Videó

Az M5 videója




Keresés a honlapon:


Farkas Molnár Péter : Csak a hősök

 

 

Csak a hősök



András bá'! András bá'!

Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól.

A szalma zsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja.

Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz?

A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int.
– Csak azt, hogy gyüjjék kend a napra, oda ni!

S az miért jó, hallod-e?

Mert melegít.

Erre a bölcsességre a fehér bajszú férfi csak legyinteni tud. Bodzafa vastag, göcsörtös ágából faragott mankóját a hóna alá szorítja és elindul, közben szuszogva kérdezi:

Oszt micsinájjak én tevéled a napon, te pocok?

Hát mesíjje el, hun maratt a fél lába.

Oszt hányszor mesíjjem még, hallod-e? 'Szen meséltem mán vagy háromszor.

A szőke kölyök boldogan vigyorog.

Nem baj az. Még nem tudom fejbül.

Huszár vótam, káplár, a Barkóczy regementbe. De ezt mán tudod. Azt is, hogy a franciákkal hadakoztunk, Lengyelországba. Körülkerítettek bennünket, oszt minket hátra hagytak, hogy feltartóztassuk űket, amég a sereg zöme elvonul.

Ezt mán tudom. Meg azt, hogy ippeg százan vótak, a sok ezer franciával szembe.

No, látod. Hát mit meséjjek akkor?

Nem féltek?

Nem. Huszár sose fél. Széjjelnyílottunk hosszú karéjba, oszt reájuk! Üsd-vágd, aki Istene van! Aprítottuk űket, amíg el nem fogytunk. Éngem meglűttek, leestem a lúrul, a lábam odalett.

A kis legény, szemében értetlen csodálattal nézte az öreg, féllábú férfit.

Hát a többiek? Odavesztek mind?

Az öreg nézett maga elé, aztán csak legyintett.

Elestek mid egy szálig.

De nem minden huszár hal meg, igaz-e, András bácsi? Hanem csak a hősök.
A vén hadastyán kemény, érdes tenyere szeretettel simított végig a kisfiú fején.
– Ládd, okos legényke vagy, Imrus. Nem, nem minden huszár hal meg. Csak a hősök.

A köpcös, sima arcú százados vágtatva robogott végig a fehér kövekkel borított úton.
Amikor leért a folyóhoz, hirtelen visszarántotta lovát, s még szinte vágta közben ugrott róla a földre. Vörös mentéjén, kék dolmányán, vastagon állott a por.

Hogy híják kendet?

Matuk Imre huszár őrmester vagyok, kapitány úr szolgálattyára, a ceglédi huszár ezredbül.
A százados figyelmesen nézte a vele szemben álló szőke, hegyesre pödrött bajszú férfit.

Hány embered van, Matuk Imre?

Hatvanhét közhuszár, három káplár, meg jómagam.

Tudod-e, mit vállalsz?

Tudom, kapitány úr.

Erősítés nincs. Töltényt, port, én többet nem adhatok. Csak azt a kis tábori ágyút hagyhatom itt. Ameddig tudjátok, tartsátok fel a muszkát, ha kifogytok a munícióból, a hidat felrobbantjátok. Idő kell, hogy a sereg maradéka eltávolodhassék, újra rendeződjék.

Megértettem, kapitány úr. Reggelig egy muszka se gyön által a vízen.

A százados ismét megnézte magának a fiatal, kemény tekintetű huszárt.

Van-e családod, Matuk Imre?

Anyám él, Cegléd mellett, a tanyánkon.

Tiszteltetem az édesanyádat. Derék fia van.

Kezét nyújtotta az őrmesternek, aztán feszesen tisztelegtek egymásnak. A százados a lovához indult, de fele útról visszament az emberéhez.

Isten segítsen meg benneteket, fiam! – Magához ölelte a hegyes bajszú legényt, aztán ellovagolt.

Délután négy óra tájt látták meg a folyó túloldalán az orosz előőrsöt. Óvatosan, lépésben jöttek a hídig, ketten a hídon lovagoltak át, négyen a vízbe ereszkedtek. Tüzetesen átvizsgálták a híd szerkezetét, aknákat kerestek. Hogy nem találtak, megnyugodva visszakapaszkodtak a partra. A két lovas átügetett a hídon, először jobbra, aztán balra kanyarodva vizsgálták a partot, fél kilométert ügettek mindkét irányba. Nem találtak semmit, ami ellenség jelenlétére utalt volna. Pedig a huszárok végig ott lapultak, alig karnyújtásnyira tőlük. Visszalovagoltak a túloldalra, aztán eltűntek az utat szegélyező dombok mögött. Valamivel öt óra után, a gyalogosok ellepték a hidat. Csillogtak a puskákra tűzött szuronyok. A huszárok bámulták a tinta kék kabátokat, rajtuk a nagy rézgombokkal, a vörös csákókat. Amint az első sor lelépett a hídról, száraz roppanással csapott közéjük a karabélyok gyilkos össztüze. Hanyatt homlok menekültek visszafelé, egymást taposva. Sok holttest maradt a hídon, még többet sodort el a folyó vize.

