Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Petrozsényi Nagy Pál: Pecások

 

 

 

 

Pecások

 

Két fiatalember pecázott a tóparton: Bandika és Ernőke. Egy darabig csendben figyelték a kapásjelző karikát, de csak nem akart egy hal sem horogra akadni. Öt óra. A nap épphogy felbukkant a látóhatáron.

Ma nincs szerencsénk – bosszankodott az idősebb, a fekete baseballsapkás Bandika.

Nincs – hagyta helyben fiatalabb, piros baseballsapkás havere.

Jut eszembe, sikerült a vizsgád, Ernőkém?

Meghúztak. Pedig mindent tudtam, kivéve azt a tételt, amit kihúztam.

Micsoda pech! – sajnálkozott Bandika. – Aztán mit szólnak hozzá az őseid?

Nyilván nem ugrándoznak örömükben. De a pech, az pech, van ilyen. Ezt nekik is meg kellene érteni.

Egy kizárás és bukta után? Szerinted van olyan szülő, aki ezt megérti? Na, nem azért, én megértem, hiszen én is átmentem már effélén. Csakhogy egy szülőnek más srófra jár ám a gógyija. Most mit csinálsz: megismétled az évet vagy elmész valahova melózni?

Me-lóz-ni? Ilyen izmokkal? – emelte fel Ernő vékonyka karjait. – El tudsz te engem képzelni lapáttal a kezemben?

Nehezen – nevetett fel Bandika nem kis büszkeséggel saját izmaira sandítva.

Mert én sem. És azt hiszem, a fater sem, aki gyerekkorom óta ügyvédet akar belőlem faragni.

Tényleg? Na és te? Mi a te elképzelésed, pajtikám?

Az enyém? – bizonytalanodott el kissé Ernőke. – Mit tudom én! Az ügyvédi pálya biztos nem, és képzeld el, lapátolni sem igen szeretek. De ahogy ismerlek, azért te se nagyon ugrálsz a munkáért, ami persze érthető, mert ki a franc gályázik rongyos… Mennyi is a fizud momentán?

Semennyi – rángott meg az idősebbik arca bosszúsan. – Momentán épp munkát keresek.

Már megint?

Á, semmi zűr, ugyanis fordult a kocka, ugyebár. Régen a melósok kilincseltek a cégeknél, most a cégek vadásznak a melósra. Még így is elég hülyén érzem magamat, amiért nem megyek a tesóm után Berlinbe. Ott bezzeg háromszor, mit háromszor, ötször jobban keres egy hegesztő. Viszont ő tud németül, én meg csak annyit, hogy guten Tag, auf Wiedersehen!

Akkor sem féltelek. Te legalább elértél valamit. Van egy szakmád, amivel a jég hátán is flottul megélhetsz, mialatt én még mindig csak az iskolapadot koptatom. Másrészt ott a bé nejed, akire bármikor számíthatsz, ha valahol bemondod az unalmast.

Stefike? Naná, hogy számíthatok rá, ezért vannak a feleségek, nemdebár? Nekem az asszony, neked a fatered, úgyhogy fel a fejjel, pajtikám, azért rólunk sem feledkezik meg a jóisten.

Nem, nem, bár ki tudja, mikor adják be egyszer ők is az unalmast. Végül is ez sem kizárt, a fenébe, és akkor Isten veled tanulás, téged kirúg a Stefike…

Kirúg a… Hogy ne mondjam ki, kicsoda pattogott Bandika. – Vedd tudomásul, picikém, hogy nálunk én hordom a nadrágot. Van fogalmad arról, ez mit jelent?

Hogy bármit „parancsolsz”, annak mindig a fordítottja történik – vihogott a hórihorgas egyetemi hallgató.

Szépek a fogaid – sziszegett a hegesztő. – Napjában hányszor szoktad sikálni?

Helló, skacok! – üdvözölte őket hirtelen egy Lee Cooper-nadrágos, horgászbottal felszerelt figura.

Nini, a Tóbiás! De régen nem láttalak! No persze, nyilván te is Berlinben építed a kapitalizmust – irigykedett Bandika.

Sziasztok! Csatlakozhatok hozzátok? Milyen a kapás, fogtatok már valamit?

Eddig semmit, de azért csak csüccs le nyugodtan, és meséld el nekünk is, milyenek a berlini Mädeleki.

Azt bajosan, ugyanis soha életemben nem jártam Berlinben – készítette elő horgászfelszerelését komótosan Tóbiás.

Akkor Londonban. Ott sem? Egyesült Államok? – jött izgalomba a mokány, kék szemű iparos, akinek az USA jelentette álmai non plus utráját.

Legalábbis egyelőre, ugyanis angolul sem tud egy kukkot sem. Hanem ami késik, nem múlik. Egyszer ő is beindul, és azontúl még pecázni is Volvóval jön a tópartra.

De Bandikám, mért mennék én a világ végére dolgozni, amikor itthon is nagyon jól megvagyok?

Bandika és Ernő csodálkozva néztek egymásra.

