulturált nő ez az Evelin. Tudomásul veszi, hogy nincs tovább, és nem reagálja túl a helyzetet.

– Szeretnéd, mi? De ebből nem eszel. Nesze, te liliomtipró, szemforgató, aljas szarházi!

– Hé, hé, mit csinálsz! Állítsd magad takarékra, még mielőtt visszaütök, te boszorkány. Pedig istenemre mondom, nem szoktam. Én tisztelem a nőket, így téged is, ám cserében elvárom, hozzám se nyúljon senki se.

– Igazad van, nem nyúlok. Bemocskolnám vele a kezemet. Apukám, hogy tudtam egy ilyen kakasban megbízni! Én mindig úgy néztem rád, mint egy szentképre, miközben te a drágalátos tyúkodat búboltad. Hogy hívják? Ismerem?

– Miért? Csak nem akarod őt is megrakni, mert ahogy én ismerlek…?

– Rosszul ismersz, csak kérdeztem, de ha ez téged zseníroz, felőlem máris pakolhatsz.

– Hogy én…? Mármint hogy… Vegyem úgy, hogy elkergetsz?

– Mégis mit vártál? Én menjek? A saját házamból, vagy fogadjam be azt a lotyót is?

– Nem, nem, csak ilyen hirtelen… Egyébként, már megbocsáss, Emőke nem lotyó. Ő… ő diplomás lány, igen, és nagyon rendes is, akire bármelyik férfi felnézhet.

– Szóval Emőke. Szőke, barna, hány éves? Oké, oké, ne firtassuk! Amilyen, olyan. Lotyó, ribi, egyre megy, utóvégre egy kurva is lehet okleveles mérnök, tanár vagy ügyvédnő?

– Kicsoda?

– Hát Emőke. Nem róla beszélünk?

– Hú, mondtam már, hogy nem kurva. Ezek a nők! Becsületszavamra nem értem: miért kíváncsiak a nők még egy ilyen helyzetben is egymásra. Hogy forr az epéjük, logikus, de miért érdekli őket még mindig ezután, melyik riválisuk hány éves, mi a mesterségük, hol laknak?

– Ezt nem kérdeztem, de tévedsz, egy szikrányit sem érdekel. És most már te sem, úgyhogy vágd magad a kocsidba, és tűnj el a házamból! Ez érthető?

– Nyugi, nyugi, eltűnök, de nem halaszthatnánk holnapra? Épp most szállt le a nap, és sötétben nem szeretnék mászkálni.

– Az a te gondod. Méltóztattál volna erre akkor gondolni, amikor rámásztál arra a tehénre. Nem tartozik rám, de… legalább megérte?

– Ízléstelen vagy. Most erre mit mondjak? Természetesen megérte. Nézzük csak, hol vannak a bőröndjeim! Valahol itt lehetnek a… Hol is? Megvan: odakinn a garázsban! Neked meg mi bajod? Olyan elkámpicsorodott képet vágsz, mintha nem is te küldtél volna öt perccel ezelőtt a pokolba.

– Eszembe jutott az a nap, amikor hozzám költöztél. Olyan fiatal voltál, olyan anyátlan. Akkor is ez a két bőrönd volt a kezedben. Emlékszel? Az egyik szemed sírt, a másik meg kacagott. A szüleid, testvéreid miatt bánkódtál, nekem viszont örültél, mert én jelentettem számodra a jövőt és a szerelmet.

– Mit?

– A jövőt és… Felejtsd el! Ami volt, elmúlt, másrészt lehet, hogy csak fantáziáltam, miközben te valójában azon rágódtál, érdemes-e vagy sem ilyen lepusztult kulipintyóba költözni.

– A laptopomat is elviszem, hozzá a gitárt, néhány könyvet, szerszámot, egyszóval a személyes holmimat.

– Úgy éreztem, szeretsz. Talán szerettél is az elején, bár a kezemet a mai napig sem ke­gyeskedtél megkérni. Hogy mire vártál, nem tudom. Esetleg elárulnád most, ha nem sértelek meg ilyen indiszkrét kéréssel.

