Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Gänszler Beáta: Juanita

 

 

 

JUANITA

 


Illusztráció: Wusching Ibolya

 

Juanita volt Rocinha legszebb virágszála.

Erről beszélgetett két középkorú férfi Rio de Janeiro legnagyobb nyomornegyedének egyik italkimérő viskójában. Mindketten kiríttak környezetükből. Az egyik azért, mert vak, a másik azért, mert feltűnően jólöltözött volt.

 

Mesélj nekem Juanitáról! – kérte a vak látó társát.

Miért meséljek, hisz ismerted jól. Miért meséljek róla most, amikor már nincs közöttünk, amikor már elhagyott bennünket?

Mert újra át akarom élni, milyen volt, amikor még itt ragyogott közöttünk, amikor még éreztem megrészegítő jelenlétét. S szeretnék arról is tudni, miként alakult a sorsa, amikor elkerült innen.

Jól van, teljesítem a kérésedet, mesélek róla – sóhajtott a látó és közel hajolt vak társához, hogy amit mesélni fog, azt csak ő hallja.

 

Hogy milyen volt Rocinha legszebb virágszála? – kezdett bele. – Királynői jelenség. Bár a kissé széles csípőjét járás közben nem igazán felséghez illő módon ringatta. Nyúlánk alakja homokórát formázott. Turcsi orra az eget kémlelte, mert a fejét felszegve járt. Ajka telt volt és érzéki, ám szinte sosem nevetett. A hangja kellemesen mély volt, a tubáéhoz hasonló. Formás keble ritmusosan emelkedett és süllyedt. Barna szemében buja vágy parázslott, hitték sokan, pedig az csak a gyűlölet tüze volt. Dús haja gesztenyeszínben pompázott. Mivel pardónak született, ezért a bőre tejeskávé színt öltött, de selymes tapintású volt és hibátlan. Fenséges illatot árasztott magából: a Passiflora gyümölcs meg a jázmin bódító illata keveredett rajta egy csöppnyi kakaóbab aromával és persze körüllengte a favela kesernyés, füstös szaga, de épphogy csak, finoman jelezve, hova is született. Juanita minden pórusából Brazília esszenciája áradt, lágyan körülölelve azt, akit közel engedett magához. Márpedig sokakat engedett közel magához. Muszáj erről beszélnünk?

 

Igen, muszáj! Ez is hozzá tartozott. Ez volt ő – győzködte a látót a vak.

- Rendben van – bólintott a jólöltözött férfi. – Neked nem kell mondanom, hogy csukd be a szemed és képzeld magad elé őt.

Nem, nem kell…

 

- Igazság szerint senki sem gondolta volna, hogy a vézna, testileg-lelkileg meggyötört kislányból olyan fenséges ifjú hölgy lesz. Csak az anyja. Alig bújt ki a lábai közül, már tudta, hogy az ő lányából lesz a legszebb és így a leggazdagabb ügyfelekkel megáldott prostituált Rocinhában, de lehet, hogy még azon is túl. Az első perctől kezdve arra nevelte, hogy miként kell a férfiak kedvére tenni úgy, hogy közben semmit ne érezzen irántuk, vagy ha mégis, az kizárólag a gyűlölet és a megvetés legyen. Azt tanította a lányának, hogy a férfiak csak használják a nőket: ágyba viszik őket, ott uralkodnak rajtuk, amit ők szexnek neveznek. A férfiak nem szeretik a nőket. Ha szépeket mondanak nekik, vagy fizetnek egy italt, esetleg egy vacsorát, azt csakis azért teszik, hogy ágyba vihessék őket, ott uralkodhassanak rajtuk, és elmondhassák, hogy egy jót szexeltek, ismételte unos-untalan. A lusta férfiak megnősülnek, hogy ne kelljen nők után futkosniuk és otthon kapják meg azt, amit addig az utcán szereztek meg. Ezért mindenképpen fizetnie kell a férfinak, magyarázta az anyja. Fizetnie kell, ha már tárgynak tekinti és használja a nőt. Az ételért is fizetni kell, a villanyért és a vízért is; ez így van rendjén, tette még hozzá.

