Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Magén István: Félbeszakítva

 

 

 

 

Félbeszakítva

 

Valamit felfedeztek benne, a tájban, az ólban, búvóhelyet, összekent papírt, mennybemenetelt ábrázoló képet. Az ügyesebbik kezével átnyúlt a nyaka felett, átmászott, nagyétkű volt, de nem volt mohó. A haja tövében már ketten koccintottak, és lépések koppantak teljes erőből. Az a legjobb, ha elzálogosítja a házát, gondolta, aztán meghal (türelmetlenül). Magyarázat nélkül felállt, botjával zörgetett. A békés szigetek kődarabokkal voltak berendezve, aztán rájött, hogy csak ismételgeti a szavait. Évike töprengett, hogyan szabaduljon meg tőle, a boldogságát esztelenséggel cserélte fel. Amikor csapásokról beszéltek, sebtében megigazította, zajosabb lett. Úgy kért elnézést, hogy végigsimította. Meghallgatta, felérte ésszel, örült neki, hogy (ott) apró falovak sorakoznak. Az újraélesztés értelmetlenségével gyűjtötte a leveleket, felhúzta a kesztyűjét, a tükör elé állt, és várta, hogy megjelenjen az arc. (A nők az arcukat egyre közelebb tolták egymáshoz.) A lelkét elöntötték a jelek, melyeket meg kellett írni. Megnyílt, feljegyezte, amit mondtak, bekapcsolta a gépet, elnémult a zene és a mormolás. Elbújtak a szőlőindák között, olyanok voltak, mint azok. Teljesen alkalmatlan, gyomorfekélyes, mindenestől vad robotok voltak, esőtől nedves arc, üreg, melynek gazdája a hűséget és az állhatatosságot gyakorolja. Azokban az odúkban múltszázadbeliek, keresztények és zsidók, ékességek, bonyolultan fésült mosolygó arcok, feltétlen szükséges találkozások. Akik kihajóztak, és megszólalásig hasonlítottak. Hűvös és kellemetlen szellemek eligazították, nagyérdemű férfiak, színes nadrágjukat keresztbe vetették. A pillanat felveszi a szemüvegét, egyik másolja a másikat, felkérik egy táncra, (tisztelettel) minden azon múlik, hogy sikerül-e feljajdulni. Levezeti a feszültséget, kölcsönöz, kitekeri, a sugallatra hallgatva beköltözik, lábadozik.

A feje, a csodák erejével, a határidővel, a keze mintegy véletlenül megsimogatja Évike derekát. (Arra sincsen módja, hogy osztozzon a fiatal és szegény orsógiliszták fájdalmában.) Nyomtasd ki, küld szét, szólj a háziállatoknak, ha igazságos, tiszta, szép nőket akarsz. (Hogy világosan és találóan fogalmazzon.) (Elolvassa, amit leírt, és egy madzaghoz kötözi.) Egy darab húst kötöz a madzag végére, és lelógatja a folyópart pereméig, lenyalja az ujját, megáll és megteszi. (A szeméből kivillanó ösztön.) Siránkozik nyugalom és igazságosság után. Lebeg, próbálja megérteni, ami történik. Vért látott, és nyugodt méltóságérzet szállta meg. Megfordul, belenéz a maga mögött hagyott sötétségbe.

Szilvia megáll, lenyomja Somfait, megérkezik Évike a gyapjútakaróval. A sarokban a beteljesült boldogabb ember, mulat, kész ostobaságokat elkövetni, csókolódzik, részletesen elmesél egy-egy pillanatot. Az volna jó, hogyha palotát emelnének ezeknek az ártalmatlan örömöknek, mondja. Somfai ugrál, gondozatlan, elégedett, kiragad néhány virágszálat. (A világra jött mackókat egyre veszélyesebbnek találták, aztán csak úgy félénken bedugták a fejüket a barlangba.)

Lefelé az álláig, a pofacsontja felé savanyú veríték csorog. Átveszi a helyét a forgatagban, (lerajzolja az elé táruló borzalmas látványt) király lesz belőle. Ugyanaz a gondolat vibrál az agyában, mellyel már sokszor tette nevetségessé magát. A ravaszkodás percekig tart, meg a vállvonogatás is, közönséges módon lelkendezik, ez azonban most más. Szilvia akkora, mint egy élet eseményeiről valló medve. Mindegy, figyel, valakit válaszolni fog. Képes megülni a lovat, elmerülni a folyóban könnyes hangon. Szóváltás közben becsülik fel, mennyire elkötelezettek. A kötet lapjai közé folyik a forrás vize. Egy fényűző hangú szem, dobhártya repesztó hangon. Mintha összebeszéltek volna, az asszonyok a fejükre rakják azt, nincs jelentősége, Somfai megütögeti a pohár falát. Karon ragadja a medvét, felméri, diadalmaskodik, és amikor kiérnek, amikor a vállalkozás már tízszeres hasznot hoz, „prosperál”, szép hasznot hoz, meg vérző, széles embereket. (És jól laknak a krumpli evők, összemarcangolt arccal és szemmel, és eléjük tárul a Föld.)

A kitárt kapun kergeti és fojtogatja, és a tenyerére támaszkodva eltakarja a száját. (Felemel, és a mellére szorít.) Ez olyan látvány volt, melytől megborzongott. Éjfélkor felkeltek csókolódzni, egymásnak megmutogatták a feneküket, mely láthatatlan ékességük volt. Alacsony asztalok mellett cigarettásdobozok sorakoznak. Gyakran ismétel, és semmitől sem riad vissza. Szilvia átkarolja, rengeteg feketekávéra lesz szükség. A mackó interjút ad, fél arcán elömlik a megmásíthatatlan akarat, egyik ember a másikról, a halálról is. (A mackó leül Somfai mellé. Valójában nem is annyira mellé.)

