Videó

A Bizony, Isten! csatorna videója




Keresés a honlapon:


Magén István: tengeralattjárók cirkálnak hajlongó testek között

 

 

 

 

tengeralattjárók cirkálnak hajlongó testek között

 

a szomszéd utca kövén, aranybarna rubensi színekkel elrajzolva, markáns csillagképek, kiérkeznek a rendőrök, ragaszkodnak ahhoz, hogy fennforgatott, fekete szemű, teljesen felrajzolva, az életet türelmetlenül intézi, említettem, zenét hallgat, egy márványtalapzaton, megtörtént a filmeposz, méter magasan, csupa szabadság. kulturális kezdősebesség a két világ között. arcukat a földre teszik, szinte ülnek, újabb és újabb rádióállomásokra másznak fel. ma bejöttek az udvarba, felesküdtek felhalmozni a szükséges ismereteket, mint a csecsen hadúr. képet kell festeni, mely ugyanolyan lesz, fényesen, dúsan. az utcán gyenge a megvilágítás, nehéz sorsú honfitársaimat keresem lerombolni a feladatok megoldása során keletkezett objektumokat. itt a kazamatákban lelőttek egy öregembert, senki sem hallotta a lövéseket.

Ez az út valamikor a jobbágyoké volt. Szilviára rázuhant egy zsák, melyet használatra ajánlottak szerény külsejű nőknek. Könnyebb Budán iskolába járni, mint Ukrajnában színésznek lenni, fekszel, mert a meghívás öt órára szól, különösen annak, akit MEGTÉVESZT A LOBOGÓ SZOKNYA.

(Konvoj haladt a jobbágyok útján. Az idegpályákra rátekeredik valami minimális idegen. Neki kell végre a korlátnak vetni a hátát. Somfai házát lerombolták. Tengeralattjárók és segédcirkálók működtek a parancsnokságon. A gyakorlás ellenkező eredménnyel járt. Alábecsüljük őket, lecsökkentjük az időszakot.)

Szilvia hajlong, a textíliák lobognak, arcjátékkal beszél, élénkebbé teszi a szót, ebben a hangulatban a költői képeket, elégedetlenség érzése üldözi. kibogozhatatlan csomóvá gubancolja a nevét. a jelenségek kapcsolatban vannak. Z. télen-nyáron trikóban jár, vastag karját mutogatja. a fák köré húzódik a mélyértelmű tudatalatti világ. direkt hajmeresztő dolgokat előadva, tagadja, hogy ez egy csoda, tovább dolgozik a rothadáson, hajmeresztő, azért szeretik, mert beteljesül, ekkor tudtam meg, hogy az a hülye, hogy min nevet, nincs bizonyíték, milyen vagány tud lenni, szinte fél, végig járja a folyosókat, csodákat művel, vízen jár. rejtélyes okok miatt ezentúl mást fogok csinálni, mondja. bebújt a fiókba csillogó szemmel. ritkák a hónapok és az évek. a titok tartja össze őket. átgyalogol rajta, megragadja a forma, a kompozíció csupa vér, a levágott fejek bólogatnak, letagadnak remegő térdekkel

