Videó

A Gallery FreylerArt videója




Keresés a honlapon:


Telkes Margit: Naccsága

 

 

 

Naccsága

 

Takács Annabella védőnői diplomáján alig száradt meg a pecsét, amikor tulajdonosa egy borús október elsején, a főváros peremkerületi szakrendelőjében megkezdte munkáját.

Takács Annabella, vagy ahogy családjában nevezték, Belli, a belvárosban, egy elegáns bérház második emeletén lakott szüleivel és medikus öccsével. Eredetileg ő is orvoskarra jelentkezett, gyermekorvos akart lenni, de egy ponttal lemaradt a felvételinél, ezért lett „csak” védőnő. Egy ideig bánkódott a sikertelenség miatt, de hamar megvigasztalódott, amikor megtudta a védőnői munka fontosságát, lehetőségeinek széles skáláját és a biztos állás ígéretét.

Anyja reggel hatkor, a szokásos kakaós-puszival ébresztette őt.

A jó Isten legyen veled drágám! Vigyázz magadra és azokra a gyerekekre, akiket gondozni fogsz és szeresd az anyukákat, legyenek akármilyenek. Végül a tudálékos nagymamákat se nevesd ki. Régi, talán avult, de megszokott etetési, vagy nevelési szokásaikat fogadd türelemmel és csak óvatosan, lassan próbálj változtatni azokon, ha kell. Nevess és sírj együtt a családokkal, légy a barátjuk! Ne diktálj, tanácsot adj!

Megpróbálom anyukám! Majd este elmesélem a nap történéseit. A munkámhoz szükséges centimétert, fertőtlenítő oldatot, gumikesztyűt, notesz és tollat már bekészítettem a táskámba, mérleget is akartam magammal vinni, de az rém nehéz lenne, így kimarad. Szerinted mit vegyek fel?

Ne túl szépet és semmi ékszert. Ki tudja, hova, milyen körülmények között élő családokhoz kell ma menni. Az a kerület, ami ezek után a második otthonod kell legyen, nem a gazdagságáról híres. Ne a külsőddel hódíts. Például a hosszú, gyönyörű hajadat se lobogtasd és smink, valamint körömlakk is nuku, kedves védőnéni.

Oké! Farmer-nadrág, fehér póló, cucc a hátizsákban, közjármű. Indulok.

Egy kis üveg vizet se felejts vinni magaddal. Nem iszol, nem eszel, nem pisilsz sehol! Alapszabály! - fejezte be anyai intelmeit a mama.

Oké? Telefon, pénztárca a zsebben? Munkára, harcra kész, mint a nagyi szokta mondani – kiáltotta nevetve öcsi az ebédlő ajtajából.

 

 

Nyolc óra nulla-nullakor nyílt a rendelőintézet bejárata.

A vezető védőnő elégedetten konstatálta, hogy új beosztottja pontosan és megfelelő öltözékben érkezett munkára. Egy sokat használt - előre megrajzolt - térképen megmutatta a számára kijelölt kerület-részt, bemutatta őt néhány, éppen ott tartózkodó kolleganőnek és a terület gyermekorvosának. Átadta a napi látogatások cím-jegyzékét, majd jó munkát kívánva útjára indította.

Belli, azaz ott már Annabella kezében az első munkanap feladataival egy ideig szinte bénultan állt a rendelőintézet előtt. Nem tudta, merre induljon, hiába próbálgatta a kis térkép alapján beazonosítani a címeket. Egy, az intézet előtt utasra váró taxis segített.

Fordítva tartja a térképet kislány! Jobbra induljon, vagy elvigyem én? – kérdezte mosolyogva az ősz sofőr.

Köszönöm, megyek magam – válaszolta pironkodva Belli és szinte futva indult az adott irányba. Az utat, amely Orsósék és az újszülött Orsós Emerencia felé vezetett, eleinte kemény aszfalt borította. Belli lassított, élvezte a sétát. Nézegette az útmenti házakat, integetett a jöttére ugató kutyák felé, közben kereste a házszámot, ahova menni kell, ahol várják. Lassan nőttek. A hatvanas szám előtt járt, amikor hirtelen besötétedett az ég, majd pár perc után eleredt az eső. Nem ömlött, csak szépen, komótosan szemerkélt, áztatta az ott már földes utat és a rajta az egyre inkább siető „védőnénit”, ahogy akkor is, azóta is szólítják, kortól függetlenül az e munkakört betöltőket.

