Videó

A Bizony, Isten! csatorna videója




Keresés a honlapon:


Petrozsényi Nagy Pál: Így kell ezt csinálni!

 

 

 

Így kell ezt csinálni!

 

 

– Bari Boldizsár tanár úrhoz van szerencsém?

A fiatal, kerek képű fizikatanár sötéten pislantott az előtte feszengő 50 év körüli férfira. Jellegzetes, arabid típusú férfi volt. Szikár alak, konvex orr, sötétbarna arc, szakáll.

– Igen, én vagyok.

– Én meg Khaled Ali Muhammad, Khaled Tihamér édesapja.

– Örvendek. Miben állhatok a szolgálatára?

– Tihiről szeretnék önnel beszélni.

– Sejtettem – mormogta a fiatalember. – Nos, foglaljon helyet, Khaled úr!

– Négyszemközt, ha lehetne.

– Semmi akadálya – állt fel udvariasan. – Kérem, jöjjön utánam! – vezette Khaledet a tanáriból a laborba. – Itt nyugodtan beszélhetünk.

– Elnézést a zavarásért! Biztosan éhes, hiszen még nem is ebédelt, de tényleg csak két perc az egész, és már itt sem vagyok.

– Parancsoljon!

– Engedje át a fiamat!

A tanár csakugyan éhes volt, erre a mondatra azonban egyből elment az étvágya.

– De uram!

– Nézze, tudom, hogy a gyerek nem kitűnő tanuló, és fegyelmezetlen is időnként, ugye, így mondják magyarul?

– Így. Maga egész jól beszéli a nyelvünket. Leszámítva a kiejtését, mert az borzalmas – gondolta, de erről hallgatott.

– Köszönöm. Nem olyan jól, mint Timuka, viszont ő már itt született. Szóval átengedi?

– Sajnos nem tehetem, ugyanis a maga fia, kedves Khaled úr, elég gyengécske. Hogy pontosabban fejezzem ki magamat, eddig még egyszer sem kapott nagyobb jegyet egyesnél – tájékoztatta óvatosan a Jemenből származó apukát.

– Igen, tudom, csak azt nem értem, miért, amikor annyit tanul otthon szegényke. Jó, nem ötösre, azt a sok egyest azért mégiscsak furcsállom.

– Aha, és most nyilván azért jött, hogy magyarázatot, netalán elégtételt is kérjen tőlem emiatt – jegyezte meg ironikusan. – Az meg meg nyilván meg sem fordult a fejében, hogy esetleg füllenthet is Tihamér. Vagy maga is kikérdezi időnként?

– Én? – jött zavarba a szakállas apuka. – Hogy kérdezném! Nincs nekem erre időm, tisztelt tanár úr. Én, kérem, keményen dolgozok a Palásti-féle pékségben. Tetszett róla hallani? Mi sütjük a legjobb búrkiflit.

– Maga pék?

– Az lennék.

– Gyerek?

– Hét.

– Egek! Allah áldja meg őket! Hány asszonytól? – kacsintott rá a fizikatanár, aki már régóta szeretett volna elbeszélgetni egy muszlimmal, de valahogy sosem jött össze.

– Egytől. Itt ez a törvény, nem? A sariai szerint persze több is lehetne, hanem ahhoz pénz is kellene, sok-sok pénz, hogy el is tudjam őket tartani.

– Hogyhogy, maguknál a nők nem dolgoznak?

– Ki igen, ki nem. Ha uruk engedi, nyugodtan, de ha nem, még a piacra sem mehetnek egyedül.

– Ejha! És maga engedi?

– Én nem. Egy aimra'nak, vagyis asszonynak az a feladata, hogy tartsa rendbe az otthonát, főzzön, takarítson, ilyesmi, a munkát meg bízza az urára.

– Hát… maguk tudják, mindenesetre irtó gond lehet egy fizetésből megélni. Egynek még hagyján, de hétnek? Hogy bírja?

– Egy igazhitű mindent kibír – húzta ki magát büszkén az apuka. – Ezért vagyunk mi különbek nálatok – gondolta, de erről már ő hallgatott. – Szerencsére még ott a családi pótlék is, és, ami igaz, az igaz, néha Tihi is besegít.

– Éjjel?