A szokásosnál erősebben, Budapesthez közel, az agglomerációban, ott, ahol (…). Arra akarták rávenni, de megbánta, öklével döngette a házat. A maga körül észlelt jelenségekből arra következtetett, hogy nem összehasonlítható, eldobni való. Kihúzták belőle a tüskés tekintetüket, és belülről kitörték az ajtószárnyat. Szilvia körömkarcolással egy fára rajzolja Somfai fejét. Végez, jelszavak ismételgetésével próbálkozik, félbeszakítják, kiül, Somfai tapogató ujjaira figyel. Amikor kitört a háború, megcserélték a neveket, érvényét veszítette, a pihenő asszony lábához vezették a bűnösöket.

 

Évike az öregúr előtt átöltözött, látta, hogy nem éri fel ésszel, a viszonyuk kezdetén egyszer.

Öt gyereke van, nem buta, megbünteti amiért a temetőben együtt látták (vele).

Összebonyolódtak ösztönösen, összetekerődtek, csonka kezével meg kellett feszítenie a fejét.

Boldog, különleges hadgyakorlatokon vettek részt, minden lövéssel elhalasztanak egy találkozást.

Elmeséli keserves kínjait, és a háziállatokat, és a nőket, ahogy megállnak körülötte.

Megáll, megtéveszti, Évike már megpróbálta, frenetikus ürügy, eltereli a figyelmet. Figyeli a professzort, állandóan arról (beszél), ami a háború előtt történt.

Állandóan a feje fölött, állandóan jólelkű, és még tiszteletlen is.

 

Pár napja autóval bejárta, javítgatta. Felcser végzi, megmerevedett, majd kutatva összehúzódott. Szabad emberként távozott az életből. A dombtetőn kamillavirágok nyíltak, mentőautók, szénakazlak, a kifutópálya mellé beállt egy sérült madár. Négykézláb mászik, jól meggondolja magát, a vihartépte platánok pihennek, kellemesebbek a megszokottnál. (Évike könnyed mozdulatokkal becézgeti az öregembert.) Hisztérikus nevetések, kiszaladnak az útra, elégedettek a gyapjútakaróval. Felemelik a kagylót, majd leteszik. A kályha forró, izzik a pálinkától. (Sértő újságcikkeket olvasnak, mielőtt összetépnék.)

Két férfi meg két asszony jön a parton, kapcsolatban vannak ezekkel az emberekkel, egyébként még nem látta őket, az erdőben rejtőző házikó közepére ülnek. Hamarosan jön ő is, engedélyt kér, ő is cigarettázik, neki is vörös a szeme. (Üressége hirtelen megtelik értelemmel.) Megnézi, toporog, a tekintetük irányából semmire nem következtet. A kődarab nem visel inget, sem nadrágot, selyembugyit sem, pedig a testét jól összekalapálták. Keveset konyított hozzá, kiszakította, túlságosan fogva tartották az ösztönei. Rokonszenvez velük, a nyilatkozatuk ezer eurót is megér. Szobát kap, ágyat, szöveget, melybe beletesz egy pohár vizet, csillogó, harántcsíkos gilisztákat, megdöbben a borzalomtól, mászik, a ház tetején egy faág, vágyott rá.

Ruhájának szegletei utcácskák, melyeket az ember felépít magának, szeretne letörni belőle egy darabot, és szerelmet vallani halkan, egészen a leheletszerű suttogásig. Somfainé a kezére önti a mézet, lenyalja az ujját, beleragad a hajába. Titkos összeesküvések kellenek, megtanulta a leckét, még adott is belőle, folytatni akarja a tanulmányait, különös erővel hangsúlyozza, hogy szereti, így támad, védi magát. A lépcsőn az élőlények szépen összecsúsznak, összefejelnek, ki akarják túrni egymást, háború nélkül az élet értelmetlen, mondják. Egyetlen nőt sem, valamennyi komoly volt, akit a táborban (kivégeztek).

(felszólítanám őket mindez rágalom tompa a hangjuk elhalmozza a szeretet jeleivel hallgassanak ez a foglalkozásuk köszönöm hatlábúak egyetlen betegségük hogy szétlőtték a seggüket őket senki sem repes az örömtől a maga helyén onnan érkeznek az árnyak pusztulást hoznak száraz port hasztalan próbálkoznak mit akarnak a jelszavakkal háború van senki sem tudhatja miféle hely ez a rakéták hajkoszorúval a fejükön keresse meg a párját mondatról mondatra amit mondott véletlenszerűen a hangyák kapálódznak tántorognak fuldokolnak sorozatot eresztenek a tüdejükbe indokuk volna meghalni a lába felől nézve felfoghatatlan a nagyképernyős halál)

Félbeszakítva.

Két csillag között Szilvia finoman, bölcsen. A legbensőségesebb helyen, a rakéták eltérő ritmusú dobbanását lehet megvásárolni. Nem veszi észre, de nem éri be annyival, kiválogatja az értesüléseket. Megkezdtek valamit azokból a dolgokból; lerombolják a lakónegyedeket, Évike nem mozdul többé a lakásában. A ruhájuk selyme, valaki rátette kezét a szeszélyes, szép ívű csípőre. A mászást megnehezíti az, hogy a dombtetők latyakosak. Indokolt volna meghalni a ruhátlanságtól, pihenőt tartanak, végül békét. Minden nap más a szépség, az egyik kukacokat gyűjtöget, a másik túléli, százezer éve gyakorolja, megköpködik, rátaláltak a gyógyszerre, mely borzalmakat terjeszt.

Félbeszakítva.

 

 

  
  

Megjelent: 2022-06-04 20:00:00

 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.