Később megjelentek a fehér kabátos lovasok, kék köpenyük lobogott vágta közben. Megrohamozták a hidat, hosszú pikájukat maguk elé szegezve. A kartácsra töltött tábori ágyú tüzét közvetlen közelről kapták, őrült kavarodás támadt, dörögtek a fegyverek. Tíz perc sem telt el a roham kezdete óta. A hídon szerteszét hevert halott és sebesült ember és ló. Lassan besötétedett.

Az éjszakai sűrű sötétben Matuk Imre nem vette észre a vízparti bokrok közt ülő legényt, így csaknem átesett rajta.

Mér nem pihensz, Ábris? Vannak strázsák minden irányban. Aludhatnál.

Elgondolkodtam.

A közhuszár próbált felállni, de Matuk a vállánál fogva visszatartotta. Leheveredett mellé.

Oszt min járatod a fejed, te?

Én azon, hogy mér harcolunk mink itten.

Az őrmester sokáig hallgatott. Végül egészen közel hajolt az emberéhez, úgy válaszolt.
– A szabadságér’, Ábris. Tudod-e mit tesz az? – kérdezte végül.

Hun szógáltál, mielőtt hazagyüttél?

Stájerfődön.

No! Akkor láthatod. Elvittek erővel tizenkét esztendőre. Szógálhattad a kétfejű sast, komám, ha akartad, ha nem. Ha kivívjuk a szabadságot, nem kell tovább szógálnod.

Katona mindig kelletik, oszt magátul senki nem bolond beállani.

Te parancsra gyüttél haza?

Dehogy. Kötéllel se tarthattak vón' vissza.

Na látod. Megaztán, ha magunk urai lennénk, nem kellene katona. Mer' nem háborúznánk. Ha meg reánk támadna valaki, mennénk önként.

Hát azt tudod-e, Ábris, ki a mi ősapánk?

Hogyne tunnám. Árpád vezír. Meg István király.

Nekünk foglalták el ezt a fődet. Most mégse a mienk. Hát ezér harcolunk, koma! Hogy ne mások mongyák meg, mit lehet a magyarnak, mit nem. Érted-e? Ne másokér follyon a mi verejtékünk, a mi vérünk.

A legény kis ideig emésztette az őrmestere szavait, aztán csak ennyit mondott:

No, így mán értem, strázsamester uram.

Hát akkor holnap úgy roncs reájok, mint a szélvész, oszt a kardod úgy vágjon küzibük, mint az istennyila!

Reájok megyünk?

Alighanem...

A legény megmarkolta göndör üstökét, és boldogan kiáltott.

Híjj, te kegyelmes Isten! No vígre! Mer ebbül a talpas huszárságbul mán elég vót, de nagyon!

No legínyek! Tőtésünk, porunk nincs egy csöpp se. Az álgyut szíjjelrontottuk, csak a kard maradt, meg a lú. A hidat felgyúccsuk, átúsztatunk, oszt belemarunk az ódalukba.

A hetven huszár szeme felcsillant.

Hanem, mondanék valamit. Ha átal megyünk, vissza mán nem jövünk, ezt jól ércsétek.
Ezért, aki nem akar jönni, mennyen a sereg maradéka után. Kezével Arad irányába mutatott. A huszárok egymást nézték, volt, aki nemet intett a fejével, önkéntelenül. Húsz perc múlva a híd hatalmas lángokkal égett, és a hetven huszár, a ceglédi huszárezred maradéka átúsztatott a folyón. Jobbról megkerülték a kicsinyke dombot, megálltak a tövében, ahonnan már látszottak az orosz csapatok.

Matuk Imre elővette a nyeregtáskából az ezred lobogóját, s átnyújtotta az egyik legénynek:

Rúdra véle!

Lassan léptettek az oroszok felé, felettük csattogott a szélben a vörös és fehér háromszögekkel szegett sárga zászló.

Valami háromszáz méterre lehettek, amikor az őrmester megállj parancsolt.

No, legények, Isten nevében, a szabadságért: Szablyát!

Szisszenve röppentek elő a huszárkardok.

A hetven lovas sebesen vágtázva, széles karéjba nyílva rontott az ellenségre.

Fedotov ezredes megkövülten nézte a támadókat. Értetlenül csóválta a fejét, aztán intett a szárnysegédjének. A tömegből egy század kozák vált ki és indult a huszárok elé, aztán még egy, majd még egy.

Csaknem fél óráig tartott, míg sikerült elnyomniuk a maréknyi magyart.

Matuk Imrét a veséjén érte a lövés. Lefordult a nyeregből. Lehunyta a szemét.
Utolsó pillanataiban egy öreg, féllábú csőszt látott, aki szortyogva szívja meggyfaágból faragott szárú pipáját. Hallotta a hangját is. ...csak a hősök.

 

 



 

 

  
  

Megjelent: 2022-08-21 20:00:00

 

Farkas Molnár Péter (1952-2020) író, novellista, szerkesztő, a Veranda Művészeti Csoport alapító tagja 

2014-től haláláig a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat főszerkesztője.

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.