– Nappal, ahogy jön.

– Akkor ezért hiányzik, és bóbiskol fizikaórán annyiszor – sajnálta meg a tanár Tihamért.

Nem szórakozik, bulizik, ahogy feltétezte azelőtt. Hiszen nincs is módja rá, és ő, a gutába, pont egy ilyen szerencsétlen kölyköt akar elvágni.

– Tényleg? Bocsánat, többé nem fordul elő, ígérem, csak most utoljára legyen vele elnéző. Maga olyan jó ember – hízelgett Khaled Barinak.

– Lehet, hogy az vagyok, lehet, hogy nem. Végeredményben egyre megy, mert a tanügyi rendeleteket, szabályokat nekünk mindenképp be kell tartanunk, azok pedig egyértelműen kimondják a teljesítményen alapuló értékelést. A maga fia sajnos rosszul teljesített, ezért meg kell buknia. Egyelőre csak javítóvizsgára, aztán meglátjuk.

– Shukraan, köszönöm. Tudtam, hogy nem fogok csalódni magában.

– Pardon, azt mondtam, meglátjuk, nem azt, hogy át is engedem. Előbb még le kell ám vizsgáznia, kedves apuka, és ha akkor sem kap egyesnél jobb jegyet, meg kell ismételnie a tanévet – keményítette meg a szívét Boldizsár.

– Hogy milyen csökönyös ember maga, tanár úr. Pedig magát könyörületesebbnek képzeltem – simogatta meg a szakállát Khaled Ali Muhammad. – Az rendben van, hogy a törvényt tiszteli. Én is tisztelem, de ettől még lehet valaki megbocsátó, nagylelkű. Hiszen maga Allah is az, és nem hinném, hogy a keresztények istene más lenne.

– Stop, stop, stop, álljunk meg egy picurkát! Ne keverjük már össze a vallást a törvénnyel! – fészkelődött a fizikatanár, aki nagyon szeretett volna már megszabadulni a muszlimtól. – Lehet, hogy Jemenben ez a szokás, nálunk nem, úgyhogy, ha nincs más mondanivalója, további kellemes délutánt.

– Köszönöm, viszont, és azt is, hogy meghallgatott – állt fel csalódottan Khaled úr egy borítékot csúsztatva Boldizsár zsebébe.

A fiatalember úgy kapta ki a kopertát, mintha bombát dugtak volna a zsebébe.

– Mi ez? Megveszteget? Mégis minek néz maga engem, majszter úr?!

– Hogy minek? Csak egy káfirnakii – válaszolta a férfi csöndesen. – Egyébként igaza van: sokkal nagyobb hasznát veszi ennek egy jemeni. Tudja, hány millió ember szomjazik és éhezik ma is Jemenben?

– Na látja! Támogassa őket, engem pedig hagyjon békén! Végeztünk!

– Most valami rosszat kérdeztem, hogy így haragszik?

– Nem, csak… Oké, rajtam ne múljék! Tegyünk még egy próbát Tihivel! Felosztom négy kisebb részre a tankönyvet! Ha ezeket külön-külön bevágja, átengedem a kis legényt.

– Bevágja? – értetlenkedett a derék pékmester. – Mért kell egy könyvet ezért elvágni?

– Nem elvágni, bevágni, más szóval megtanulni, amit eddig kellett volna ahhoz, hogy fizikából is átmenjen.

– Megtanulja – biztosította Boldizsárt. – Kutya legyek, ha nem így lesz!

Visszavette a pénzt, és kiaraszolt a laborból. A tanár lehangoltan kullogott vissza a tanári szobába.

– Mit akart tőled a Khaled-apuka? – érdeklődött az igazgatóhelyettes, egy barázdált homlokú, bakafántos nevelő.

– Hogy engedjem át fizikából Tihamért.

– Problémás gyerek, alig látszik ki a sok egyesből, és a magatartása… Hú, rémálom! Még szerencse, hogy nem te vagy az osztályfőnöke. Hiába, más nép, temperamentum, kultúra.

– Más.

– Előbb voltak a cigányok, most itt vannak a muszlimok, feketék – halkította le a hangját, bár már senki sem tartózkodott a teremben. – Félreértés ne essék, nekem speciel semmi bajom sem az egyikkel, sem a másikkal. Elvégre ők is ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk. Akadnak köztük rosszak, meg jobbak is, ki alkalmazkodik, ki fütyöl minden normára. Igazam van?

