Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Magén István: Az imádkozó robot

 

 

 

 

Az imádkozó robot

 

Ott állt, mint a hab, a lépcsőfokon, kétségbeesetten, meg görnyedten, megpróbálja, miként lehet, visszaemlékszik, ritkán hajlandó felágaskodni és hozzányúlni a véres, rongyos darabokhoz. (Támadnak, aprólékosan rendezve múltbéli dolgaikat, hasznosan gondolkodnak, az ablak kitörik, rávilágít, Évike mászik lefelé a lépcsőn, a lábát rakosgatva, ez egy falak nélküli szoba.) Az égen fiatal bárányfelhő, az izgalom is jelekbe foglalva, meg talán a szellemek érdeklődése.

A másik helyiség játékos könnyedséggel nyílik, a közepén egy állvány. Somfainak mély meggyőződése volt, hogy hibázott élete során. Hidegpadló, az asztal végén az asszony, a szemében csirkepörkölt, üti-vágja az igazságot. Tekintete üzeneteket küldözget, az arca csupa jóság és virág, kivirul, zeng, bélyeget ragaszt, lebeg, felúszik a víz felszínére, a város felszínére, a bombázás felszínére, fekvő helyzetben.

Évike búvárruhában, ereszkedik, folyik, széttörik egy homályos sarokban. Köszön, akivel találkozik, a szőnyegek sorra törnek, szakadnak, a sáros bakancsoktól. Tisztázni kell, mert a következő pillanatban eldőlhet egy szekrény, egy tíz emeletes ház, egy tehetetlen, komisz politikus hibásan beprogramozott agya. „Robotként halok meg.” A terem hossza, harminckét láb, a szélessége huszonkettő, annyi a magassága is. (Nem tudja mennyi.)

Erőnek erejével mindent elmond, amit az Iszkander rakéták körül tud, vagy a hátrahagyott porban szagolt, megégett élőlények szaga, boldogan vár a folytatásra. Lesüllyed, sajnálkozik, a szerencsétlenek között. a lelkük megnyílik, egész lényükkel élvezik a nyelést, a harapást. Hátra marad, botrány tör ki, nem lesz jó, robbanás ég. Benyit abba a furcsa szobába, melynek hangulata távolról való, a kutyavontatású szánok világából, rosszallást fejez ki, amiért nagy a szomorúság. Teát isznak, beszélgetnek, felkerekednek. Arról hírhedt, ami látható ezen a földön.

(a bokája mozgékony a térde bizalmasan hajlik az utca felé lép ahol fiatal anyukák prüszkölnek kisgyerekeikkel rohannak a teli kosarakat cipelők után a televízió beszünteti az adást a bombázások miatt becsapódnak a gyors járású tüzes szemű rakéták az emeletek leomlanak (Évike karjai közé.) milyen az amikor akkora hazája van az embernek hogy tekintetével át sem éri meghajlással nyitják ahol a régi délutánokon még együtt ültek viszonylag fiatalon máskülönben már régen meghaltak a félig eltemetettek hóna alá nyúlnak ott állnak ahol megjutalmazzák az isteneket)

Az utca képtelen, már nem utca, ismét küszködik a föld. Iskolázatlan, és mégis szemüveges, ruhát visel, odaküldték a halottakat jól-rosszul. Évike megpróbálkozik. Megkönnyezi a katonákat. A katonák lelövik egymást. Le kell lőni a katonákat. Bólint, és siet. (Józsika bácsi a fejét fogja, Évike rákulcsolja a lábát Józsika bácsira, szerencse kell az élethez.)