felbukkan Miskolcon, Dániában, Szarvason, mászik, kiköltözik a szabadba, kacagtató jelenetek, a világ feldúlt. (Ez nem azt jelenti, hogy nem válhatunk meg tőle.) rosszul jár, Szilviát leste egy hosszú pillanatig, csodálta nevetésre hajló hátizmait, komoly, nagy méretű csípőjét, szebbnél szebb szőrszálait, rímfaragó, ebben a szerepben nagy utazó is, pedig megkísérelte, lehajolt, tudatában volt annak, hogy garantálom, hogy meg kell ismételni. hellenisztikus istenasszony. zajtalan, széplelkű, mezítlábas. leérettségizik a királyi udvarban, forradalmat sző, húsz év múlva megeszik, megisszák. megtört, szorgalmas, új ingert kér. megkeseredett a csodalátásban, Szilvia zsonglőrködött a szótagokkal, mint az impresszionisták az ecsetvonásokkal, úgy mozgott, mint aki megadja magát, egyre szebb a térde, és tolong, és sétál, pedig meghalt, megcsillant, azoknak a jeleneteknek egy része, zuhanás közben, tíz méterrel fölötte, fiatalon, jó szándékkal, keskeny a hasa az ellentmondásoktól, a foga nevezetes, a rádióból jönnek a látogatók. előbb kilyukasztotta, bocsánat, ezek mégsem jelentéktelen apróságok, Somfai bemászott, megünnepelte, Szilvia jól szórakozott, ez volt a dolog gyakorlati része. megszámolta, hogy hány szolga születik, és hány jakobinus, és hány férfi

kihaltak az általános fejvesztésben. Somfainé lázad, tapsol, komponál. Somfainé előre tör, kísérletező. Izmai a bőrnél is fényesebbek, aranyszőke. a szókincsében akad egy-két emberbaráti. elenyésző, hogy kozmikus, nem látják, amit csinál. megszólalnak, ki-ki a maga stílusában. ezek mögött az írások mögött Somfai nyomoz. Szilvia áll terpeszben. még élt, jelentkezett, megválasztották országgyűlési képviselőnek. mélylélektani szófűzéssel. geometriai formákba szerelmes, bemutatkozik, lázasan cipel. ezek a gyerekek politikusok gyerekei, más szóval említik Budapestet. szívesen hallgatná, ami kiderül. először megneveli, aztán megbélyegzi. kemény lapát-kezével beljebb halad

Szilvia csalafinta trükkökkel repül. a drónok berepülnek a kelet-ukrajnai ablakon. finom a rombolás fény-tükröződése. milyen veszély fenyeget, attól függ az élet. Szilvia levetkőzne, hogy hangot adjon a testének. a partvidék lényeges sajátossága az előrelátás. a dobhártya hallja az alapvető és összefüggő ingereket. Somfainé fürdőruhában harcol. ritmikus csapásokkal úszik, az ingernek most az a szerepe, hogy egyesítse a különböző szervezeteket. Az a vékony lány reszket, persze mert hangtompító van a szájában. Szilvia lánya szenzációs, de az is lehet, hogy bekapcsolta a rádiót, hogy magasra emelte a lábát, férfihangon mutatkozik be, felhív az irodájába.

toleráns ámokfutók, elsüllyedt hajóban, felmordul a tengeri halál, előfordul, hogy egy tévé a hátán úszik, kellemetlenkedő mozdulatokkal, bonyolult körülményekkel. Szilvia úgy öltözködött, mint egy csatahajó, meghámozott egy őszibarackot, lehúzta a héját, utána dobta, megette, lelkesedett, rálépett Somfai arcára, aki túlságosan világosan, a hajó körvonalainak megfelelően, tekint a csekély számú életben maradottra

Somfainak voltak ingei, amiket már nem hordott, a rossz nyelvek szerint botrány, csak az mászik be az ablakon, aki féltékeny, aki már megette, aki úgy kezdi, mint Somfai, akit Szilvia minden nap megnéz, megaláz, örökös garázda, flörtöl, gazdag nemzet ez, nagyobb a háborúnál. bejár a belvárosba, majd este megjön, Somfai már majdnem a vőlegénye volt, megvágta az ujját, megszúrta simogatta, vérzett, arra emlékezett, amikor még fiatal volt. kenyérkereső, kamasz. alkuszik az európai harctéren. sovány Európa, hol rugdos karcsú lábad, zegzugos arcképedet nézed, könnyű vagy, csupa egyéni akarat, kollektív szemérmes meztelenség, és józan, mint a színes fabábúk légiója