– Tökéletesen.

– De ha tárgyilagosak akarunk maradni, és miért ne lennénk tárgyilagosak, le kell szögeznünk, kicsit sokáig tart ez a felzárkózás. Vitathatatlan, hogy mi, oktatók is felelősek vagyunk mindezért, mégis ki a franc hitte volna, hogy még 500 év múlva is ezen kérődzünk? Erre mit ad Allah, a Kegyelmes? Elküldi hozzánk a muszlimokat ráadásnak.

A fiatalember elmosolyodott.

– Nicsak, milyen jókedved lett egyszerre! Majd meglátjuk, milyen képet vágsz akkor, ha Khaled azzal fog vádolni, hogy te csak a hite miatt pikkelsz a fiára.

– Csak nem – fagyott le a mosoly Boldizsár arcáról.

– Pedig megtörténhet, s még örülhetünk, ha nem kéri ki magának, hogy hitetlenek vizsgáztassanak egy muszlimot. Német-, Svédországban már előfordult, miért ne eshet meg hát nálunk is? És az agresszivitásukról még nem is beszéltem – aggodalmaskodott az Antall József Általános Iskola 2. számú főnöke. – Téged még nem fenyegetett meg egy szülő sem?

– Ó, Khaled úr nem ilyen. Legalábbis nekem egy percig sem tűnt agresszívnak. Inkább békésnek, hazája és fia sorsáért aggódó menekültnek. Kicsit patetikusan hangzik, de tényleg ez a benyomásom az öregről – informálta főnökét Boldizsár, amíg eszébe nem jutott a boríték. – Azért persze megvannak neki is a maga hibái, de kinek nincsenek?

– Örülök, hogy ilyen jóhiszemű vagy. Ez tetszik, mindazonáltal nem árt az óvatosság, ugyanis úgy hírlik, ezek a bevándorlók szinte egyik napról a másikra radikalizálódnak. Uram, micsoda idők, micsoda erkölcsök! – sopánkodott az igazgatóhelyettes. – Mióta megindult a népvándorlás, nem lehet Európára ismerni.

– Ajaj, ezek szerint jobb lenne, ha átengedném Tihamért?

– Azt már nem! – torzult el az arca hirtelen. – Tud, vagy nem tud, nálunk ez a mottó, kolléga. Gondold csak el, milyen oktatás folyna itt, ha vallási, politikai és hasonló meggondolások alapján tanítanánk, nevelnénk!

 

2

 

– Mit állított Démokritosz az atomról?

Semmi válasz.

– Milyen elemekből épülnek fel az atomok?

Csend.

– Mikor jön létre elektromos feszültség? Ezt sem tudod? – elégelte meg tanítványa hallgatását a fizikatanár. – Hallatlan! Tudsz te egyáltalán valamit?

A magas, fekete szemű kamasz dacosan vont vállat.

– Ne rángasd itt a vállad, ne rángasd, mert menten megüt a guta miattad. Jó, tudom, hogy ez téged nem érdekel, de előbb csaplak én agyon, te léhűtő – emelte rá a kezét Bari Boldizsár.

Le is kapta azonnal. Még csak az hiányzik, hogy hozzáérjen egy gyerekhez. Csak semmi fizikai kontaktus – szokta mondogatni a helyettes. – Vegyük már végre tudomásul, hogy egy gyerekben is van méltóság, amit ugyanúgy illik tisztelni, mint a magunkét.

– Akkor sem érhetek egy gyerekhez, ha csak megsimogatom? – vetette ellene egyszer egy galambősz tanítónő.

– Sem, mivel könnyen félreérthető, különösen nő és férfi viszonylatban, figyelmeztet a pedagógiai pszichológia. És igaza van, csak semmi intimitás. Egy iskolában, kérem, általában tanulnak, és nem simogatják, még kevésbé verik agyba-főbe egymást a tanulók, tanárok.