Juanita nyolc évesen már tudta, hogyan működik a teste és hogyan a férfiaké. Elérkezett az idő, hogy első vendégeit fogadja. Mivel olyan kicsi és vékonyka volt, az édesanyja megelégedett azzal, hogy egyelőre orálisan kényeztesse a pedofil kuncsaftokat. A kislány állandóan rosszul volt, hányt, de nem volt pardon. Az apja csak alkalmi munkákhoz jutott, öccsei még túl kicsik voltak ahhoz, hogy dolgozni tudjanak. Ő lépett elő családfenntartónak.

Tizenkét éves volt, amikor egy negyvenes éveiben járó rossz szagú férfi megerőszakolta. Az anyja ezt üzletnek hívta, méghozzá jó üzletnek, mert a férfi – rocinhai viszonylatban – sokat fizetett a szüzessége elvételéért. Juanita sikoltozott, tekergőzött, rugdalózott a nehéz test alatt, de a férfi legyűrte, betapasztotta a száját és kegyelmet nem ismerve beléhatolt. Az iszonyattól kitágultak a kislány pupillái, aztán a fájdalomtól elájult.

 

Állj meg egy kicsit! – köszörülte meg a torkát a vak.

Rosszul vagy? – kérdezte együtt érzőn a partnere.

Igen.

Jól van, pihenjünk egy kicsit. Rendelek még egy jeges limonádét, jó?

Köszönöm, az jól fog esni.

A két férfire teljes súlyával nehezedett rá a múlt fájdalma és mocska. Szétfeszítette lelküket az irtózat és a szégyen. Nagy kortyokban itták az üdítőt.

Nem muszáj folytatnom – szólalt meg a látó.

De, kérlek, folytasd. Akármilyen fájdalmas is, szeretném, ha megidéznéd őt.

Ahogy kívánod – bólintott a látó férfi és újra közelebb hajolt a vakhoz.

 

Aki nem hallotta Juanita sikolyait, az is tudta, hogy megtörtént az, amire az anyja által eleve elrendeltetett, mert a kislány szeméből még az a kis ragyogás is eltűnt, ami még volt benne. Pengevékonyságúra húzta csöppnyi száját és hagyta, hadd peregjenek patakká összeállva a könnycseppek kihunyt fényű szeméből.

Attól a naptól kezdve már nemcsak utálta, hanem gyűlölte is az apját és a többi férfit. Igazat adott az anyjának: azok dögök. Egyszerűen csak dögök.

Édesanyja szabta meg a lánya árát, amit egyre magasabbra srófolt, akkora érdeklődés övezte Juanitát. Ugyanis ez a meggyötört lélek sivár környezete és kegyetlen élete ellenére, mint egy virág, bimbózni kezdett, napról napra szebb lett. Már sejteni lehetett, hogy milyen pompás nővé fog érni.

A megkeresett pénz egy részén csinos ruhákat, divatos cipőket, finom, tápláló ételeket vett az anyja, hogy még kívánatosabb legyen a lánya és még több pénzt keressen. Azért volt szüksége sok-sok reálra, mert el akart szökni a gyerekeivel a férje mellől, s az útiköltség nagyon sokba került. Gyanította ezt Rocinha leendő legszebb virágszála, habár erről sosem beszéltek. Bármennyire utálta az életét, ezért nem akarta eldobni azt, pedig sokszor gondolt arra, hogy egy doboz altató megoldaná a gondjait. Ellenállhatatlanul vágyott egy tiszta élet után, vagy ha az nem lehetséges, akkor örök nyugalomra. De nagyon szerette a kistestvéreit. Őket nem hagyhatta cserben. Különösen legidősebb öccsét kedvelte, aki szorgosan járt iskolába. Ha épp nem volt vendége és Rodrigó is otthon sertepertélt, kiültek a kunyhójuk elé, Juanita becsukta a szemét és úgy hallgatta öccse történeteit. A fiú előbb elmesélte, mi történt vele aznap az iskolában, aztán arról beszélt, hogy mit olvas éppen. Mert Rodrigó nagyon szeretett olvasni. A kalandregények voltak a kedvencei. Nővérét magával ragadta, ahogy szinte eljátszotta a történeteket. Nagyon izgatott lett, amikor az öccse egy napon Robinson Crusoe kalandjainak az elmesélésébe fogott. Juanita teste beleremegett az izgalomba, teljes átéléssel hallgatta testvérét.

