Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Dobos Marianne: Epilógus

 

 

 

 

Epilógus

 

A szent hagyomány szerint Diocletianus császár keresztény üldözése során halt mártírhalált Januarius, a beneventói püspök, akit azután a Nápoly melletti Puteoliban temettek el. Ünnepe a római naptár szerint, 1586 óta, szeptember 19-én van.

A nápolyiak azonban már a negyedik század végétől megemlékeznek egy évenként megismétlődő csodáról, ami természettudományos módszerekkel ma sem magyarázható.

A lefejezett Januarius püspök vérét egy jámbor keresztény asszony felfogta ugyanis, majd nem sokkal halála előtt az addig évekig magánál őrzött ereklyét átadta az egyháznak. Ekkor történt először a vércsoda, 389-ben, amikor a levágott fej ereklye darabja és a vér, a beszáradt vér összeért. A vér ekkor újra folyékonnyá vált, és felbuzogott.

Hiteles leírása a csoda-jelnek azonban csak egy évezreddel későbbről, 1389-ből való.

A nápolyiak és a zarándokok sokaságával telik meg a templom minden évben két alkalommal, amikor május első vasárnapját megelőző szombaton és szeptember 19-én a vér cseppfolyóssá válik, és azután még nyolc napig ilyen állapotban marad.

1980. szeptember 19-én én is ott voltam Nápolyban. Saját szememmel láttam a felbuzgott vért.

Mégsem erről szeretnék most beszélni, hiszen még az egyháztörténelem sem tud mindent pontosan a szent püspök személyéről és vértanú halála körülményeiről.

Hosszú évszázadokra megőrizte azonban a szent vértanú emlékét a jámbor asszony cselekedete, aki talán úgy állhatott ott a hóhér bárdjának lesújtásakor, mint ahogy a kereszthordozó Jézusnak Veronika nyújtotta kendőjét.

Hosszú évszázadok keresztény vértanúi, névvel, ünneppel, avagy névtelenül, mert nem állt ott, aki vérüket felfogja, sőt más esetekben az is tilos volt, hogy csupán a nevüket is kiejtsék évtizedekig is akár.

Nem kell hosszú évszázadokat visszalapozni a történelembe, hogy jó néhány olyan szerzetesre, szerzetesnőre, világi papra, vagy hívő keresztényre találjunk, akik mindhalálig komolyan vették, személyesen hozzájuk szólónak érezték a felszólítást: ”Szentek legyetek, mert én a ti mennyei Atyátok szent vagyok!”

A huszadik század a történelembe a vértanúk századaként vonult be. A totalitárius rendszerek nem tisztelték, nem kímélték az emberéletet. Ellenőrzésük alá kívántak vonni mindent, és mindenkit, és aki nekik megpróbált ellenállni, annak számára nem volt kegyelem. Az egyház és a hívő ember a legfőbb ellenségnek számított.

Lenin 1918 január23-án adta ki az állam és az egyház szétválasztásáról szóló rendeletét, melynek alapján azután ki akarták irtani a vallást és a vallási közösségeket a Szovjetunióban, majd a második világháború után a kelet-európai megszállt országokban is. Ahogy Buharin fogalmazott később: „A vallás és a kommunizmus elméletben és gyakorlatban összeegyeztethetetlen.” Innentől számítható a mártírok ökumenizmusa: mert ahogyan ezt egy program füzetben fogalmazták: „döntő küzdelem zajlik a pópák ellen, akiket nevezhetnek pásztornak, atyának, rabbinak, pátriarkának, mullahnak vagy pápának. Ennek a harcnak ugyanilyen elszántsággal kell folynia Isten ellen, akit hívhatnak Jehovának, Jézusnak, Buddhának vagy Allahnak is.”

A hit tanúságtevői ellenálltak, együtt szenvedtek Mesterükkel. A fogságban nem voltak felekezeteket megosztó tényezők. Őszentsége II. János Pál ezt így összegzi: „Összekötnek minket Róma, a golgoták, a Szolovkij-szigetek és annyi más megsemmisítő tábor vértanúi. Egyek vagyunk vértanúinkban, nem is lehetünk nem egyek.”.