Ezzel egyet is értett mindenki beleértve Boldit is, hanem ez a sibi itt ugyancsak próbára teszi a türelmét. Nagyon úgy tűnik, hogy hiába kötött vele paktumot, mert Tihamér sohasem pótolja be az anyagot, így aztán mégis csak meg kell buktatnia fiziből. Ebben a suliban azonban nem igen szeretik az effélét. Az igazgatóhelyettes, Mátyás Mátyás sem, bármennyire is mottózik, és ő jövőre is az Antallban szeretne dolgozni. Méghozzá kinevezett tanárként. Ezek után azonban biztosan nem adja rá az áldását. Szörnyű, és mindez egy koszos sibi miatt! Pedig mennyire igyekezett, megfelelni, helyt állni. Reggelenként ő jelent meg elsőként a suliban, senki ellen sem intrikált, inkább segített, s még meg is köszönte, amiért hozzá fordultak. Gyakran olyan munkát is elvállalt, amitől mások ódzkodtak, és még a takarítónőnek is kezitcsókolómmal szokott köszönni.

– Csalódtam benned, Tihamér. Nem megállapodtunk abban, hogy minden hét után kikérdezlek a kijelölt anyagból? Ez az első hét, és az eredmény? Nulla: egy kérdésre sem tudtál felelni! Na, szia, jövő héten ismét találkozunk. Sajnos most duplán kell tanulnod, de hát ez van: enélkül nem léphetsz felsőbb osztályba. Javaslom, szedd össze magadat. Ha másért nem, legalább az apád kedvéért, aki jótállt érted, és… Eláruljam, milyen büntetést kér Allahtól, ha nem szeded össze magadat?

Újabb vállrándítás, csak valamivel szelídebb, mint az előző.

– Sem többet, sem kevesebbet, minthogy változtassa kutyává.

Ez hatott. A fiatalúr úgy elsápadt, mint akit meglőttek, ugyanis a muszlim hit szerint minden kutya, disznó najas, vagyis tisztátalan teremtmény.

Második hét.

– Készültél?

Tihamér némán bólintott.

– Brávó, akkor parancsolj! – invitálta tanítványát Boldizsár a laborba. – Ki volt Franklin Benjamin?

A fiút meghökkentette a kérdés, de azért válaszolt.

– Egy amerikai sakkozó

– Kiii? – hökkent meg ezúttal a fizikatanár.

– Sakkozó.

– Nem jazzdobos, mert eddig azt hittem? – kérdezte gúnyosan.

– Erről nem tudok, de ott a számítógép – mutatott a fiú az asztalra. – Tessék abban is megnézni, és mindjárt kiderül!

A férfi megnézte, és meglepődve olvasta:

– Franklin, Benjamin: diplomata, feltaláló, író, politikus, természettudós, filozófus, nyomdász és sakkozó. Káprázatos, eltrafálta! Azért nem árt, ha azt is hozzáteszed: kora egyik legnagyobb fizikusa. Ő találta fel a villámhárítót, bifokális szemüveget, és a világon először mérte meg a hang terjedési sebességét. Megjegyezted?

– Leírom.

– Fölösleges. Benne van a fizikakönyvedben. Honnan tudtad?

– Hogy sakkozó? A sakk-klubból, merthogy én is sakkozom ám.

Nofene! Nem is olyan hülye ez a beduin.

– Kitűnő, én is! Nem profi módon, azért szívesen játszanék veled egy-két partit néhanapján. Mit szólsz hozzá, ba…? Hogy mondják arabul barátom?

A nyolcadikos tanuló szeme megcsillant.

– Sadiq.

– Sadiq, de talán térjünk vissza a lényegre! Volta.

Újabb csend. Egyszer-kétszer ugyan megszólalt, de olyan zavarosan fogalmazott, hogy Boldizsár a felét sem értette.

– Jaj, Tihamér, Tihamér. Attól tartok, ha hazamész, egy bozontos, fekete kuvasz fogad majd az udvaron.

– De tanár bácsi, én igazán készültem – buggyant ki a könny Tihamér szeméből.

– Elhiszem, fiam, elhiszem, csakhogy mit számít, ha a lényeg, a tudás hiányzik? Márpedig ilyen ismeretanyaggal sehogy sem engedhetlek át, ugye, megérted? Nem volna fair már azokkal szemben sem, akik egész évben szorgalmasan tanultak, mialatt te isten tudja, kivel, merre császkáltál. Erre kaptál négy hetet, hogy bepótold az anyagot, amiből kettő eltelt, és még mindig ott tartunk, ahol elkezdtük. Tovább nem próbálkozom, kifutottunk az időből.

