Keresés a honlapon:

Olivera Olja Jelkić: A katonák. (Fordította: Kovács Jolánka)

 

 

 

 

A katonák

 

 

Reggel előbb ébredtünk, mint ahogyan szoktunk. Hallottam, hogy beszélgetnek a szobatársaim, és mindenki lövésekről beszél. A háború. A háború megközelítette a kórházunkat. Mindenki nyugtalan, bár nekünk azt mondták, hogy itt nincs háború, csak a drótkerítésen túl. De mi, ha bolondok vagyunk is, hülyék azért mégsem. Nem fog a háború csengetni a kapunál, hogy nyissák ki neki. Olyan erő az, amelyik nem kérdez. Senkit és semmit nem kérdez.

Volt, aki sírt, volt, aki a takaró alá bújt. Mások egyszerűen ültek és ringatták magukat előre-hátra. Egész nap. Féltek, rettegtek.

Mit mondjak, én nem féltem a háborútól. Engem jobban nyugtalanított az, hogy a többiek nyugtalanok voltak.

De hol van Čarna, hol az én Čarnám? Azonnal őrá gondoltam, és elindultam a kijárat felé. Az őr az ajtóban állt.

– Már megint te, Mileta! Hova indultál? Nem lehet kimenni. Itt maradtok és hallgattok, míg ennek vége nem lesz. Lőnek ezek a mieink is… lőnek amazok a… mienk is. Meg azok az idegenek, baszódjanak meg, azt sem tudom, kik azok. Mindenki lövöldöz. Még csak az kell, hogy valaki eltaláljon, aztán én feleljek érted, éppen úgy, mintha normális lennél!

Igen, éppen így mondta. Tudom, hogy selejtnek tartottak, de ha ezt hangosan kimondják, nagyon tud fájni. Én itt is másmilyennek számítottam. Nem tudtam beszélni. Csak motyogtam. Engem, ha a legszebb, legokosabb lennék a világon, akkor is a fogyatékosságom alapján neveznének el. A kuka. Mindenhol selejtnek néztek, még itt, a bolondházban is.

Visszamentem a szobámba. Az ablakon keresztül láttam a katonákat. Puska volt náluk. Nem viseltek egyenruhát, így nem tudtam, kihez tartoznak. Nem bántottak bennünket. Azért-e, mert a „mieink” voltak, vagy mert nem akarták ránk pazarolni a lőszert, nem tudom. De az is lehet, hogy gonoszságból nem öltek meg bennünket. Talán éppen gonoszságból, hogy ne vessenek véget a mi büntetésünknek. Már ez is megfordult a fejemben.

Az egész szoba remegett a félelemtől. Én a mellkasomban éreztem ezt. A többiek hangosan sírtak. Segítségért kiabáltak. Jajgattak. Ezt hallom, de érzem is, a mellemben.

Egyszer csak, egy pillanatban, az őr megszökött. A lövedékek átfúrták az ajtót. Mindenki a fejéhez kapott, és gyorsan lefeküdt a földre. Én nem. Néztem és láttam, hogy valami szörnyűség történik. Láttam, hogy a háború hozzánk is betört, habár egy katona sem jött még be a kapun. Mindenki a padlón feküdt. Én kiszaladtam, és rohantam a női pavilonba.

A nők is az ágy alá bújtak. Kezükkel bedugták a fülüket. Kintről dörgés hallatszott. A rettegéstől magánkívül mentem tovább. A nők hason feküdtek, én meg fordítgattam őket. Valaki megragadta a lábam. De én csak mentem tovább, és kerestem őt. Čarnát. Az én Čarnámat. A nő, aki megragadta a lábam, nem engedte el. Mentem, és húztam őt is magam után. Mint egy megszállott, kerestem az én Čarnámat, azt az őzikeszeműt.

Nagynehezen megszabadultam az asszonytól, akit húztam magam után a szobában, aki úgy szorította a lábamat, mint a fuldokló a szalmaszálat. Beszaladtam a másik helyiségbe. Ott a nők egy rakásba tömörültek. Sikoltoztak. A mellkasomban mintha ugrált volna valami.

Az ablakon át villódzó, erős fény tört be a szobába. Bombázás volt ez. Még hogy villámlás, még hogy égdörgés. Olyan volt ez, mintha a pokol kráterében lettünk volna. Valamikor gyerekkoromban ilyennek mesélte nekem Öregmama a poklot.

Minden reszketett. Az ablakok szétpattantak. Megpróbáltam szétszedni a nőket, akik szorosan egymásba kapaszkodva feküdtek a padlón, egy rakásban. Szétfeszítettem a rakást, de az én Čarnám nem volt köztük. Kirohantam az udvarra. Az égen repülőgépek röpködtek alacsonyan. Tisztán láttam őket. Bombákat dobáltak lefelé. Azok a közvetlen közelemben csapódtak be, egyik eltalálta a kórházunk kerítését. Szállt a föld, a sár, a bomba szilánkjai. Égett a búzatábla, szörnyűség.

Én meg kiabáltam. Kiabáltam. Ordítottam. Rettegtem. Rettegtem, hogy nem találom meg az én Čarnámat. Rohangáltam azon az udvaron, mint a bolond… uh, akár a fejetlen légy. Épülettől épületig rohantam. Az emberek ott feküdtek, megbújva a falak mögött, a mélyedésekben. Egyiktől a másikig mentem.

Ki tudja, meddig tartott mindez. Ki tudja. Olyan sokáig, mintha sosem akarna megszűnni. Amikor vége lett, vagy csönd lett, láttam, hogy az emberek előjönnek a búvóhelyeikről.

Összeölelkeztünk, azokkal is, akiket ismertünk, és azokkal is, akiket nem. Egy fazékban főttünk mind. Sorstársak voltunk. Ez a bolondház közösséggé formált bennünket.

Voltak sebesültek is. A bombaszilánk nem válogat, nem érdekli, hogy harcképes vagy-e vagy selejt. Repül, aztán azt találja el, akit eltalál. Az orvosok és a nővérek bekötözték a sebesülteket. A többieknek tablettákat osztogattak, amúgy soron kívül.

Nyugtalanság és rettegés költözött ebbe az átkozott és elátkozott, zárt és mindenki által elfelejtett udvarba. Csak a háború nem felejtett el minket. Az senkit sem felejt el. Most láthattam.

A félelem csoda dolog. Azokba is beférkőzik, akik már meg akartak halni. No, amikor beléjük férkőzik, akkor derül ki, hogy az élet számukra egy kicsit mégiscsak kedvesebb, mint gondolták. Senki sem akar meghalni az ítéletnap előtt. Amikor ez a félelem a bőrük alá hatol, akkor látják, nem is olyan rossz, hogy nekünk ez a bolondház jutott. A temetőnél mégiscsak jobb.

 

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-11-11 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.