A pápa ezek közül a huszadik századi vértanú hitvallók közül eddig négyszázat avatott boldoggá, tizenkettőt pedig szentté.

A Szolovkij-szigetek a Fehér-tenger egyik sziget csoportja volt, melyen a XV. századtól ortodox kolostor állt. Megszentelt hely, melyet világi és egyházi zarándokok látogattak a századok során. Erődített kőfalai mögött hagymakupolás templomok, kápolnák, kolostor együttes, és vendégház a zarándokok részére.

Keresztények börtönévé, koncentrációs táborrá alakították 1920-tól, ahová már nem önként, és nem zarándoklatra érkezett valamennyi egyház és felekezet képviselője, püspökök, papok és világi hívek mellett ott volt a moszkvai mecset muftija, a grúz ortodox egyház prímása, az örmény katolikusok apostoli adminisztrátora, a bizánci rítusú katolikus exarcha, valamint ortodox érsekek, püspökök.

Egy deportált leírása szerint: „Este érkezik meg a gőzhajó a Szolovkijra. Felvittek minket a hídra és huszonöt év után viszontlátom ezt a tündérszép szigetet. De Istenem, hogy megváltozott ez alatt a huszonöt év alatt. Mára nem maradt egyetlen kupola, egyetlen kereszt sem, és a Kremlnek ebben az épületegyüttesében, mely a középkori erődökre emlékeztet, minden egyformán szürke. De ebben a komor némaságban egy újfajta fenséges szépség lakozott, talán még nagyobb és még sugalmazóbb a korábbinál, amely a hosszú dicső múltról, és a vértanúsággal megkoronázott végről beszélt... A Szolovkij a szerencsétlenek birodalma. A katedrális vastag falaira, a freskókra rámázoltak egy mai várost ábrázoló hatalmas festményt, füstölgő gyárkéményekkel és darukkal, az égen repülőgépekkel, s legfelül egy nagy ötágú csillaggal. S a város felett gondosan felfestve: Éljen a szabad és örömteli munka.” (J. Brodskij: Solovki. Le isole del martirio. Da monastero a primo lager sovietico. Milano, 1998.)

Ami ott történt, arról egy másik túlélő rab vallomását idézem: „Amit láttunk, az az első keresztények tiszta és autentikus hitének újjászületése volt. Az egyház egysége a katolikus és az ortodox püspökök személyében, akik egy lélekkel vettek részt a munkában, a szeretet és az alázat közösségében.”

A rendszer kitalálói is, sokan, miután kegyvesztettek lettek valami miatt, deportáltként végezték a szigeteken. Az ártatlan emberek azonban ezeket a rettenetes bűnösöket is megbocsátással fogadták, és szenvedő sorstársnak tekintették. Csak a dobd vissza kenyérrel jegyében segítették, fogadták be őket a szigetre. Aki bosszút forralna ezekért a rettenetekért, az ugyanis nem hívő ember, csak egy fanatikus.

A szovjethatalomnak így sem sikerült a hitet kioltania. Hiába számolták fel a templomokat, hiába oltották ki a hitvalló emberek életét.

Megpróbálták belülről is bomlasztani az egyházat. Árulókat, besúgókat „építettek be”. Nem sajnálták erre a sokszor „harminc ezüst pénzt” sem. A nádszálak meghajoltak, de a tölgyekből új tölgyek sarjadtak, és ők is állva haltak meg, hogy a boldog örökkévalóságba jussanak.

Bár Hruscsov idején enyhült, de egészen a gorbacsovi peresztrojkáig nem szűnt meg a „Birodalom”-ban a keresztény és bármilyen más vallás vagy felekezet üldözése.

Ez a gyűlölettel teli üldözés várt azokra, akik a szovjet blokkba kerültek a második világháború után.

Különösen felerősödött mindez hazánkban is az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, és itt sem volt kivétel egyetlenegy felekezet sem az egyházüldözőknek.

Nem nyíltan, nem szemből támadtak ekkor, de a jog és a törvényesség látszatába csomagolták legrémesebb tetteiket is.

Megverem a pásztort, és elszéled a nyáj -- megfélemlítésével tartottak, illetve próbáltak, rettegésben tartani mindenkit.