Értem. Nyertél a lottón, vagy ilyesmi – sóhajtott fel Bandika.

Szó sincs róla. Igazából nem is hiányzik. Munkám van, egészségem dettó, az emberek megbecsülnek, kedvelnek. Mit kívánhatnék ezenkívül még magamnak?

Például egy diplomát – sóhajtott fel Ernő is.

Pénzt, pozíciót – tódította a hegesztő. – Jártál már New Yorkban?

Nem.

Én sem, de szeretnék, és ez lé nélkül aligha sikerülhet, hiszen még egy szimpla repülőjegy is több mint 100 lepedőbe kerül, barátom. Van 100 000 forintod?

Nincs.

Hát a gízai piramist láttad-e? – érdeklődött Ernőke.

Hogyne: képen, filmeken.

Tudtad-e, hogy ez a piramis a világ hét csodáinak egyetlen fennmaradt csodája? Aztán ott vannak az újabbak: az indiai Tadzs Mahal, Rómában a Colosseum, Peruban a Machu Picchu. Ne mondjad, hogy egyikre sem vagy kíváncsi.

Nahát, öcsi, honnan tudsz te effélékről? – tátotta el száját a hegesztő.

Természetesen kíváncsi vagyok. Sajnos ez még egy picit odébb van. Majd, ha még jobban fellendül a gazdaság, és a reálbér értéke is tovább nő. Ja, most mit bámulsz? Amiért az Unió bénáskodik időnként, attól még nem muszáj nekünk is az utolsó helyen kullognunk – jelentette ki meggyőződéssel Tóbiás. A pecások tekintete ismét összevillant.

Ha te mondod – dörmögte Bandika. – Csak az a kérdés, mikor, és kiknek nő az a bizonyos reálbér. Te például hol, kinek dolgozol? Mert, ha, teszem fel, valamelyik nagyhatalmú fejesnek… – nézett gyanakodva rövidnadrágos társára. Ernő figyelmeztetően köhintett.

Nem mindegy? – tért ki a válasz elől Tóbiás. – Ha egyszer valóban dübörögni kezd a gazdaság, sem lottóra, sem pozícióra nem lesz szükség ahhoz, hogy bárki is megnézhesse azt a híres piramist.

És addig? Fázunk és éhezünk, S átlőve oldalunk – villant Petőfi egyik verse a hegesztő eszébe. – Részünk minden nyomor, S még csak szabadok sem vagyunk! – formálta át kissé az utolsó mondatot. – Nem, haver, akkor már inkább lelépek, és ott próbálok szerencsét…

Ahol a part szakad – egészítette ki Tóbiás –, ugyanis odaát sem fonják ám kolbászból a kerítést, kiváltképp azóta, hogy több millió migránssal kell osztozkodni egy nem létező kolbászon. Hát Bandikám, én ennél okosabbnak hittelek. De tudod, mit: hagyjuk azt a kolbászt, és csak arra válaszolj: hol éreznéd nagyobb biztonságban magadat: itthon vagy New Yorkban! – Most megfogtál – tűnődött el Bandika. – Ha jól meggondolom, tulajdonképp sehol sem – Valahogy úgy összekuszálódtak a dolgok mostanság. Hol a globális felmelegedés, hol az Iszlám Állam fenyeget, Észak-Korea robbantgat, földrengés itt, vulkánkitörés ott. Elismerem, megesett ez már máskor is, de ennyire? Én nem vagyok valami templomba járó szentfazék, mert csak abban hiszek, ami bizonyítható és észszerű, de amikor ilyeneket látok a tévében, mindig az apo… apoka…, szóval végítélet jut az eszembe. Ördög vigye ezeket a halakat, még mindig nem kegyeskednek harapni.

Hogy kritikus időket élünk, az nem vitás. De azért még nincs minden elveszve mindaddig, amíg az Európai Unió be nem vezeti a kötelező, felső határ nélküli kvótákat, mert akkor… A pecások nem kérdeztek rá, hallgattak, ezért Tóbiás kéretlenül is folytatta.

Akkor isten irgalmazzon Európának.

Miért, mi történik akkor Európával? – szólalt meg Ernőke unottan.

Hallottál a kötelező betelepítési kvótáról?

Képzeld, hallottam, főleg, hogy víz helyett mostanság a csapból is ez folyik. És? Mi ezzel a probléma?

Semmi különös, kivéve az, hogy ezzel aztán lőttek a nyelvünknek, kultúránknak, hitünknek. – Mondod te.

Meg rajtam kívül jó páran. Olvastad Jókai Mór Török világ Magyarországon című regényét?

Még a suliban, merthogy muszáj volt. De azt csak nem akarod nekem beadni, hogy ezután a migránsok nyelve lesz az államnyelv, iszlamizálják a vallást, kultúrát, és máról holnapra elfeledhetjük a disznóhúst?