Nem fért a fejébe, hogy ha valaki olyan szerencsés, hogy egy lakatlan szigetre vetődik és meg tud élni ott, miért vágyik vissza az emberek közé. Ő szívesen élne egyedül, sosem vágyna vissza. Főleg nem Rocinhába. Hirtelen megvilágosodott, miként tehetné elviselhetővé a mindennapok borzalmait: gondolatban meg kell teremtenie a saját szigetét. Ahol úgy él, ahogy akar, ahol nem függ senkitől, azt csinálhat, amit akar és ahol szabad. Ide bármikor visszavonulhatna.

 

Én is mindig erről álmodoztam – szólt közbe a vak.

Hogy egy lakatlan szigeten élj vakon?

Igen.

És hogy látnád el magad?

Sehogy.

Hát, hiszen akkor hamar meghalnál!

Nem bánnám… Kérlek, mesélj tovább!

 

Az addig megélt tizenöt éve alatt most érezte először, hogy tud tenni valamit magáért. Más alkoholba vagy drogokba fojtja a bánatát, Juanita az elképzelt szigetére menekült, amit mindig csinosított, paradicsomi állapotokat teremtve meg rajta.

Téged azért magammal vinnélek – simogatta meg öccse buksiját. Így aztán együtt tervezgették tovább szigeti életüket. Gondolatban megélt boldogsága kihatott való életére is. Elhatározta, hogy ötnél több dögöt nem fogad egy nap. Az anyja órákig ordítozott vele, de Juanita nem engedett. Sőt, azt is megmondta, hogy a kuncsaftok ezután neki fognak fizetni, és csak a pénz kétharmadát adja oda, a többit megtartja magának.

Rodrigó, meg kell tanítanod írni, olvasni és számolni!– szólította fel öccsét, aminek az szíves-örömest eleget is tett. Kiderült, hogy a lány nem csupán szép, hanem okos is. Fél év múlva már ő olvasta a könyveket; Rodrigó nem győzte a közkönyvtárból kikölcsönözni a regényeket, és sok időt töltött azzal is, hogy Rió gazdagabb környékein szétnézzen a kukákban kidobott könyvek után kutatva. Mivel már pontosan ismerte a pénz értékét, alaposan felemelte a tarifáját. Részben azért is, mert már nem akarta a helybeli, alkoholtól bűzlő, undorító idősebb férfiak kívánságait teljesíteni. Úgy gondolta, az emeltebb összeg elegánsabb vendégeket fog vonzani hozzá. Így is lett. A nyomornegyed férfilakossága irigykedve nézte a szövetnadrágos, tiszta, vasalt inget viselő vetélytársait. Úgy gondolták, nem igazságos, hogy Rocinha legszebb virágszála ezentúl hanyagolja őket, hiszen saját tulajdonuknak tekintették, aki itt és nekik született, ők kísérték figyelemmel növekedését, és ami a lényeg, ők tették prostituálttá. Jogot formáltak rá. De ezzel a kívánalommal a szexuális tárgy, akire annyira nehezteltek, nem törődött. Igaz, hogy jobban öltözött, jobb illatú vendégei lettek, de azok sem akartak mást, csak azt, amit büdösebb társaik. Kedvesebbek és finomabbak sem voltak az ágyban. Ők is szexnek nevezték az uralkodást rajta. De legalább jól megfizették. Utálta mindahányat.

És akkor egy napon Rodrigóval tett szokásos sétájuk során meglátott egy fiatal férfit, aki egymagában, lehajtott fejjel ült összetákolt kunyhója előtt. Juanita megtorpant. Nem tudta miért, de ellenállhatatlan vágy vonzotta ehhez a hosszú hajú fiatalemberhez. Talán azért, mert belőle is olyan mély bánat áradt, mint saját magából. Letelepedett mellé. Azonnal észrevette, hogy a viseltes ruha magas, erőteljes testet takar. Ehhez jó szeme volt és persze kellő tapasztalata is. Olyan szép kezet meg még nem is látott: nem mutatták fizikai munka koszos jeleit, hosszú ujjai egymáson pihentek vagy épp ütemesen doboltak egymáson. Juanita felemelte a férfi fejét, a szemeit kutatta, s amikor belenézett azokba, mindent megértett, azok mindent elmeséltek a szomorúságról, mely átjárta a férfi lelkét. Végre felé mozdultak a kezek, végigsimogattak rajta, aztán megállapodtak az arcán, mely elfért a férfi tenyerében. Lehunyta a szemét, úgy élvezte a pillanatot. Rodrigó megbűvölten nézte őket. Most látta először két lélek találkozását. A szerelem olyan váratlanul és egyszerűen toppant a két szerencsétlen életébe, mint amilyen váratlan és egyszerű a bölcsőhalál. Mindamellett végleges és megváltoztathatatlan.