– Akkor… akkor most meg tetszik engem buktatni?

A tanár megsajnálta. Ő is volt diák, fel tudta mérni, mit érezhet egy tanuló, ha rejcolják a tanárok. De hát mit csináljon egy olyan ürgével, aki még Voltáról sem hallott mostanig?

– Valószínűleg. Ettől függetlenül folytathatod a tanulást. Mindössze a kikérdezést bízzuk apádra, és ha ő ismét jótáll érted, jelentkezhetsz nálam is. Csak siess, kérlek, csipked magad, mert két hét múlva lesz az osztályozó értekezlet, és utána már semmit sem tehetünk.

 

3

 

Teltek a napok. Már tíz nap is elröppent anélkül, hogy Tihamér vagy az apja életjelt adtak volna magukról. Tehát feladták – állapította meg Boldizsár.

Tévedett, mégha nem is ők jelezték, hogy szeretnének vele négyszemközt beszélni.

– Sürgős? – nézett a bogárszemű, meglepően fejlett leányra: Badranúr volt, Tihamér hetedikes kishúga.

– Az lenne.

– Rendben, csapj a lovak közé, ha már annyira sürgős, hogy nem halaszthatod holnapra.

– A laborban nem lehet?

– Annak sincs akadálya – sétáltak át órák után a laborba, de hogy miért pont oda, Boldizsár el sem tudta képzelni.

– Arra kérném Boldi bácsit… Kérhetem?

– De nagy feneket kerítesz a dolognak. Rólad van szó, vagy Tihiről?

– Tihiről.

– Sejtettem, és miért téged küldött hozzám, megsúgnád nekem is?

– Nem küldött. Nem is tudja, hogy itt vagyok, de már nem bírom tovább, nem bírom, úgyhogy én jöttem Boldi bácsihoz.

– Mit nem bírsz tovább, Badranúr?

– Hogy folyton balhézik a fizi miatt apával. Attól félek, egyszer még nekimennek egymásnak, és akkor Allah irgalmazzon Tihinek.

– Ki mit keres, megtalál – bölcselkedett a fizikatanár. – Miért nem tanult az a jómadár, akkor sosem jutott volna idáig.

– Ziher, de hát ez van: nem csípi a fizikát. Viszont ha most eltaccsol, annál később állhat melóba, miközben alig élünk egyik napról a másikra.

– Hova iratkozna, ha átmenne?

– Élelmiszeripari suliba. Egy pékségben szeretne melózni, fel is vennék azonnal, de csak mesterlevéllel a kezében.

– Sajna ilyen az élet, mindenért meg kell dolgozni. Te megdolgoztál, ő nem, és engem sem vádolhat meg senki azzal, hogy nem adtam egy utolsó esélyt a bátyádnak.

– És ha szépen megkérném, tessék megbocsátani Tihinek? – fogta össze könyörögve kezét Badranúr.

A tanár megingott. Szíve szerint meg is bocsátana a fiúnak, ha a tanári becsülete nem tiltaná. Mert neki ez is van, még ha emiatt hülyének is tartják egyesek.

– Nagyon szép tőled, hogy így kiállsz a bátyádért, de engem is köt a törvény, a szabályok.

A manóba, vajon miért érzi úgy, hogy éppen most készül összetörni egy család álmait! A lány nagyot sóhajtott, és hirtelen lekapta magáról rövid ujjú, kék színű pólóját.

– Hé, te meg mit csinálsz! – bámult a karcsú, dús szemöldökű fataraiii.

A lány nem hordott mellkötőt. Amúgy jókora melle volt. Szép hegyes, körte alakú, bár még csak a 13. életévét taposta. A tanár tudta, hogy a keleti nők hamarabb érnek, mint az európaiak, és 13 évesen akár férjhez is mehetnek. Ja, csakhogy más dolog tudni, és más látni is ebből valamit.

– Öltözz fel, ez haramiv. Még csak az hiányzik, hogy in flagrantiv kapjanak bennünket – pattant fel riadtan a helyéről, és kulcsra zárta a labor ajtaját.

