Videó

Timor Shah videója




Keresés a honlapon:


Olivera Olja Jelkić: A kukoricás (Fordította: Kovács Jolánka)

 

 

 

 

 

 

A KUKORICÁS

 

 

Kimentünk az autóbuszból és szétszéledtünk a kukoricásban. A levelek zöldek voltak, a szárak olyan magasak, mint mi. Csak mentünk, beljebb, még beljebb. A hosszú, hegyes levelek éles szélei nyomot hagytak a kezeken és az arcokon. Néhány perc múlva az orvos és Teréza nővér már zavartak bennünket vissza a buszba. Az emberek fele vissza is tért, és leült a helyére. Mások nem akartak újra bemenni a buszba. Én sem mentem be a saját akaratomból. Megszámoltak bennünket. Aztán az orvos ismét bement a kukoricásba, és még kettőt kihozott onnan. Ismét megszámolt bennünket.

A busz elindult. Az emberek sírtak és könyörögtek, hogy menjünk vissza Boszniába. Nagy zűrzavar támadt. Én csak néztem őket. Čubrilo és Kamenko rángatták az ülést, megpróbálták kicsupálni a helyéből. Az egész autóbusz hintázott. A sofőr hirtelen megállította a buszt, fölkelt és kiabálni kezdett:

– A bolond anyátokat, fölfordítjátok a buszt!

Senki nem vette komolyan. Az orvos azonban tudta, hogy ilyen állapotban a szavak nem segítenek, csak az injekciók.

Zdravka kidugta a fejét a busz kis ablakán, és nem tudta visszahúzni. Mintha rabságba esett volna. Kalimpált a lábaival, rugdosta az utasokat és az ülés támláját. Egyesek húzták a lábait befelé, hogy megmentsék, ő meg egyre jobban sikoltozott, míg mások nevettek.

Avdo az ülések közt hajlongott, valami törülközőn, ami szépen le volt terítve a busz padlójára. Úgy nézett ki, mintha nem is ebben az autóbuszban lenne, amiben mi, a többiek itt rekedtünk. Teljes nyugalommal hajlongott, és Istenhez imádkozott mindannyiunkért.

A többiek sírtak és kiabáltak, volt, aki sikoltozott. Én is sikoltoztam, magamban. Hallottam a sikoltásomat. Átható volt, dühvel és tehetetlenséggel teli. Valójában legtöbb volt benne a tehetetlenség. Tehetetlennek, de csalódottnak is éreztem magam. Sehogy sem voltam képes hálát érezni az orvos iránt, mert megmentett bennünket a bombázástól, ahogy ezt ő mondta.

Ránéztem az orvosra. Dühösen. Milyen hatalma van, és mennyire nem szokott a tehetetlenséghez! A saját tehetetlenségéhez. Mi legalább hozzászoktunk már a tehetetlenséghez, bár ezt nehezen viseltük. Hát még neki milyen nehéz lehet! Úgy tűnt, hogy mindjárt felrobban. Lopva figyeltem őt. A bolond. Hm.

– A bolond anyátokat, tényleg bolondok vagytok! – kiabált, és sürgette a nővért, hogy készítse az injekciókat.

Sorba ment az ülések közt, és szurkált bennünket, ahol ért. Főleg a leglármásabbakat, de a többiek is kaptak. Mindannyiunknak ugyanabból a fecskendőből és ugyanazzal a tűvel adta be az injekciót. Ez nagyon furcsálltam. Bár valójában itt már semmi sem volt furcsa. Még az sem, hogy senki sem értett semmit az egészből.

Amikor hatni kezdtek az injekciók, mindenki álomba merült. Nekem sikerült ébren maradnom. Vigyáztam, hogy mikor az orvos közelít hozzám, úgy tegyek, mintha aludnék. De azért akartam ébren maradni, hogy figyeljem, mi történik. Sehogy sem volt világos előttem, miért jöttünk mi Magyarországra? Még kevésbé értettem azt, hogy miért éppen mi ötvenheten? Vagyis ötvenhatan. Zdenko nem jött vissza a buszba, amikor megálltunk a kukoricásnál. Láttam, ahogy elfutott a szántóföldön, lopva, hogy a többiek meg ne lássák. Abba az irányba futott, amerről jöttünk. Nem olyan bolond ő, mint amilyennek látszik. Két napot és két éjszakát utaztunk a kukoricásig. Úgy tűnik. Már a harmadik éjszaka volt előttünk. Ő meg gyalog megy majd az ellenkező irányba. Körülbelül… hét, nyolc napig. Ha szerencséje lesz, visszajut Boszniába. Lehet, hogy vele kellett volna mennem. Neki is könnyebb lett volna, meg nekem is. Talán.

Nem is vették észre, hogy nincs a buszban, azt se vették volna észre, ha én hiányzom.

 

***

 

Éjszaka. Mindenki alszik. Teréza nővér is bóbiskol. A sofőr alszik az ülésen. Az orvos a busz körül sétál. Nekem úgy tűnik, vár valakit. Hogy ez jó vagy rossz lesz-e nekünk, azt nem tudtam fölmérni. Valójában azt gondoltam, hogy számunkra minden rossz, és nehezen fog jó történni, talán csak akkor, ha az orvos meggondolja magát és visszavisz bennünket Boszniába. De ha vissza akart volna vinni bennünket, eddig se hozott volna el. Most értettem meg, amit Öregmama mondogatott mindig: Ha téves vonatra szállsz, minden állomás téves lesz számodra. Én még soha nem utaztam vonattal, hát ezért nem értettem, miért mondja ezt. De most már értem, hogy ugyanaz érvényes a buszokra is, nem csak a vonatokra.

 

***

Ha nem tudsz aludni, nehezen múlik az éjszaka.

Elővettem a jegyzetfüzetet, az ablaknak támaszkodtam, és írni kezdtem a holdfényben.

Leírtam, mi történt velem, de legtöbbet róla írtam. Az én Čarnámról. Ő ott maradt, ahol hullanak a bombák. Most egyedül van, és fél, senkije sincs, várja, hogy visszatérjek, hogy átöleljem és így rejtsem el mindenféle rossztól. Mégiscsak el kellett volna mennem Zdenkóval. El kellett volna szöknöm. Már az elejétől nem tetszett nekem ez az utazás. Valami nagyon rosszat sejtettem, arra bűzlött ez az egész.

Múltak a napok. Ahogy valaki felébredt, azonnal kapott egy pástétommal megkent zsömlét, egy pohár vizet meg egy injekciót. Nem tudom, meddig tartott az út. Én is kaptam néhány injekciót, és aludtam utána.

Egyszer, amikor felébredtem, láttam, hogy az orvos veszekszik valakikkel. Nagyon veszekedtek, és mindannyian ránk mutogattak. Aztán azok az emberek autóba ültek, az orvos meg ráncigálta őket, próbálta őket itt tartani. De elmentek, és az orvos még dühösebb lett. Valami magyarországi parkolóhelyen voltunk, ki tudja, hol. Az orvos dühös, mi megmenekültünk a háborúból. Meg vagyunk mentve.

Hát, mi aztán meg vagyunk mentve. Le a kalappal előttünk.

 

 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2023-01-14 20:00:00

 

Olivera Olja Jelkić

 

Kovács Jolánka (Nagybecskerek, 1958) író, műfordító, szerkesztő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.