 

Kár, hogy nem láthattam a pillanatot – suttogta elszorult szívvel a vak. – Miért hagyta el mégis a szerelmét a lány? – fordította a fejét a látó felé.

 

- Mindjárt elmesélem, de haladjunk sorjában!

Juanita senki mással nem akart lefeküdni többé. A fiú koldulásból élt. Gitározott – ez a magyarázat a finom kezére – Rocinha különböző részein. S hiába volt a gitár virtuóza, a hallgatóság, mely ugyanolyan szegény volt, mint ő, nem adakozott annyit, hogy az kettejüknek elegendő lett volna az épphogy létezéshez. Ezért Juanita folytatta azt, amihez a legjobban értett. Mégis boldog volt, mert várta a szigete gondolatban és a szerelme a valóságban. Sokszor csak ültek, bámulták a csillagokat és beszélgettek. Amikor a lány már teljesen a bizalmába fogadta, elvitte az általa teremtett szigetre és megkérte, hogy éljen ott ő is. Elmondta, mit lát a világból és hogy milyen életet szeretne élni: olyat, amilyet a kitalált szigeten teremtett meg magának, illetve maguknak. Szeretett volna utazni, elmenni azokba az országokba, megnézni azokat a tájakat és embereket, amikről olvasott. Pironkodva vallotta be, hogy tanulni akar a világról, de ezt sem kellett szégyellnie, szerelme is vágyott erre. Néhanapján elmentek a törzshelyükké váló Esperanza italkimérésbe egy limonádét felhajtani. Ez volt az összes luxus az életükben. Meg az, hogy átélhették az igaz szerelemből fakadó szeretkezés semmihez sem fogható gyönyörűségét. A férfi, ha Juanita az ölébe ült, belefúrta az arcát a lapockájába és mélyet szippantott az illatából. Lágyan megérintette a haját és megkérdezte, mi az a selymes zuhatag a kezében. A nyaka és a kulcscsontja közötti íven fel-alá siklott a kézfeje. Amikor pedig a vállára lehelt csókot, örömében, hogy ezt megteheti, reszelős lett a hangja és azt suttogta, hogy a bőre olyan, mint a legfinomabb bársony. Valahányszor megszólalt Juanita, szerelme a szájára tette a mutatóujját, hogy elfogja minden egyes szavát, mely szerinte pillangóként rebbentek ki ajkai közül. Juanita királynőnek érezte magát, mert királynőként bántak vele. Talán ki is egyezett volna ezzel az áldatlan, mégis mámorító állapottal élete végéig, ám egy nyáresti napon megjelent a viskójuk előtt egy hatalmas amerikai kocsi. Hogy miként fért el a favela szűk, úttestnek csúfolt porteknőiben az a batár, ki tudja, de elfért. A sofőr felőle érdeklődött. Ám ő már végzett aznapra és szaladni akart a szerelméhez. Hiába kérlelte az anyja, hogy talán sosem jön vissza ez a láthatóan nagyon gazdag férfi, nem érdekelte. Az anyja tudta jól, hogy hiába minden, el kell küldenie ezt a kivételes kuncsaftot. Nem volt minden veszve, mert az autó másnap is megjelent, most már jó időben. Akkor derült ki, hogy az autóvezető csak üzenetközvetítő. A gazdája kéri, hogy keresse fel a házában a lányt. De Juanita most is kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő ismeretlennel ismeretlen helyre nem megy. Ha akar valamit az uraság, jöjjön el ide, a favelába. Mikor már letettek arról, hogy valaha is látni fogják az autó tulajdonosát, legnagyobb meglepetésükre egy hét múlva megjelent a kocsi, hátsó ülésen José Manuel Alberto de Almeida nyugalmazott ezredessel, aki ki tudja honnan tudott Juanitáról. Juanita családja azt sem tudta, hová legyen a megtiszteltetéstől, de ő csak azt gondolta, hogy az a vén kecske is csak le akar feküdni vele.

