Keresés a honlapon:

Hegedüs András: Legelő

 

 

 

 

Legelő

 

Egyszer, amikor a fiú még nagyon pici volt, és a három diófa már levéltelenül állt a nagyszülői ház előtt, hisz közeledett a tél, hosszan bámult kifelé az ablakon. Odabent a radiátorok sugározták a meleget, mert papa mindig jól begyújtott reggel, és figyelt, nehogy a tűz kialudjon, hisz kisgyerek van a háznál, még megfázik szegény. Az ablak alatt virágoskert feküdt, persze most csak a metszett rózsatövek álltak benne a nyár mementójaként, magukban hordozva a tavasz ígéretét. Mögöttük kerítés, aztán kis füves terület, kátyús aszfaltút, a diófák, a meddőhányó, ahová papa a salakot öntötte, a völgy, és végül a nagy domb a túloldalon. Tövében aprónak tűnő házikó. Kik laknak ott? Az a ház már külföld? A felnőttek nevettek. Dehogy is, az is a faluhoz tartozik, a régi téglaégető, de már jóideje nem működik. A völgyben patak futott, ami kicsivel arrébb a Horgásztóba torkollik. Valamikor a hetvenes években határozta el a tanács, hogy Pogánynak is szüksége van saját halastóra, hogy a pecásoknak ne Szőkédre, Átára vagy Kökénybe kelljen átjárniuk egy keszeg vagy ponty kedvéért.

Anya még emlékezett a tó előtti időkre, amikor a barátaival egész nyáron a susnyásban csatangoltak mezítláb. A keskenyebb részeken nekifutásból ugráltak át a víz felett, és ha valaki beleesett, csak nevettek rajta, hisz a napon hamar megszáradtak. Az asszonyok a patakhoz hordták le a mosnivalót, vastag kezek csapkodták a ruhát a kövekhez, fákhoz. Anyát egyszer kislány korában megbízta egy néni, hogy figyeljen a holmijára, amíg ő valamit elintézett otthon. Anya egy ideig lelkiismeretesen ott is maradt, de aztán elunta magát, meg a víz felszínén is fura kis ijesztő bogarak cikáztak, úgyhogy egyszer csak fogta magát, és hazaszaladt. A néni nem örült, de végül is nem tűnt el semmije, így következmények nélkül maradt az eset.

Papa és mama másra is emlékeztek. Régen a legelő sokkal csupaszabb volt, mint manapság, nemhogy fák, még bokrok sem nőttek ott. A nyájak mindent lelegeltek, amit csak tudtak, a juhok kolompolásától visszhangzott a táj Szent György napjától késő őszig. Sok háznál tartottak tehenet is, reggel fejés után a pásztorok végigjárták a falut, összeszedték a marhákat, azán hajtották őket a mezőre, hogy legeljenek és hízzanak kövérre. A tyúkok a baromfiudvarból már saját elhatározásukból sétáltak hátra az erdőbe bogarászni, mögöttük sorban a csipogó csibéik. Pontosan tudták, mikor van etetés, mikorra kell visszaérniük. Akkor még álltak a szilvafák, ágaira minden éjjel feltelepedtek, hogy biztonságban alhassanak, ne kelljen félniük se rókától, se görénytől. Az ember persze más volt. A háború után nem sokkal kiadták a családoknak, hogy miből mennyit kell beszolgáltatni. Tej, tojás, zsír. Szűkös idők jártak, ne is térjenek vissza soha többé!

Régebben az erdei forrásból is lehetett inni. Nem mérgezte még meg a vizét a műtrágyázás, nem nőtte be a békalencse az egészet. A legjobb vizet itt lehetett nyerni a környéken, sok napszámos frissült fel tőle. A falusi legendárium szerint a szabadságharc idején egy huszár erre próbált visszatalálni a csapatához, de esett az eső, megcsúszott a lovával a sárban, és egyenesen a forrásba esett. A mély víz, az iszap elnyelte. Hogy mennyi igaz a legendából, azt persze nem tudja már senki.

A férfi sem, aki már rég nem pici. Utoljára néz ki az ablakon, a házat eladták. A diófák közül már csak egy áll, az is megöregedett. A meddőhányó eltűnt a gázfűtésnek hála, ahogy a panoráma is. Új szomszédok húztak fel modern épületet szemben néhány évvel ezelőtt. Idegenek, nincsenek emlékeik.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-06-12 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.