Nem máról holnapra, de hogy bekövetkezik, az hétszentség, sőt, egyes helyeken már meg is valósult. Lásd Csecsenföldet, Dániát, Albánia, Németország, Franciaország, Anglia bizonyos zónáit. Nem is lehet csodálni, mert mióta fér meg tűz a vízzel, igen tisztelt tanult barátom. No és ki szokott győzni ilyenkor? Természetesen az erősebb.

Ámen. Van még néhány ilyen aranyköpés a tarsolyodban? – ásította az egyetemi hallgató. – Eh, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz – állapította meg magában lenézően Tóbiás. – Nincs, és elnézést, hogy eddig is untattalak ilyesmivel.

Nem untattál, csak…

Egy kicsit ideges – magyarázta Bandika. – Mint mi mindnyájan. Ő a vizsgák miatt, én meg azért, mert jelenleg éppen munka nélkül lődörgök. Azért folytasd csak! Hol is tartottunk?

A kvótáknál. Szerinted föltétlenül szükség van erre, vagy szolidarizálhatunk Európával másként is?

Talán olvass bele valamelyik újságba, hallgasd meg a kormány nyilatkozatát, és mindjárt megtudod.

De engem a te véleményed érdekel.

Megtisztelsz. Hanem mondd, mi a búbánatba izgat téged ez az egész annyira!

Már hogyne izgatna, amikor mindenki a migránsokról, terrorról, a határok, nemzeti identitás, keresztény szellemiség és egyebek megőrzéséről filózik.

Én nem – jelentette ki Ernőke.

Szerencsére nálunk még áll a kerítés – hagyta figyelmen kívül Ernő megjegyzését Tóbiás. – Az igaz, hogy nincsen kolbászból, de legalább megvéd bennünket.

Ugyan mitől? fanyalgott Ernőke. A földrengéstől, aszálytól vagy néhány ágrólszakadt négertől, akik alig várják, hogy átmasírozzanak a magyar–osztrák határon?

Eltekintve azoktól, akik maradnak, vagy az EU ültetne a nyakunkba – pontosított a göndör hajú, Lee Cooper-nadrágos fiatalember.

Ültet, nem ültet, abban mindnyájan megegyezhetünk, hogy ha egész Európa összefog, ebből nekünk is ki kell vennünk a részünket – szögezte le Bandika.

Magától értetődik – bólintott Tóbiás. – Vitattam én ezt egyszer is? De már az engedtessék meg nekünk, hogy mi magunk határozzuk meg, hol, mikor és mi módon segítsünk kimászni valakinek a lekvárból.

Frankó, csak egy kicsit nehéz lesz, miután magunk is nyakig benne vagyunk – túrt az orrába Ernőke. – Ezért melózik már ma is több százezer magyar külföldön, és a saját emigránsainkról még nem is beszéltem. De minek? Ez van, és kész!

Hát beszélj! Hadd halljam, mi van még a begyedben!

Ennyire érdekel? – nézett föl a vízről Tóbiásra, majd Bandira. – Te haver, nem gyanús neked ez a Lee Cooper?

Tóbiás kezéből kihullott a horgászbot.

Te nem vagy normális – szedelőzködött fel ezután, és szótlanul faképnél hagyta a két pecást.

2

Helló, Bandika, miért nem vetted fel eddig azt a rothadt telefont?

Mizu, tanult barátom? Ég a házatok, vagy mi történt?

Az éppen nem, de, képzeld, elutaztak az őseim.

Hát aztán! Ezért vagy így begyulladva?

Várj csak, várj, mindjárt megérted – kotorászott valami után Ernőke. – Hova a frászba tettem azt a nyavalyás cédulát? Itt van, ni! Felolvasom, mit írtak. Kedves fiam! Elmentünk nyaralni. Hogy mikor jövünk haza, még nem tudjuk. Talán négy vagy öt hét múlva. Étel a hűtőben. Remélem, addig kitart, amíg munkát nem találsz magadnak. Lehetőleg olyat keress, mely hosszabb távon is megfelel, az egyetemet pedig felejtsd el, merthogy azt olyan fiataloknak találták ki, akik tudnak és akarnak is tanulni. Te pedig, most már anyád is, én is beláttuk, egyik feltételnek sem felelsz meg. munkát! A mielőbbi viszontlátásra! Apa, anya hallgatott el komoran.

Hű, ez kemény. Most mit csinálsz? Halló! Hallottad, amit kérdeztem?

Nyakamba veszem a várost, és megpróbálok kifogni magamnak valamilyen rendes hivatalt. Már ha egyáltalán van ilyen.

Nincs, de hát mit tehetünk, ha ilyen hazát hagytak ránk az őseink?

Ja. Ebben az esetben egyet mondok, kettő lesz belőle.

Mégpedig?

Menjünk együtt Berlinbe!

Hát igen, ilyen a sors, hölgyeim és uraim. Egyeseket tejben-vajban fürösztget, másokat meg istenesen földhöz vág.

 

1. Lányok. (ném.)

 

 

  
  

Megjelent: 2022-09-04 20:00:00

 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942. 01. 14. - Kecskemét, 2023. 08. 29.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.