Elnézést kérek, kisasszony, hogy nem tudok kiszállni, köszönteni önt, de még harminc évvel ezelőtt ellőtték a lábamat – biccentett mosolyogva. – Pablo! Kérlek, add át a virágokat a kisasszonynak! – utasította a sofőrt. Pablo már ugrott is és Juanitának elakadt a szava, amikor megpillantotta a hatalmas csokor rózsát.

Persze, a virág szépsége nem ér fel az ön gyönyörűségével – bókolt a férfi. Mert bizony a szerelem és a boldogság azzá a csodálatos nővé érlelte Juanitát, amitől alig tizennyolc évesen valóban ő lett Rocinha legszebb virágszála.

Nekem nem kell virágot hoznia. Elég, ha kifizeti a numerát és viszontlátásra! – Juanita szándékosan viselkedett faragatlanul. Nem akarta, hogy többször is eljöjjön ez az ember. Talán megérezte, hogy bajt hoz rá.

Tévedésben van a kisasszony, én az édesanyjával szeretnék beszélni – mosolygott az ezredes.

Az anyám, mióta feleség, már nem dolgozik prostiként – közölte Juanita.

Nem, nem erről van szó –nevetett az ezredes. – Kihívná, kérem?

Juanita bekiabált az anyjáért, aki már szaladt is kifelé, vizes kezét törülgetve. Háromszor is meghajolt az ezredes előtt, aki intett, hogy üljön be mellé az autóba. Juanita bement a viskójukba és Rodrigóval azon töprengett, mit akarhat de Almeida ezredes, ha nem őt. Hamarosan megtudták. Az anyjuk mondta el.

Kislányom hatalmas megtiszteltetés és szerencse ért téged. Ilyen még senkivel sem fordult elő ezen a nyomorult nyomortelepen. Az ezredes azt akarja, hogy menj vele, élj a házában, mint hivatalos szeretője. Mindent megad neked, csak ide többet nem jöhetsz vissza – tördelte a kezét az édesanyja. Várta a vihart.

Anyám, te eladtál engem? – húzta fel a szemöldökét Juanita. – Te eladtál engem? Ugye eladtál!!!??? – ordította.

Drága kislányom, jó dolgod lesz mellette, hidd el!

Mennyiért adtál el? – üvöltötte Juanita.

Vesz nekünk egy házat a palotája közelében… és, és egy nagyobb összeggel fog támogatni bennünket havonta. Ilyen sokat érsz neki.

- Nem érdekel! Nem megyek! – Juanita már hisztérikusan visított. – Nincs az az isten, aki miatt elmennék innen!

Kislányom! – esett térdre Juanita előtt az anyja. – Könyörögve kérlek, egyezz bele, hogy végre elmehessünk innen! Hogy többet ne verhessen meg apád se engem, se a testvéreidet. Hogy legyen mindig elegendő ennivalónk, hogy normális életet élhessünk. Rodrigó! Ugye szeretnél továbbtanulni!? – fordult a fia felé, de a lányának címezve a kérdést. Tudta, hogy Juanita elevenébe talált ezzel. Juanita is a földre omlott. Úgy érezte, hogy rögtön megőrül.

 

Szegény, szegény Juanita – törölte meg könnyben úszó szemét a vak.

Hat ember élete volt a tét – mondta csendesen a látó.

Meg a két szerelmesé.

Igen, de a hat több mint a kettő.

Több, sokkal több…

 

- Rodrigó, nem bírok nélküle élni, nem élhetek nélküle – zokogott Juanita.

Miért szereted olyan nagyon azt a fiút?

Mert ő olyannak lát engem, amilyen valójában vagyok. Mert ő nem a szemével, hanem a szívével lát engem tisztának és gyönyörűnek. Királynőnek!

Mások is gyönyörűnek látnak!

Dehogy, dehogy látnak gyönyörűnek! Rajtam csak kiélik a mocskos vágyaikat, rajtam csak uralkodnak. Sosem kedvesek, mindig durvák. De ő nem ilyen. Ő kedves. Amíg a többiek röhögnek, ő mosolyog rám vagy velem együtt nevet. Neki beszélhetek az érzéseimről; együtt álmodozik velem a szigetünkről. Szeret, Rodrigó! Érted? Szeret! Belehalok, ha nem láthatom többé. És ő is bele fog halni, ha nem láthat többé.