A szerkezet nehézkesen kúszik fel a ház külső falán. Ott a legtermékenyebb, ahol vérré változik (a víz). Kapaszkodik a meredek falon, nevet, fenyeget. Az egyik katona odapörköl, a robotnak fátyolos a tekintete, rászakad a fal, hallgat. A robot hősies küzdelmet folytat, figyel, átprogramoz, jelent, tűnődik, így kell elmúlnia. Felesleges volt, mondja, mit szólna, ha odaállítanám, a falhoz dönteném? Kutyák ugatnak a hűségről és az ártatlanságról. Egyenruhában vannak, elnyomja őket az álom. Az autók tovább élnek, mint a robotok, mondják, az árulók is tovább élnek.

Az ősanya a követő asszonyok között. A csillár lehullik a mennyezetről, éppen elkapja, hogy neki is legyenek kitüntetései. Veszély, mindenki a maga módján, hozzáér, ismeri az evolúció titkát. Megfeszítve felágaskodik, szenvedélyesen, a homályos sarkokról eszébe jut, hogy céltábla lett. A pulthoz megy, ott tölti az éjszakát. Zsoltárokat ír. Abban a szellemben imádkozik, hozza a formáját, mint a megszületése előtt. Találkozó a szerkezetek között. Lítiumból, meg a szeméttelepeken gyűjtött anyagokból. A kép éles, szereti, ha a fülébe súgják, kapkodnak, pénzre van szüksége. (Ez az a város, melynek neve, melynek tekintete, mely a töltésen, a falépcsőn, nagy gonddal, gyakran kiejti a nevét, nőket észlel maga körül, szokatlanul mohó.)

A sarkon feltűnik egy tank. Merőben tudományos, arra utal, hogy az állatokat már kiirtották, most az emberek következnek. Széles, nagy tartályokba töltik a telet, vége hossza nincs a fenyegető szerencsétlenségnek és a szitkozódásnak. Mondogatták, hogy a közös ügyeikbe, meg a szép szemükért, meg, hogy kezet nyújtanak nekik és meghallgatják őket, meg hogy a csillagok menjenek vissza, meg hogy.

Haldokló katonák özönlöttek az országút másik oldaláról. Szétlőtték a fogát, a repeszek a szemekbe fúródtak, először hozta szóba, sarokba szorította, letépte, fizetni akart. Szétlőtték a haját. Könnyed léptű nők vonultak át a határon kecses gyermekeikkel. (Eligazítja a fürtjeiket egy golyó.) A léptük kérdez, új mendemonda és pletyka. Az istennők mosolyogva és szeretettel, egymásra zuhanva, különféle kombinációkban, rácsavarva a betongerendákra, engedelmesen feszülnek az ablakkereszteken. A fejek gyékénykosárban, egy egész papirusz család, a kórház kapujában cigarettáznak, halálhírre várnak, bebizonyosodott, sokan vannak, mint a piszkos kávéscsészék. A fogak túljutottak az út háromnegyedén, nem lehet őket, lassan gurulnak a lépcsőn. Jajveszékel, elsiratja, foglyok ők a szájban, egyenrangúak a fenevaddal. Izmos arcú katonák megkötik a sapkájukat, a vödröket, meg a vodkásüvegeket, térdre ereszkednek, kávét isznak, ez a kihallgatás, szögesdróttal összekötözik őket, ez a tarkón lövés. Nincs, szólásra emelkedik. Egy adat önmagáért. Eközben a próféta az űrállomásra megy, a kivonulás veszedelmes, a proféták prófétálnak. Nem azért mennek, komolyan veszik, lassanként elfogynak. Ez a végkifejlett.

A rakéta a felhők fölött repül, figyelmeztetni akar, aztán bekapcsolja a robbanófejet, kezével végig simítja. Mikor akarod? - kérdezte a szerkezet olyan hangon, mint aki áthárítja a terhet. Most! - válaszolta.