A lány szeme megvillant, és olyan kihívóan nézett a tanárra, hogy annak minden vére a fejébe szaladt.

– Te nem vagy eszednél. Van fogalmad arról, mit csinálna velünk apád, ha kiderülne, kinek és miért vetkőztél pucérra? Nem szólva a főnökről, aki azonnal kipenderítene minket a suliból.

– Nem derül ki.

– Olyan biztos vagy benne?

– Abszolút. Hacsak Boldi bácsi ki nem kottyantja.

– Hogy képzeled! Annyira hülye azért nem vagyok.

– Akkor rendicsek – kémlelt körül kutatóan a laborban, észrevett egy plédet, és a földre terítette.

A fiatalembert elöntötte a szenvedély. Még egyszer sem volt dolga sem muszlim, sem kiskorú leánnyal. Most lehet, itt a talán soha nem visszatérő alkalom – cikázott át rajta, és közelebb lépett az időközben teljesen pucérra vetkőzött diákhoz. Kiskorú ide, kiskorú oda ugyancsak megvan ennek mindene. Gömbölyű csípők, telt comb, mellek – simogatta végig Badranúr alakját. Előbb csak a tekintetével, aztán… Semmi. Meg sem bírt moccanni, holott valóban nincs mitől félnie. Ha másért nem, hát azért, mert hasonló esetben egy iszlámhitű csaj még titoktartóbb, mint a keresztény. Egyedül azt nem vágja, miként intézi el ezt a dolgot Allahhal. Igaz, már Badranúr is Magyarországon született, és egy ilyen akklimatizálódott arabnak feltételezhetően már vajmi kevés köze lehet Allahoz, azért mégis… Mindegy, a csaj akármilyen érett is, kiskorú és a saját tanítványa, tehát csak semmi intimitás, ahogy Mátyás Mátyás mondaná.

– Mi az, még nem öltöztél fel?

– Nem tetszem a tanár bácsinak?

– Ellenkezőleg: nagyon szemrevaló vagy, meg… meg bátor is, de…

– Amab jabanvi – szakította félbe lenézően Badranúr, magára kapkodta ruháját, és kisurrant a laborból.

 

4

 

– Volna szíves befáradni órák után az irodámba! – rohanta le másnap Mátyás Mátyás Boldizsárt.

A fizikatanár elhalványult. Eddigi tapasztalatai szerint mindig rossz ómennek bizonyult, ha a helyettes magához hívatta. Vajon mit, hol ronthatott el, mert, hogy elrontott, az nem vitás. Csak éppen az nem jut eszébe, melyik iskolai regula ellen vétett ez egyszer. Felképelt volna valakit? Nem emlékszik rá. Egyébként sem olyan a habitusa, hogy fizikailag bántalmazzon egy gyereket. Akkor viszont mi a gond? Megint egy jegy miatt háborog valamelyik anyuka? Ez már valószínűbb, így hát minden jel szerint erről fognak vele csevegni – kopogtatott délután az igazgatóhelyettes ajtaján.

– Szabad!

Az irodában csak a helyettes tartózkodott. Öröm az ürömben, mert ahol a főmufti nincs jelen, ott mégsem lehet olyan nagy a baj, tudniillik a dirijük még a helyettesénél is háklisabb.

– Á, te vagy az? Foglalj helyet, kolléga! Kis türelmet! Még ellenőrzök egy a naplót, utána megnézzük, mit csináljunk ezzel a szerencsétlen Tihivel.

– Hogyhogy mit? – hökkent meg a fiatalember, ugyanakkor meg is nyugodott, amiért nem a lány miatt hívatta ide a helyettes. – Megbuktatom, és annyi. Úgy, ahogy te magad is kívántad.

Mátyás Mátyás ajka megrándult, de nem válaszolt. Belemélyedt a naplóba, majd fontoskodva tett-vett, s csak ezután fordult a tanárhoz.

– Kész, parancsolj! Miben segíthetek? Ja, igen! Bocsáss meg, ilyenkor év végén úgy összesűrűsödnek a problémák, hogy minden összekuszálódik bennem időnként. Csak azért bátorkodlak zavarni, hogy megkérdezzem, miért rúgsz ki erre a szerencsétlen fiúra. Annyi egyest varrtál a naplóba, hogy szinte eltűnik benne az az egy-két kettecske.