Akkor fuss hozzá! Rohanj! – kiáltott rá az öccse. Juanita nem mozdult. Megsemmisülten feküdt a földön. Az ezredes kint várt rá. Hosszú percek teltek el, mire Juanita összeszedte magát. Mint egy holdkóros, vánszorgott ki a látogatóhoz.

Van egy feltételem – szólt be az autó ablakán.

Bármi legyen is az, teljesítem – mondta az ezredes.

Intézzen egy állandó helyet egy jobb étteremben a szerelmemnek, ahol minden este gitározhat és tisztességesen megfizetik. És keressen neki egy egyszerű, könnyen megközelíthető és megfizethető albérletet. Ha ez meglesz, elmegyek magával.

 

Ó… - nyögött fel a vak. - És miért nem búcsúzott el a szerelmétől?

Nem tudott volna, abba beleszakadt volna a szíve – mondta a látó férfi.

És a szerelmének is, valószínűleg. Lesz valami jó is a további életükben? Szerette az új életét a lány?– kérdezte a vak.

Amennyire lehet egy szerelem nélküli életet szeretni. De ítéld meg magad az alapján, amit mesélek még.

Mesélj hát!

 

Legyőzték Rocinha legszebb virágszálát. Az ezredes megtalálta a gyenge pontját, azt, amiről szerelmét és Rodrigót kivéve mindenki azt hitte, kőből van: a szívét.

Nem sokkal később, amikor a családfő valahol részegen fetrengett, elindult a család egy reménybeli jobb élet felé.

Meglepett apjuk mindenfelé érdeklődött utánuk, de sosem akadt a nyomukra. Egy különösen részeg éjszakán megbotlott a hazafelé vezető úton, orra bukott és belefulladt egy alig húsz centi mély tócsába. Kevesen mentek el a temetésére; felesége és gyermekei közül senki nem volt jelen.

Senor de Almeida tartotta a szavát. Házat és havi apanázst adott Juanita anyjának. Annyit, amennyiből jutott a fiúk taníttatására is. Hárman tanultak szakmát, s csak ketten végeztek egyetemet. Rodrigóból mérnök lett.

Sok idő telt el, mire Juanita kijött apátiájából és elfogadta helyzetét. Nem szűnt meg szerelmére gondolni és aggódni érte. Megkönnyebbült, amikor megbizonyosodott felőle, hogy a férfi életben maradt, nem halt bele az elvesztésébe. Ő úgy élte túl, hogy hagyta, hadd teljenek a napok, hogy időben távolodjon Rocinhától és szerelmétől. És hát ott voltak a könyvek, melyek immár korlátlan számban álltak rendelkezésére. És ott volt a szigete, ahová bármikor visszahúzódhatott, de ezt egyre ritkábban tette meg, mert a szigetén ott várta a szerelme.

Az ezredes igyekezett kedves lenni vele, de persze megkövetelte tőle azt, amiért megvásárolta. Nyíltan felvállalta kapcsolatukat, színházba, bálokba, partykra, gálákra, kiállítás megnyitókra, koncertekre vitte magával. Ezáltal Juanita bekerült az úgynevezett jobb körökbe. Mindenkit elbűvölt ragyogó szépségével és azzal a mélabúval, mely örökkön körüllengte. Titokzatos mosolyával őrületbe kergette a férfiakat, akik, mert abban a társadalmi közegben úgy illett, diszkréten, de kitartóan üldözték érdeklődésükkel. Juanita megvetette őket és egy darabig nem viszonozta közeledésüket. Csak aztán, miután látta, mert felkereste és titokban megfigyelte, hogy szerelme micsoda örömmel gitározik esténként a jó nevű bárban, látszólag elfeledve őt.

 

Tudom, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna – szakította meg elbeszélését a látó. A vak nem szólt semmit, így hát folytatta
Juanita történetét.

