Keresés a honlapon:

Gaál-Nyeste Katalin: Tropista

 

 

 

 

Tropista

 

Egyik kezemben békák, másikban mezei virágok, a harmadikban, papsajt, megpucolva, kiglancolva, mármint én, mert oda készülök, ahol ez lesz az első alkalom, mit mondok majd, miért jöttem, nem mondok semmit, csak izgatottan tördelem a negyedik kezemet, majd később akarok róla beszélni, de vágjunk bele, megilletődötten bámulom az arcát, de hiszen igazi nő, mosolyog, vannak gyerekei, hogyan fog velem megbirkózni, nincsen itten tatami és rizspapíros ajtók helyett hangszigetelés, óriási belmagasság, nem látom a csillárt, mégis minden világos, reflektorok világítanak a pupillámba, kérem én beleragadtam egy péntekbe, majd később bővebben kifejtem, egyelőre tolatok, elnézést kérek, mennem kell, elnézést kérek maradnom kellene, erőt veszek magamon, ma hétfő van.

Kapucnis pulóverben vagyok, háttal ülök a fotelbe, a hajam szála sem görbül, adja kérem ezt írásba, mindig is háklis voltam a kinézetemre, ebből a mostani testből egészen különleges a kilátás, csupa szimmetria, csupa máz, és lázas készülődés, mi lesz a következő pénteken, beszéljünk valami másról, és próbálok visszaemlékezni a csütörtökre, amit elloptak tőlem, ahogyan az összes szerdát és keddet is, elvették a naptáramat, benne az ünnepeimmel, a szaros kis feljegyzéseimmel, minden elmosódott és feloldódott, mert beleborítottak egy üveg fagyállót abba a hülye péntekbe, ami a nyár volt, amikor reggeltől estig a nap süt, ettől rövidebb a munkaidő, de bárcsak másik napra esett volna, amikor nem lettek volna nyitva a boltok és nem lehetett volna venni semmit és tényleg tél lett volna, amikor be van fagyva minden folyó, amikor égig érnek a fák és az égben vannak az ágak, amire fellógathatjuk magunkat.

Fájdalmas füllyukasztást vállalok, menteset mindenki tud, mondom, nevetünk, azt mondja a kedves nő, hogy derűsnek lát engem, pedig csak a rozsdagomba élősködik rajtam, amitől olyan, mintha bársony lenne a fonákom, mert még mindig fordítva ülök a fotelben, a kapucnit lehajtom, talán könnyebben megtalálunk engem, így mindig árnyékot vetek a szemem és az orrom alá, szavak szorulnak be a tarkóm mögé, mert mennének a mennyezeti fény felé. Becsukom a szemem, emlékszem nagyi házára, az utcára, a villanypóznára, a sárra a kezemben, amikor edény forma lesz belőle, beleköpök, és teljes erőből odacsapom a járdához, de nem emlékszem a hangjára, de emlékszem az apró békákra a kezemben, a tenyeremben iszap, sokkal kisebb a tenyerem, benne rengeteg béka, érzem mozogni őket, nem emlékszem, hogyan pusztulnak el, amikor némelyikük már nem kap levegőt, nem veszem észre, soha többé nem veszek a kezembe békát, az ebihalakat bámulom inkább a folyó szélén.

A mezei virágok vázában, a kedves nő feszegeti az ujjaimat a harmadik kezemen, arra gondolok, talán éhes, de nem hallom a korgó gyomor hangját, hagyom, hogy feszegesse, egymarék béka átjut ebbe a kezembe, érzem a bizsergést, én is béka vagyok, bizsergetek, barna vagyok és kicsi, egy tenyér a világ nekem, almafán ugrálok, rázom, az almák lehullanak, erős vagyok, mászok egyikről a másikra, a tenyér hirtelen enged, szikkadt papsajtfejek bámulnak a képembe, megitatom őket, a negyedik kezem beírja a következő alkalmat az új naptáramba.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-12-11 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.