A jó pásztor azonban életét adja juhaiért. Életét adta, a kútba ölték az ösküi kerek templom plébánosát. A Tiszában lelte halálát a tiszavárkonyi plébános, Kenyeres Lajos. Mikor hittanóráról haza felé kerékpározott, lökték a folyóba, az ávósok. Persze, egészen másnak álcázva a tettüket.

A harmadik szerzetes, aki ekkor halt mártírhalált huszonhat éves lett volna 1957. december 27-én. Azt a karácsonyt és azt a születésnapot Brenner János Anasztáz már nem élte meg. A szerzetesrendek feloszlatását követően, már titokban szentelték ciszter szerzetessé. A sugárzó hit, a fáradhatatlan munkabírás, alázatos szeretet, segítőkészség tette lehetővé talán azt, hogy munkája eredményeként a hitélet nemhogy csökkent e modernkori keresztényüldözés miatt, de egyre többen jártak templomba, és a gyerekeiket is beíratták a hittanórákra. Felfigyelt erre, vagy inkább nem kerülte el ez az Ávó és az ÁEH figyelmét.

Előbb csak megfenyegették. Rá akarták bírni, hogy elhelyezhessék, hátha egy új környezetben nem tudna ilyen szép, illetve ahogy ezt a rendszer érezte, ilyen hatásos, klerikális reakciós munkát folytatni.

A fenyegetettséget érezte. Természetes, hogy érezte, sőt látta is a fiatal szerzetes. Mert akik az ötvenes években a papi hivatást választottak, valószínűleg valamennyien tisztában voltak azzal is, lehet, hogy egyben a vértanúságot is vállalják. Vállalták, mert hitték, hogy „Mily boldog, a ki jól és igazán él, Hamis keresményt házába nem szemlél: A ki kenyerét eszi dolgozva, nem álnok úton és orozva, Csendes az belül a maga lelkében, Vidám, Jó kedvű jártában, keltében, nem retten az fel édes álmából, A maga lelke vádolásától.

Nincsen a gonosz ilyen állapottal, Ki öltözködik másoktól lopottal, Ő ellene a mit titkon letett, Haragot kiált az ítélet, Onnan felül az Isten fenyegeti, Ide alant a mások tekinteti,

Óh Isten! áldd meg foglalatosságom, Melyben szent tetszésed által nem hágom, Vezéreld hozzád vágyó lelkemet, Hogy tőled várjam nyereségemet. Azt tartván hasznos vevésnek, adásnak, Melyben nem csaltam s kárt nem tettem másnak, Melyért szent orcádnak ítélete előtt, nem bánt lelkem ismerete.” (Szenczi Molnár Albert szövegéből.)

Visszatekintve a legújabbkori egyháztörténet még teljesnek nem mondható számadataira, megdöbbenve láthatjuk azt, hogy mennyire igaz ez a szomorú tény. Papok és szerzetesek, világi hívek életáldozata, „A mártírok vére a keresztények vetése.”

Szent Pál apostol Timóteusnak pedig így írt:

Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett, sem mellettem, aki érte fogoly vagyok. Ehelyett vállald az evangéliumért a szenvedéseket velem együtt, bízva az Isten erejében.” (2 Tim 1,8)

A zsoltár szavai szerint pedig: „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad.”

Csak a zsoltár vigasztaló szavát, napra nap elfogadva, Isten erejéből éltek, és haltak. „Az Úr az én erőm és védőpajzsom.” -- hitték. Reméltek a Feltámadott Üdvözítőben.

Brenner János is, -- mint ők tizenhárman, a huszadik század magyar vértanú hitvallói, akiknek életáldozata az oltárra emelést várja -- mártír halált halt.

1957. december 14-én éjszaka kicsalták a rábakethelyi plébániáról azzal, hogy haldokló beteghez hívják. Azonnal felkelt, és indult. Nem tudhatjuk, miközben az útra készülődött, megfordult-e az eszében, hogy esetleg csak kicsalásról van szó. A falusi papok általában jól ismerik a közösség napi életét. Jobbára tudnak a súlyos betegekről is, no meg azokról, akiknek egészségi állapota esetleg hirtelen fordulhat válságosra, hogy az a szentségekkel történő késő éjszakai, kora hajnali betegellátást indokolja. Azt azonban tudjuk, ha a kérdés esetleg meg is fordult az agyában, a kötelesség ellátásával kapcsolatos kétkedés egy pillanatra sem. Elindult, mert nem kételkedhetett a hívás valódiságában, még akkor sem, ha a lelke mélyén sejtette is annak valótlanságát. Ezt azonban, nem tudhatjuk már meg sohasem.