– Hová a francba tettem az MP5 lejátszót! A tegnap még megvolt, véletlenül nem láttad? Mondd, figyelsz te rám egyáltalán?

– Régi szép idők! De talán még nem késő ahhoz, hogy adjunk egy utolsó esélyt magunknak.

– Mit adjunk? Bocsáss meg, nem beszélnél hangosabban, hogy én is megértsem?

– Mi volna, ha egyelőre inkább kitárnánk, mint bezárnánk magunk mögött az ajtókat.

– Miféle ajtókat?

– A szívünk ajtaját, „szentképem”. Kicsit nehéz kimondanom, mert bennem is van ám önérzet, de valami azt súgja, nem ártana egyet-mást tisztázni, mielőtt végleg elválunk. Az utóbbi időben úgysem igen beszélgettünk el egymással, hát most bepótolhatjuk, csevegjünk!

– Most csevegjünk, vagy pakoljak? Nem azért mondom, de néha sehogy sem igazodom ki rajtad.

– Mindenekelőtt arra lennék kíváncsi, mit látsz benne, ami belőlem hiányzik. Intelligensebb?

– Nem.

– Csinosabb?

– Nézd, szerintem bölcsebben tennéd, ha nem faggatnál, nehogy még jobban lelombozódj, amikor meghallod az igazat.

– De hát én pont ezt akarom hallani. Tehát se szebb, se okosabb. Netalán magas rangú, pénzes csaj?

– Nem lenne rossz, sajnos nincs nekem ilyenekhez szerencsém.

– Akkor szexibb. Hát persze! Jobb az ágyban, egy igazi numerakirálynő. Eltrafáltam? Csak nyíltan, púder nélkül. Az őszinteség, még ha lemeztelenít is, nem szégyen.

– És ha igen? Megértenéd?

– Mit kellene megértenem?

– Hogy sokszor az ágyban derül ki, milyen hosszú lesz egy kapcsolat. Szív, pénz, intelligencia … Nem kis dolgok, de ha ehhez nem társul egy édes…

– Punci is.

– Nem ezt a szót akartam használni, de ha már kimondtad, igen, erre is szükség van. Elvégre férfiak lennénk, nemdebár? Hé, te már megint nem figyelsz?

– Ellenkezőleg: csupa szem és fül vagyok. Csak azon töprengek, hogy a csudába téveszthettem össze egy kakast egy szentképpel. Remélem, ekkora étvággyal magát Emőkét is megcsalod. Vagy már megcsaltad?

– Nem, dehogyis! És te… engem? Te megcsaltál? Most hogy úgyis szakítunk, nyugodtan bevallhatod az igazat.

– Bevalljam?

– Bye-bye! Sok szerencsét! Üdvözlöm az utódom!

– Köszönöm, átadom.

– Aha, hát így állunk! Mindig is sejtettem, hogy te sem vagy különb a Deákné vásznánál.

– Sajnálom. Az igazat akartad tudni? Megtudtad, és ezzel kvittek vagyunk, szentképem.

– Semmi baj, semmi baj! Fő a bizalom, még ha elég későn is bújt ki belőled az igazság. Azt viszont nem bánnám, ha nem neveznél szentképnek.

– Haragszol?

– Még egyszer sok szerencsét, és mindent, mindent köszönök. A cuccaimért pedig inkább később jönnék, ha nem probléma.

– Kérlek! Bármikor jössz, az én ajtóm mindig nyitva áll előtted.

– Csak még egy utolsó kérdés, aztán tényleg lelépek: hányadik pasid ez a mostani?

– Ezt is tudni szeretnéd?

– Nem föltétlenül, ezért, ha titok…

– Nem titok. Nézzük csak: Tamás, Domi, Elek, Ödön, Bella…

– Bella? Nem Bélát akartál mondani?

– Nem, Bellát.

– Hoznál nekem egy pohár vizet, illetve pálinkát?

– Tudod, hol a bárszekrény, szolgáld ki magadat!

– Te aztán nem válogatsz, és az idődet sem pocsékolod hiába. Nesze, kapj be te is egy pohárral!

– Mi az, már nem sietsz?

– Hogyhogy már? Én eredetileg sem siettem. Proszit! Tamásra! Ő volt az első, ha jól emlékszem.