Dübörögnek megtorolni a szerencsétlenséget. Tanítók gyülekeznek, meggyőző módon kellene kifejteni, ez már az álmoké, a megőrülés. A fejét fogva az utcára fut, szétfoszlik. Elszórt testrészek jelezték, hogy a táj gödrös és síkos, és éppen fordítva kell, az élet eseményeit csodálni (…). A cél a szélesre tárt kapualj, a megfeszülő női kezek, pálcát suhogtatnak, a válaszok, meggondolatlan tettekre sarkalják az embert. Viszolyognak a kedvtelésből összerakott történelemben, jelekbe foglalják félvállról veszik. Finom harisnyák, színes kendők, csattannak a levegőben, a zászlórúdon, a gyülekezet szegényei fölött.

Mennek befelé a háborúba. Rakéták röppennek, melyeket bottal vernek. Minden úgy telik, ahogyan alkonyatkor. Somfai a gondolataiba merül, nem szalad el, céltábla lett. Főként kaját rak össze, bőkezűen, a forrás pontos helye még ismeretlen, néhányan maguk ellen fordítják a fegyvert, a lövés világos, tiszta és kellemes, szavakká akar lenni. Évike kezének mozdítása nélkül lépett át a határon, kinyitotta az ajtót, és a földre lökött, te olyan édes vagy, mondta, a szemedet rám szegezve hallgatsz, utánad megyek, pedig nem tudhatom sík vidék-e ez? Hátizsákot cipelek imádság közben, sebesen lélegzem, mert valóban könnyű vagy, mint egy angyal. Olykor nagyobb szenvedést okozok neked. Valami megint nő, növekszik mozdulat nélkül. Eléggé összebonyolódott tárgyakat gyűjtöttél egybe. Egész idő alatt, estéről estére. Elismert tény, melytől most szabadulni kell. Az utcákon törmelékek, Somfai tréfája a feljajdulás. A robot pillantása semmi, mintha nem tudná, milyen szörnyűségekre bukkant. A leszakadt emeletekről lelógó bútorok, mint aki teleette magát. Vigasztalódnak, még működnek kedvtelésből. A hangos szó már a levegőben érte, ahogy kinyújtotta az ujjait. Megrántotta a vállát és kelletlenül, vadak módjára förmedt. Rendezett életet folytat, mindig ugyanazon a helyen, ugyanabban a városban, a felindulásnak ugyanazon a fokán. Nem ismerték az időrendet, nem volt megállapítható. IL-76-os szállítógépek bombákat visznek a keleti hadszintérre. Kigurultak a hangárból, a butaságnak ebből a gyors, benépesített helyéről, az arcán vérző sebek mutatták, hogy diadalmaskodott.

Az előforduló anyagok a szabadulás és az áldozat anyagai voltak. Tiszta, takaros, kiálló pofacsontú emberek az út keleti végén a hegyek közt. Nem testből állók, mindenestől szentek, hőshöz hasonlók. A porból életre támasztott halottakat cipeltek a vállukon. Az ember a fejét fogva kiszabadul, míg egy másik ember kiszabadíthatatlan. Feszülten figyel káromkodva és megdöbbenve. Kezdett ébredezni, megértette, már kiválasztották. Jó volt megtorolni a szerencsétlenséget.

Váratlanul, tettetett mohósággal a karjukba kapták a vaspillérek. Meg is rémült, kinyújtózott, sóhajtást mímelt. Jöttek át a hídon, senki nem volt kellemesebb a megszokottnál. Ebben a szóáradatban ismétlődtek a mesterségesen létrehozott kifejezések. A mellére szorította, simogatta. A robot mámorosan rázta a fejét. Azt akarta feljegyezni, hogy ők Évike gyümölcsei. De kiejtette a kezéből a tollat.

Egy robot az emberiségért imádkozik. A terepen végzett kísérletek során egyértelművé válik, a hatás komplex, az ember csak lassan szokik hozzá. Figyelnek, a képességek látóterében ott a halál. Milyen következményekkel jár. Torzak a vele született értelmező mechanizmusok. Egy robot az emberiségért könyörög.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-06-20 20:00:00

 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.