Az erdőben, Zsida falunál késekkel súlyos sebeket ejtettek rajta, ütötték, fojtogatták, majd magára hagyták. Elvérzett. Egyedül, teljesen egyedül fejezte be papi-szerzetesi hivatását. Ami az életénél is fontosabb volt számára. Odaadta tizenkét nap híján huszonhat éves életét, mint Mestere a kereszten.

Egy vérrel átitatott karing. Csaknem fél évszázad elteltével is megrázó, a keresztény ember számára „felrázó” látvány. Krisztus köntösére sorsot vetettek. Januarius püspök vére, évszázadok után is szent ereklye Nápolyban.

Egy vérrel átitatott karing, ma már lassan szent ereklyeként tisztelhető a Brenner kápolnában, Szentgotthárdon.

Brenner Jánost, az ifjú mártírt levetkőztetve, egy közeli udvarban, egy pajta ajtóra fektetve boncolták, majd így hagyták ott, órákig. Azután még csak beszélni sem volt ajánlatos évtizedekig a történtekről. Rettenetes haláláról, a szörnyű gyilkosságról. Mintha nem is élt volna sohasem.

A megfélemlítési procedúra forgatókönyve, valamint a rendezés is, elmondható, hogy tökéletes volt. A cél is a klasszikus, lenini-elvek szerinti: tönkre tenni mindent, amiben a hitetlen, kulturálatlan, durva lelkű, huszadik századi pogányság nem tud a keresztény emberrel osztozni. Az ellenség, a hívő élete, mit sem ér a „hithű” vagy jó pénzért, magát annak valló, eszerint élő kommunisták számára.

A törvényesség látszatára ügyelve kezdődött el a nyomozás, azaz folytatódott a papverés, a buzgón templom látogatók ismételt megkínzása.

A már sokat próbált, sokszor megkínzott „régebbiek” listáját új nevekkel egészítették ki. Tőlük olyan vallomásokat akartak kicsikarni, ami beleillett volna, az előre kitervelt szövegkönyvbe.

A fiatal szerzetes halálát elrettentésül tervelték ki. Azzal azonban nem számoltak, hogy példaképet adtak személyében, már a halálát követő pillanattól kezdődően azoknak, akik ismerték.

Úgy akar járni, mint Brenner János, tették fel a kérdést Hencz József atyának is. Már 1948 óta be akarták szervezni, elsősorban azért „nézte ki” magának erre a célra a hatalom, mert állandóan mosolygó kedélye, ritkán felülmúlható szolgálatkészsége, mindenkivel barátságos természete miatt papok és hívek, de akár hitetlenek között is nagy bizalomnak, közszeretetnek örvendett. A legjobb adottságai megvoltak ahhoz, hogy ha sikerül beszervezni, ideális besúgóvá válhatna. Nem adták fel. Újra és újra a „gondolkodó” állásba kényszeríttették. Ekkor a saját tenyerébe kellett belelépnie, az egyik ávós a haját húzta, míg a másik ütötte.

„Úgy akar járni, mint Brenner János?” Nem titkolták hát, hogy hogyan „járt” Brenner János!

A kapott válaszra azonban, nem számítottak.

„Én arra nem vagyok méltó! Magukért azonban hátralévő életem minden napján imádkozni fogok, nyerjék el a jó halál kegyelmét.” Hencz József, ahogy szeretettel nevezik ismerősei, barátai Bunci atya, már az ütlegelések közben, mint a kereszten a Megváltó, így fohászkodott: ”Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Az egyik ávós, még ma is él.) A hetedik éve súlyos beteg atya, aki a Szombathelyi Papi Otthonban a szobáját sem tudja segítség nélkül elhagyni, ma is igyekszik, naponkénti könyörgésével kiimádkozni számára az isteni megbocsátást is. Mert Bunci atya megbocsátott nekik. Vajon megszólal-e egyszer a gyilkosok lelkiismerete? Kérnek-e, legalább, elközelgő haláluk óráján bocsánatot? Kegyelmet Istentől, és bocsánatot a meggyilkoltak, megkínzottak emlékétől, és a beteg, idős emberektől, akik túlélték azt a szörnyűségekkel teli több mint fél évszázadot.