 

Nincs mit szépíteni: ahogy mondani szokták, Juanita nagykanállal kezdte falni az életet és a férfiakat. Az ezredes csak annyit kért, hogy legyen rá tekintettel és tapintatosan viselkedjék. De a lányon elhatalmasodott a visszafojtott düh, melyet megvásárlója iránt érzett. Egyenesen kérkedett a hódításaival, melyeket leginkább tisztek között aratott. De bennük is volt annyi becsület, hogy egy határon túl nem akarták szégyenbe hozni az ezredest, s most már ők utasították el Juanitát. Ő pedig egyre megalázóbb helyzetekbe keveredett. Már sehol sem csodálták és nem rajongtak érte. Ugyanazt érezték vele kapcsolatban, mint amit ő velük kapcsolatban: megvetést és undort. Egy idő után a meghívások kizárólag az ezredes személyére korlátozódtak.

A vulkánként előtörő gyűlölet lassan hömpölygő, ám masszív lávává szelídült.

Egy este bekopogtatott az ezredes lakosztályába és kérte, hallgassa meg őt. Akkor már régóta nem használta a férfi és még a találkozást is igyekezett kerülni vele. Valamiért mégis ott tartotta a rezidenciájában.

Az idős ezredes hellyel kínálta a lányt, rágyújtott egy szivarra és a felszálló füstfelhőbe burkolózott. Juanita leült a felkínált fotel szélére és kihunyt fényű, szomorú szemét az ezredesre szegezve fakó hangon elmesélte az életét. Benne szüzessége máig ható iszonyú elvesztését. Aztán felállt és a hálószobájába vonult.

Megkönnyebbült, hogy letette terhét, bár bánata mély maradt. Hogy vigaszra leljen, kinyitotta kulcsra zárt íróasztalfiókját, s elővette legféltettebb kincseit: az egyetlen fotót szerelméről és Rodrigóhoz írt leveleit. Elmosolyodott. Igaz, mindig fájdalom nyilallt a szívébe, ahányszor rájuk pillantott, ugyanakkor boldogság töltötte el, ha végigsimíthatott a fotón és belelapozhatott a levelekbe. Sosem érezte magát magányosnak, ha csak ilyen formán is, de maga mellett tudhatta azokat, akiket mindenkinél jobban szeretett. Elgondolkozva nézte a kis halmot. Maga sem tudta, az örömtől vagy a szomorúságtól eredtek-e meg a könnyei.

Másnap délelőtt Juan, az inas törte rá az ajtót. Nem számolták össze, hány altatót vett be.

A temetése egyszerű volt, de méltóságteljes, erről az ezredes gondoskodott.

Utolsó kívánsága az volt, hogy Rodrigó adja át szerelmének az egyetlen fényképet, mely róluk készült, és amit mindig magánál tartott. A kép hátuljára apró betűkkel kedves versét írta. Így hangzik:

 

Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer

Olyan későn és oly magánosan,
Hogy ráismerni még az este sem mer
És az út se, amelyen átoson...
Oly későn jön majd és magánosan.
 
A lámpát én addigra már eloltom
És míg elborít búsan a setét,
Magányom mélyén az álomba fojtom
A várakozás keserű hevét,
Amíg elborít búsan a setét.
 
S mikor szememben már kérdés se rebben
És minden emlék fénye kialudt,
Tán éppen akkor gondol rám a csendben,
Kit lassan-lassan hoz felém az út...
Mikor már minden emlék kialudt.
 
Talán az ajtómon is bekopogtat,
Nevét nem mondja, szótlanul belép,
A bánat addig már félholtra koptat
S már nem várom senki jövetelét,
Mikor az ajtón szótlanul belép.
 
Ugy jön a csendes esti pillanatban,
Mint elkésett, régvárt illúzió,
A szerelemről mond majd gondolatban
Bűvös szókat, miket hallgatni jó,
Mint elkésett, régvárt illúzió.
 
Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben
Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály,
És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen,
Hogy kik is voltunk, azt se tudva már
Körülöttünk hallgatna a homály...

 

Hát elhoztam – adta a kezébe a látó a vaknak a fotót.

A vak ujjbegyével többször végigsimogatta a fényképet.

Köszönöm, Rodrigó! – mondta elfúló hangon és egy pillanatra gyémántként ragyogott fel opálos szempárja, mintha odaföntről életet csókolt volna belé szerelme, Juanita, Rocinha valaha volt legszebb virágszála.

 

 

 

  
  

Megjelent: 2022-04-13 20:00:00

 

Gänszler Beáta (Bonyhád, 1964)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.