meglepve nyitott ajtót, jósolt, már egyetemre járt, lezuhant a repülőgép, inkognitóban, magányosan, soha el nem árulta senki, mint ahogy azt sem árulta el, hogy nincs otthon, hogy felizgatja Szilvia nyaka, illatos a hónalja, testnedve pezsgős ital, hogy valami ösztöndíjjal, hogy megállt valahol a levegőben, hogy megőrültek, hogy szenvedélyesek, hogy arra kényszeríti, hogy várakozzon, hogy a maga alattomos módján összekötözze a kezét lábát, a szájába nyomta a harisnyáját, semmit nem tudott az ellenségeiről, most már csak abban az esetben érheti utol, ha figyel. ha integet Szilviának, aki ilyenkor egyesül, hallgat, ráül a fedetlen felületekre, akik azt mondják, VÉGRE. ingerült, ő a domináns, a gyengéd, a hajában fehér liliomok nyílnak, találkozások jönnek létre egészséges emberekkel, Budapest csendes kerületeiben, cigánylányok felszáradt könnyeivel. ebben a történetben is megtalálható, ritmikus csoportok alakulnak, kerek combú nők pavlovi kifejezéssel élve „rövid száron tartják” férjeiket

ennek megfelelően károsultak voltak, átalakultak, az élettapasztalatuk jelentős volt, megalkották a komédiát, a szívet, és amikor éppen a kijárat felé tartottak, feltűnt egy magányos, egy nő, aki ott állt, abban a csoportban, megfeszítette a záróizmait, eljegyezte Somfait, felbomlott, tönkre ment. aki elvonta a figyelmet, aki nevetett azokon, akik komolyan veszik, és nem tudta, hová bújjon, és ez a dolog hamarosan tettlegességig fajult

én már átváltoztam, a szemüvegemet feltoltam a fejem tetejére, azt akartam hallani, hogy nem számít, hogy rátalálok, hogy már elhelyezkedtem, hogy még idejében odaérjek, idegesen elmondtam többször is, mert láttam, hogy késésben vannak, hogy hanyatt vetettem magam, mintha egyedül is boldogulnék, és repültem, Szilvia madár képében fészket rakott, és gágogott, a felismerést emlékezésnek hívjuk, ez egy jelzőrendszer, értelmes test, kimerült harcos, az anyag tanul, megért. nyomja a szöveget Szilvia arrogánsan. következik az emlékezet, összekeverve valamilyen tevékenységgel

azt kiabálták, hogy ÉLJEN A FORRADALOM, meg efféle dühkitörések, megkülönböztetjük. az összpontosítást nevezzük forradalomnak. Somfai a szikla peremén áll, elfelejtette, meghatározhatatlanul növekszik a Föld. legalább kétszer kell imádkozni, és utána lelőnek, felpattannak a helyükről és rohannak, arra következtettem, hogy Somfai is rohan, játszik, semmi sem zavarja, azután felpattan és csalódott egy kicsit, nem habozik, rohan szemben velem a tapsviharban, úgy, mint azok, akik büszkén hirdették, hogy fel vannak szerelve, hogy a folyamat végbement bennük, még elcsíphetik, ez nem olyan, ez hatástalan, táncolnak és énekelnek szakadásig

szétlövik, általános offenzívát indítanak, az ország nő, nem csökken. bekövetkezett az, amitől féltünk. csodálkozva néztek szét, semmi gyanúst nem láttak. Szilvia vallatta a foglyokat. vigyázott, nehogy megszakadjanak, álcázásként állatoknak hívják az embereket, hideg lesz, de még szabad a szerelemre emlékezni. a kárókatonák fegyverkeznének, ha ez realisztikus. a tükörben látja a sejtkupacokat. a sötétség és a hideg értékes viaszfiguráit, az éhezés függőkertjeit. oda vagy a vágyakozástól, felemeled a széles, párnázott kezedet. a tenyér kajánul vigyorog.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-09-26 20:00:00

 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.