Arról ugyanis nem készült még pontos felmérés, és nincs arról szociológiai tanulmány, hogy hányan haltak meg nagyon fiatalon, vagy hányan nem élték meg a harmincadik, vagy jobb esetben az ötvenedik évüket sem. A sok verés következtében a rák, vagy az állandó félelemben eltelt évek miatt az asztma, a különféle szívbetegségek rövidítették le életüket. Akik pedig túlélték mindezeket, szinte valamennyien belerokkantak.

Sohasem tagadták, hiszen nem lett volna sem igaz, sem elhihető, hogy féltek. A megfélemlítés tehát, amely azonban meghátrálásra nem tudta kényszeríteni őket, tökéletesen sikerült.

Féltek, ha éjszaka kopogtak a plébániák ajtaján. Féltek, miközben az egyik faluból a másikba gyalogoltak, kerékpároztak, hiszen négy-öt filia tartozott egy-egy plébániához. Motorbicikli is csak néhányuknak volt birtokában. Magános utakon az sem jelent mást azonban, mint lehetőséget, egy merényletre ellenük. Ezt a merényletet kísérelték meg először Brenner káplán ellen is. Mert jó vezető volt, biztos kézzel egyensúlyozott, így nem sikerült országúti balesetnek álcázható módon megölni. Megölték hát másként, tán sokkal kegyetlenebbül, a torkát átvágva, harminckétszer megszúrva, mint ahogyan azt az első, akkor sikertelen esetben kitervelték.

„Mint a Bárány nyírója előtt. Ez vár hát valamennyiünkre?” Hányszor és hányszor tehették fel magukban, és szűk körben egymás között a kérdést, amire egy új nap megadhatta a tragikus választ.

Még ha a szószerinti kivégzés el is maradt, a betegségek nem várták meg azt az életkort, melyben a „könnyebb” sorsúakat, az átlagos életmódot folytatókat szokták utolérni.

Nem jegyezték a kórtörténetébe azt, mit élt át 1957-58 telén, Hencz József, az akkor fiatal szentgotthárdi káplán, de azon a San Gennaro ünnepen ő is ott volt Nápolyban. 1980-ban saját szemünkkel láttuk a vércsodát.

Ma már, hitünk szerint, együtt van Jancsival, ahogy ők nevezték Brenner Jánost, a boldog örökkévalóságban. Mert Jancsi mártíromságában paptestvérei egyetlen percig sem kételkedtek.

„Jancsi segíts!” Ezt a fohászt magam is hallottam életveszélyes beteg állapotában Hegedűs László atyától, a praemontrei szerzetestől, szívműtétje után. Ez még az az időszak volt, amikor csak kezdték ezeket a beavatkozásokat. Ma már oly sok esetben a szívműtét is csak rutin beavatkozásnak számít, szinte, mint egy vakbélműtét. Sikeresen élte át László atya ezt, az akkorában még életveszélyes beavatkozást, sőt az azt követő komplikációkat is. Jó pár évvel hosszabbodott meg ezzel, az így is rövidnek mondható élete.

Hányszor hangozhatott el, ez a „Jancsi! Segíts!” azóta a rettenetes éjszaka óta, amikor egy szerzetes fiatal életét, adta a hitéért.

Igen, lehet és kell a Szentháromsághoz, az Atyához, a Fiúhoz, és a Szentlélekhez imádkozni. A Szűzanya, és a már oltárra emelt szentek közben járását kérni, őket dicsőíteni. Mégis milyen felemelő érzés volt azoknak, akik ismerték, vagy azoknak, akik ki tudták még a vallatások közepette is mondani, „a vértanúságra nem méltóak”, hogy láthatták ezt a hősi fokban gyakorolt szeretetet. Egy mártír, aki velünk járt a szemináriumba, egy mártír, aki közöttünk élt. Beszélni sem volt szabad róla, de fohászkodni, felsóhajtani hozzá, azt nem tudta a hatalom betiltani.

