Videó

Az Archivum Roma csatorna videója




Keresés a honlapon:


Arany-Tóth Katalin: Menedék

 

 

 

 

MENEDÉK 

 

 

Kora reggeli indulást terveztünk. Mindössze másfél óra az út a vasútállomásig, de kalkulálni kell azzal, hogy bármi közbejöhet. Nem késhetik le a vonatot. Várnak minket. Számítanak ránk. 

Ígéretünkhöz képest pár perc késéssel érkezünk, de még így is bőven időben vagyunk. Bekanyarodunk a szalagház mögé, ami szomjazó fák fölé magasodva őrzi ismeretlen sorsok szemérmes titkait. 

Ígértük, hogy segítünk lehozni a csomagokat az emeletről, de látjuk, hogy nincs rá szükség. Indulók és maradók állnak az ébredő fényben, szótlanul. Lábuk mellett fegyelmezett rendben állnak a csomagok: három aprócska bőrönd, egy-két hátizsák, és két nagyobbacska bevásárló táska. A szükségletekhez képest elenyésző személyes holmit rejthetnek a gondosan összekészített, útrakész csomagok. Ennyi az élet, amikor dönteni kell. Ennyi lehetett alig fél évvel ezelőtt is, amikor idesodorta őket az életben maradás ösztöne. Akkor a fákon még nem volt levél, ma meg rozsda színű takarót terít elénk az idő. 

Ahogy akkor, most is az a legfontosabb, hogy legyen elegendő élelem és víz a hosszú útra. Az ébredő város csöndjében összeszorul a szívünk. A búcsúzók kisírt szemében nem hétköznapi érzések fájdalma csillan. Nem illő, de muszáj megtörni szavakkal a pillanatot. Indulnunk kell. El kell érni a vonatot. Azt, ami elviszi őket egy másik állomásig. Oda, ahol az újrakezdés reményébe rejtett összetartozást táplálják a földre vetülő napsugarak. A hazájuk földjén, ahova nem értek el a pusztítás karmai.

Gyors ölelések sürgetik a mozdulatlanságból kitörő lendületet, leplezni próbálva a könnyektől vörös szemeket. Nézzük őket. Bájos édesanya terelgeti két lánygyermekét. A nagyobbik épp, hogy átlépte a kamaszkor kapuját: a legnehezebb éveit szorongatja egy megbélyegzett élet. Komoly tekintetéből soha nem látott szomorúságot engesztel a Gondviselés. A kisebbik lányka mögött felsorakoznak az óvodás évek. Ősszel már az iskolapad várja. Valahol. Álmos tekintettel áll a felnőttek között, fegyelmezetten próbálja megérteni a történéseket. Apró ujjai közt egy sokat szeretgetett játékmackó pihen. Puha, bolyhos teste nyugalmat varázsol a feszengő percek közé. A nagymama féltő szeretettel öleli őket. Ő még itt marad ezen a járható, keskeny ösvényen. A számára idegen földön, ahol a kirekesztő gyűlölet tüskés bozótjai közül felé is nyúlnak az erős, megtartó kezek. Csak a gondviselő szeretet és elfogadás adhat erőt neki a mindennapokhoz. 

Bepakoljuk a csomagokat az autóba, és indulunk. Ahogy elhagyjuk a várostáblát, a hűtőtáskánkból előkerülnek a meglepetés falatok. Olykor sikerül egy-egy mosollyal oldani a lélegzetek súlyát. Amíg kanyarog az út, gyakran a hátsó ülésekre pillantok. Elkapom a sercegő mozdulatot, amikor a kicsi lány letép az ujjaival egy apró darabot a füzetéből, majd nemsoká előrenyújtja a nekem rajzolt üzenetét. Egy aprócska szív pihen a tenyeremen. A mozdulat éket ver az elmémbe, befészkelődik az ereimbe, és bennem zubog. Könny homályosítja el az előttem terülő utat. A kormány mögött ülő társam példaértékű figyelemmel és empátiával uralja a számunkra ismeretlen helyzetet. Vezetés közben ránk is figyel. Angol tudása óriási segítség, minden kérdés és válasz a helyére kerül. Két órán belül megérkezünk az állomás parkolójába. Sietve nyúlunk a csomagjaikért. Csak remélni tudom, hogy az értük mondott imát meghallgatta tegnap az Isten.   

Zavartan állunk mellettük a peronon. Köröttünk idegenek. Indulók és maradók. Tőlük is búcsúzik valaki. Még félóra, és itt lesz a vonat, amire fel fognak szállni. Az utolsó percekben átadjuk az aprócska ajándékainkat. Újabb mozaikok kerülnek a kitörölhetetlen emlékek képei közé. Ebben a megmagyarázhatatlan valóságban egyszerre tud fájó, és szép is lenni a pillanat. Kezdettől fogva az ölelés volt az egyetlen közös nevezőnk. A nehéz terheken ülő reményt most a búcsú ölelése tartja. A benne rejlő szótlan erő. Ezt is elviszik magukkal. Valahova. Ahol talán lehet majd felnőni, tanulni, dolgozni. Emberként élni. 

Mi itt maradunk. Itthon. A vonat egyre távolodik velük. Végtelen bennünk a hála. Megmutatták, hogyan kell vészhelyzetben kitartani, túlélni, összetartani, nem összetörni. Kirekesztetten is mosolyogni, megtartó híddá erősödni. Nőként, anyaként. Nem kívánhatunk többet, mint azt, hogy az útjuk legyen áldott, és a jövő adjon biztonságot, őszinte mosolyokat, boldog öleléseket a számukra.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-08-25 20:00:00

 

Arany-Tóth Katalin (Hódmezővásárhely, 1966) költő

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.