Mire Belli a keresett, 96-os ház számát és kapuját meglátta, már copfba font hajából csöpögött a víz, cipője cuppogott a sárban. Csengőt keresett, nem talált, de nem is hiányzott, mert egy hatalmas kutya a kapu előtt hangos ugatással jelezte idegen érkezését. A kutya mögött három férfi jött a kapu felé. Egyikük kezében fűrész, másikéban kapa, harmadikban hatalmas kés látványa rémísztette az amúgy is megszeppent lányt. Belli hirtelen arra gondolt, hogy elfut, hogy mégsem nekivaló ez a világ, de már késő volt. A kapu nyílt, a férfiak szemben álltak vele. Nem szóltak hozzá.

Védőnő vagyok. az újszülött látogatására jöttem – mondta halkan, majd „Isten segíts! Ne hagyj el” – kéréssel indult a kert végében levő, több ajtós, hámló vakolatú ház felé, miután a morcok, továbbra is szótlanul, de utat nyitottak neki.

Csecsemő sírását hallotta, annak irányába ment. Az utolsó ajtónál megállt. Kopogott. Válasz nem jött. Benyitott. Egyablakos, homályos, alacsony, földes helyiségben állt. A férfiak követték. Megálltak az ajtóban. A vendég köszönt, választ nem kapott, a sírás abbamaradt. Belli tétován indult a sarokban meglátott priccs-szerű ágy felé, ott örömmel konstatálta végcélját: a fiatal, talán csak tizenéves anyát és karjában a csecsemőt, Emerenciát. A kislány hófehér, illatos pólyában feküdt, fekete haját a feje tetején piros maslival kötötte össze egy széplelkű valaki. A szobácskában fülledt meleg volt, amit a sarokban levő izzó vaskályha ontott. Mellette a földön nagy rongykupacot látott, kicsit távolabb két szék és egy sámli képezte a bútorzatot. Az őt kísérő, szótlan, szúrós tekintetű férfiak továbbra is az ajtóban álltak. Belli félt tőlük. Táskáját a hóna alá szorította.

Jó napot kívánok. A kerületi védőnő vagyok. Megnézhetem a kisbabát? Kibontaná a pólyából? – kérdezte a mamától.

– Igen. Nézze csak nyugodtan, tiszta a ruhája – válaszolta, majd vetkőztetni kezdte a kislányt. Belli hajából néhány esőcsepp a pelenkára hullott. Táskából elővett zsebkendőjével letörölte. Megborzongott.

Bocsánat. Esik az eső.

Folytatta volna az újszülött köldökcsonkjának tanulmányozását, amikor a kályha mellett levő rongykupac megmozdult és kinyúlt belőle egy ősz, csuparánc cigányasszony feje, majd kisvártatva a füstölgő pipát szorongató göcsörtös keze.

Belli ijedten nézte. Szólni sem mert. Szemével a kijáratot, a menekülés útját kereste, amikor a vénség két köhögés közben, repedt-fazék hangján megszólalt.

A naccsága meg fog fázni! Itt egy takaró, meleg… jó lesz – mondta és reszkető kezével egy rongyot nyújtott Belli felé.

Annabellát, a belvárosi úrilányt nem tanította senki ilyen, vagy hasonló eset megfelelő interpretálására, ezért, jobb ötlet híján elfogadta a bagószagú rongyot. Meleg volt, puha volt. Jól esett.

A ráncos öregasszony fogatlan szája nevetett. Szívott egy nagyot a pipából, fújta a füstöt, köpött párat, csak azután szólt újra.

Nna, mán jó szi…palikerav – motyogta és újra nevetett.

Belli nem értette a szavakat, mégis együtt-nevetett a rongyokba takaródzó, nagyon öregnek látszó, de ki tudja milyen korú asszonnyal.

És valamiért elfelejtett félni az ajtót változatlanul támasztó morc-alakoktól.

Takács Annabella védőnő máig a naccsága a kerületben lakó romák között. Sok Orsós csecsemő és gyerek fejlődését figyelte, gondozta, szerette. Megismerte, megszokta őket. Már nem fél az ugató kutyáktól. A szótlan, kést szorongató emberektől is csak egy kicsit, miközben névadója, a rongyokból kikiabáló fogatlan öregasszony odaföntről biztosan vigyázza és neveti őt.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-07-30 20:00:00

 

Telkes Margit (Budapest, 1937) író

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.