Egy szép napon, és ez már a kilencvenes évek elején történt, felhívott telefonon Bunci atya unokatestvére, esperes kerületi vezető, Hencz Ernő. Ismerek-e egy olyan üveg-művészt, aki mestere az ablakkészítésnek. Természetesen, mondtam, még a neve is mester: mert Mester Évának hívják, akit kiváló alkotóként ajánlhatok.

Megismerkedett a művész és a megrendelő. A zalacsébi templomban pedig megcsodálható a gyönyörű üvegablak. Elkészítéséhez a Brenner fiúk, azaz János paptestvérei elgondolásait mint a művésznek adandó intenciókat Brenner József így fogalmazta meg:

„Kedves Ernő!

Hétfő kora délelőtt van. Előkerítettem a szükséges képeket. A fényképeket azért, hogy a művésznek legyen fogalma, hogy mint nézett ki a Jancsi. A ferences üvegablak Jézussal. Az ikonnak egy színes fénymásolata: mindezek tájékozódás céljából.

Az üvegablaknak úgyis a Szűzanya képével kell harmonizálnia.

A következő szimbólumokat lehetne felhasználni:

1. A kethelyi templom tornya. Lásd a színes képet róla.

2. A hold, mely azt szimbolizálná, hogy éjjel hívták ki.

3. Üres betegágy. (jelképe annak, hogy csak kicsalásról volt szó, beteg nélkül.)

4. Véres karing. (lehet a testén.) A sok vér, majdnem teljesen át van itatva a karing vérrel, a nyakon szúrt sebből eredt. Oltáriszentség burzája és olajos burza. Ezeknek funkcióját neked kell megmagyarázni.

5. Egy fabetétes fém keresztet vitt magával az útra, amelyiken a keresztút domborított képei vannak, a kereszt négy végén. Ez a kereszt Kozma Ferenc tulajdona volt, a családnak ajándékozta, most a falon van nálam.

Más elgondolással nem akarom a művészt befolyásolni. De ha szükséges, magáról a képről is adhatok elgondolást. Erről még gondolkodnom kell. Most sietek feladni az anyagot -

Csókol: Józsi”

A levél dátuma: 1993. szeptember 13.

Harmincöt év telt el, 1957-től 1992. december tizennegyedikéig. Zsidán kereszt állt már ekkorra, ott, ahol „Jancsi” a huszonhatodik születésnapja előtt meghalt. A testvére, József mondta az emlékező szent misét ennél a keresztnél azon a három és fél évtizeddel későbbi decemberi napon.

Ernő atya kérte, imádkozzon érte is. Kérje testvére közbenjárását is, mert ő akkorában már nem tudott lábára állni, trombangitis obliteransa miatt.

Ezután „történt valami, amiért hálás vagyok, és jobban tisztelem a Jancsit. Nem volt csoda! Nem vártam csodát, s nem is tartottam annak, csak csodálatosnak tűnt. Előtte nap még mintha ezernyi tüske elviselhetetlen szúrása lett volna. Nem tudtam ráállni. Koncelebrálást sem tudtam vállalni. Még ülve sem.”

Az üvegablak 1993-ban Zalacsében elkészült. „Brenner Jánost ábrázolja, akinek a gyógyulásomat köszönhetem.” –jegyezte fel Ernő atya. Azóta pedig, ma is, 2005-ben, jól „szolgál” ez a láb. Az atya Zalaszentgyörgyön él, onnan lát el hat falut. Hetvenegy éves lesz március hatodikán.

Januarius püspök ünnepét szeptember tizenkilencedikén tartja a világegyház.

Az Új Vértanúk Bizottságához a huszadik századból, 2002. március 31-ig 12692 jelzés érkezett. 8670 Európából, 13 Magyarországról. Minden bizonnyal sokkal többen voltak, szám szerint, a mártírok, hitvallók. A mennyek országában ők a barátaink. „A hűséges barát /Sir 6,14 szerint/ erős támaszod, vagyont talál, aki ilyen barátra tesz szert.”

 

 

 

  
  

Megjelent: 2023-01-06 20:00:00

 

Dobos Marianne (Miskolc, 1942) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.