– Nocsak, megjavult a memóriád, hiszen máskor egy nevet sem tudtál megjegyezni.

– Elmesélnéd, hogy történt?

– De Géza, nem gondolod, hogy ez csak rám tartozik? Üsse kő, elmesélem a kedvedért. Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy slágerénekes. Olyan negyvenes. Haja hosszú, mint a Zámbó Jimmyé. Kissé őszült, de ez nem zavart, inkább izgatott. Hangja mélyen zengő, férfias, és ahogy énekelt… Nem csoda, hogy egyből levett a lábamról.

– Képletesen vagy szó szerint?

– Előbb így, aztán úgy. Kicsit ugyan szégyelltem, mert éppen akkor ismertelek meg téged is, de miután én sem hagytam őt hidegen, nem szalaszthattam el az alkalmat. Ugorjunk?

– Részletek nélkül? Szó se róla, elég hosszú a szeretőid névsora, de én ráérek, és még előttünk az egész éjszaka.

– Miféle részletek? Lefeküdtünk, elváltunk, a többi már csak körítés. Vagy olyan apróság is érdekel, ki hogy és hányszor dugott meg, milyen színű a gatyesze, hány centi a dzsojsztikja?

– Egy helyzet elemzéséhez minden apróságra szükség van.

– Ezt a pontosságot! Szinte rád sem ismerek, csupán az egésznek semmi értelme, miután éppen most készülsz elhagyni, ergo pá, költözz csak ahhoz a libához.

– A liba várhat, egyelőre más izgat, sőt, az sincs kizárva, hogy… Igyál még egy kortyocskát! Ez az! Egészségedre!

– Neked is! Szóval mi nincs kizárva?

– Hogy inkább veled maradok.

– Komolyan?

– A legkomolyabban.

– Ma éjszaka, vagy amíg az ásó kapa el nem választ bennünket?

– Majd megbeszéljük, ha… lefeküdtünk, mert most aztán tényleg nagyon késő van. Közben folytathatod a vallomást, melynek végén eldöntjük, megbocsáthatunk-e még egymásnak.

– Géza, Géza, csörög a vekker, nem hallod?

– Te már fölkeltél? Szép virágos jó reggelt! Hogy hajcsikált az én pintyőkém?

– Kelj föl gyorsan, elkésel a munkából. Hallod? Kérlek, ne tapizz, bírd ki estig, föltéve, hogy egyáltalán visszajössz.

– Visszajövök, ne aggódj! Az én ágyasházamban éjjeleken keresém azt, akit szeret az én lelkem, mert: A te két emlőd olyan, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, amelyek a liliomok közt legelnek.i

– Pazar, megnyugtattál, és hogy én is megnyugtassalak, hadd gyónjak meg utoljára valamit.

– Még egy gyónás? Megtisztelsz. Ma jó napom van. In nomine Patris et Filii et Spiritus Sanctiii könnyíts a lelkeden, leányom!

– Töredelmesen bevallom, hogy az éjjel elejétől végig hazudtam.

– Mit csináltál?

– Füllentettem, lódítottam, konkrétan: én… én hűséges voltam hozzád mindvégig.

– A fene a fülembe! Már megint rosszul hallok mostanában. Elismételnéd még egyszer?

– Nem csal-ta-lak meg, esküszöm. Tamás, Domi, Elek, Ödön, Bella, egyikük sem létezik. Más szóval kitaláltam az egészet. Bosszúból, amiért ilyen csúful átráztál. Gondoltam, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ugye, örülsz, hogy ilyen hűséges a te pintyőkéd?

– Ez nem kifejezés: repdesek. De most, ha nem haragszol, elrepülnék a hivatalba. Viszlát, délután találkozunk.

– És a reggeli? Még nem is reggeliztél. Viszlát, délután! Aztán máskor kelj fel korábban, ha rajtam akarsz kifogni.

Nem találkoztak. Se délután, se másnap, csak úgy egy hét múlva. Akkor is a holmijáért jött, aztán végleg lelépett.

 

i Salamon: Énekek éneke.

ii Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében

 

 

  
  

Megjelent: 2023-01-22 20:00:00

 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.