Nocsak, ez új fejlemény! Nemrég még helyeselte, hogy megvágja, mi több, mintha nem is igen kedvelné Tihamért, most? Megáll az esze: most ártatlan, mit ártatlan, áldozati báránynak tekinti.

– Kirúg rá a búbánat. Különben ki állítja: ő vagy a papája?

Az igazgatóhelyettes ajka ismét megrándult.

– Most ne ezzel foglalkozz, hanem azzal, hogyan húzhatod ki Tihamért a lekvárból. Boldi, Boldi, elmagyaráznád nekem is, miként fajulhattak a dolgok idáig? Csak azt ne mondd, hogy mindezért egyedül Khaled a felelős, mert akkor mit keresel a tanügyben.

– Nem, persze, hogy nem. Részben én is hibás vagyok, viszont hiába, ha egyszer ez a kölyök nem óhajt tanulni. Vagyis óhajtott, mert ezzel már bizony elkésett.

– Nem egészen. Az osztályozó értekezlet még csak holnap lesz, és addig akár egy egész osztály jegyeit is felül lehet még bírálni.

– Kérlek, te vagy a főnök, bíráljad.

– Te meg a fizikatanára, vagy ennek semmi jelentősége? Na nem, kolléga, te okoztad a problémát, hát old is meg, én legfeljebb felhívnám néhány körülményre a figyelmed.

Hm, alakul, még a végén kiderül, hogy nem is Tihamér, hanem ő van benne a lekvárban.

– Milyen körülményre?

– Hogy Tihamér egy háborús menekült gyermeke, és az állam már akkor jótállt érte, amikor befogadta az országba. Úgy ám, tisztelt tanár úr, és ebben nekünk is segítő kezet kell nyújtanunk. Ezért vagyunk tanárok, ezért kapjuk a fizetést. Elismerem, nem könnyű feladat, és ez is csak úgy sikerülhet, ha kölcsönösen megbízunk egymásban.

– Jól hangzik, de ha egyszer Tihamér…

– Tihamér, Tihamér. Hányszor mondjam már, hogy szállj le arról a szegény fiúról. Mióta is dolgozol te nálunk?

– Két éve.

– Szép, és miért hagytad ott a repcelaki katedrát? Netalán elküldtek?

– Ugyan, ne tréfálj. Ellenkezőleg: szinte el sem engedtek, és ha nem költöztünk volna a városba, még ma is Répcelakon oktatnék.

– Jövőre?

– Ugyanitt… szeretnék. Már persze, ha jóváhagyjátok a kérvényem.

– Szerinted jóváhagyjuk?

– Nem hagyjátok jóvá? – döbbent meg a fiatalember.

Már egyszer megpályázta a fizikai katedrát a dirinél. Sikertelenül, és jövőre bizonyára még kevesebb lehet az esélye, és akkor felcsaphat ő is bébiszitternek Berlinben.

– Attól függ.

– Mitől?

– Jó kérdés. Természetesen attól, menyire elégedett munkáddal az igazgató úr különös tekintettel a tanulmányi színvonalra.

 

5

Az osztályozó konferencia minden különösebb zökkenő nélkül zárult le. A nyolcadikosok egytől egyig átmentek, többnyire egész jó eredménnyel a szülők, tanulók és igazgató legnagyobb örömére.

– Látjátok, kedves kollégák, így kell ezt csinálni, ami nyilván sosem következett volna be, ha nem szívvel és hozzáértéssel végeznénk a munkánkat – rekesztette be az értekezletet büszkén az igazgató.

Nem sokkal ezután maga az alma mater is bezárta kapuit, hogy két és fél hónappal később kipihenten, megújult erővel vágjon az új tanévnek.

Bari Boldizsár nélkül, akinek köszönték a szolgálatait, de már nem tartott rá igényt az Antall József Általános Iskola.

 

i Mohamedán egyházi és polgári jog. (arab)

ii Hitetlennek. (arab)

iii Lányra. (arab)

iv Tilos. (arab)

v Tetten érve. (lat.)

vi Gyáva nyúl vagy. (arab)

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-11-19 20:00:00

 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.