VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Bauer Krisztina: Ki hoz neki kávét?
Ki hoz neki kávét? Megszokott mozdulattal tolta kulcsát a zárba. A fogason még ott lógó fehér köpenyébe bújt. Csak a csend volt szokatlan, hiányoztak a megszokott zajok, az ajtócsapódások, a tálaló kocsi zörgése a kövezeten. Mint a süllyedő hajó kapitánya, búcsúzott. A robbantók már megfúrták a gyutacsok helyét, féregjártnak látszik az egész épület. Zöldfülű medikusként, de eltökélten lépett be a csak befelé nyíló ajtón, hogy itt nem betegeken, hanem klienseken fog segíteni. Ezt az elnevezést igazgatóként is megkövetelte mindenkitől. Tudta, hogy őt tartják itt a legkevésbé normálisnak, de az eredményei, a kinti világba sikeresen visszailleszkedők őt igazolták. Családra, gyerekekre nem volt ideje, nem bánta, hogy így idős korára egyedül maradt. Teste vágyaira bonyodalomként tekintett, és mindig akadt egy-egy nővér vagy medika, aki önként kielégítette ezt az egészségügyi szükségletét. De a kliensekkel vagy a hozzátartozóikkal soha nem ment egy kézfogásnál tovább. Hatalmas íróasztala fiókjaiba gyűlt több évtized hordaléka, az asztal bal oldaláról üresen ásított rá a kávésbögréje. Talán még nem vitték el az összes ital-automatát, remélte, és elindult keresni egyet. Magába nézve elismerte, hogy ez csupán ürügy az elköszönésre. Bizonytalan eredetű zajt hallott, ami erősödött, ahogy a második emeleti kórtermek folyosójára ért. Sok ajtó hiányzott már, de a kanyar utáni kettőt még érintetlenül hagyták. Ezek mögül szűrődtek ki a beszédfoszlányok. Hajléktalanok vagy drogosok lehetnek, gondolta, és utasításhoz szokott eréllyel nyomta le az egyik kilincset. Már-már megszólalt, de végül néma maradt, a látványt értelme tiltakozással fogadta. Öten voltak az üres teremben, mind ismerős, az egyik kedvesen odalépett hozzá, kézen fogta és bevezette középre. Körülállták, a betűző nap elvakította, ekkor lépett elé az első, majd sorra a többiek. – Én vagyok az első halottad, emlékszel? Egyetlen könnyed sem volt értem. – Én vagyok az első téves diagnózisod, emlékszel? Sosem ismerted el. – Én vagyok az első drogosod, kollégád voltam, emlékszel? De kirúgtál. – Én vagyok az egyetlen, aki a barátod akartam lenni, emlékszel? Nem volt rám időd. – Én vagyok az egyetlen szerelmed, olyannak szerettelek, amilyen vagy, emlékszel? Elküldtél. Felemelt ujjukkal mutattak rá, erős szorítást érzett a mellkasában, le kellett ülnie a földre. A gyógyszere szinte elérhetetlen távolságban tőle, az íróasztalán feküdt. Koncentrálva igyekezett szabályozni a légzését, lassan oldódott a görcs. Feltápászkodott, az üres teremben nem volt senki. A folyósón odalépett a másik ajtóhoz, óvatosan nyitott be, itt is öt embert talált, nem szóltak hozzá, csak hívogatón intettek. Odalépett sorra eléjük. – Apa, azt akartam, hogy büszke legyen rám, de soha nem mondta, hogy az! – Tanárnő kérem, én gyakoroltam, ki akartam érdemelni, hogy zenekar előtt játszhassak, de soha nem mondta, hogy tehetséges vagyok! – Rabbi, annyira kusza a világ, sok kérdésem volt, de soha nem kaptam magától igazi válaszokat. – Hugicám, irigykedtem rád, hogy torz testedbe mennyi szeretet szorult, veled játszottam felszabadultan utoljára. – Mama, én… mama, te…mama, mi ketten… Lehajtott fejjel, csendesen csukta be maga mögött az ajtót, sietett, hogy a fájdalom következő támadása előtt még elérjen a gyógyszeréig.
Megjelent: 2022-12-17 20:00:00
|
