Keresés a honlapon:

Telkes Margit: Bál

 

 

 

 

Bál

 

Algériában nem újdonság a Föld rengése, de az 1980. október 10-én, El Asnamban tapasztalt, 7,1 erősségű, cunamival kísért a legnagyobbak közé tartozott, és mai napig különlegesen emlékezetes maradt. A több, mint 3ooo halottat és sokezer sérültet követelő sokk az egész világot megrázta.

Több ország, így hazánk is sietve igyekezett segítséget nyújtani. Egymást érték a gyógyszerekkel, élelemmel, ruhákkal teli csomagok, katasztrófa-kutyák, segítőkész emberek, így orvosok is. Egy ilyen, önkéntesekből álló sebész-team tagja volt doktor Nagy István, a pár éve végzett, de hasi sebészetben már otthonos, éppen nősülés előtt álló orvos. Menyasszonya, egyben évfolyamtársa a szemészorvos, Tavy Réka, akit barátai, márcsak a szójáték kedvéért is, Békának becéztek.

István özvegy anyjával kettesben, budaörsi házukban élt. Réka, szülei autóbalesete óta egyedül, saját tulajdonú, újpesti garzonban lakott. Hat évi ismeretség, ebből három évi szerelem után döntöttek az összeköltözésről, egyben életük hivatalos összekapcsolásáról. István közölte, hogy természetesen Budaörsön lesz a polgári, majd egyházi esküvő, a Nepomuki Szent János templomban, ahová ők rendszeresen járnak. Utána a tér melletti Nefelejcs utcában levő, Szamostól előre-rendelt tortákat már családi házukban, az édes mamával közös otthonban, a kislétszámú meghívottakkal fogják fogyasztani. Az újpesti lakást pedig ki fogják adni.

Réka rózsaszínű szemüvege mögül ámulattal nézte leendő urát, és közben bólogatott. Nem kérdezte, hogy az elhatározás ki fejében született meg. István pedig nem magyarázkodott.

Mama azt ajánlotta, hogy az esküvőt és a karácsonyt, a két „pénzdobáló” ünnepet egyszerre bonyolítsuk le. Szerintem is így lesz jó, de erről részletesen beszélhetünk majd vasárnap. Édesmama üzeni, gyere hozzánk ebédre – mondta István egy fárasztó ügyelet utáni gellérthegyi séta végén.

Réka örömmel mondott igent. A megbeszélt időben, kezében egy cserép rózsaszínű hortenziával, érkezett az anyósjelölt házához. A mama tartózkodó, hűvös magatartása nem zavarta. Remélte, hogy később anyja helyett anyja lesz, hogy okos tanácsaival segít eligazodni majd az új élet, a házasság, előre nem látható útvesztőin.

Remek volt az ebéd! Köszönöm szépen. Ha megkapnám a receptet, megtanulnám én is elkészíteni – mondta.

Nem kell gyakorolni neked. Én fogok főzni továbbra is. Legfeljebb, ha nagyon akarsz, majd a mosogatást vállalhatod, kedvesem. Így mondta: kedvesem. Ez a szó akkor többet ért Réka számára, minden egyébnél.

Kávét már a nappaliban ittak. Réka szorosan a mama mellé ült. Örömmel konstatálta, hogy a kezdeti tartózkodást lassan, de biztosan baráti beszélgetés váltotta fel.

Istvánkám mondta, hogy téged Békának becéznek. Ez nekem nem tetszik. A béka egy csúnya állat. Az én fiam felesége pedig nem lehet rusnya. Apropó! Most van alkalmunk megbeszélni a nagy nap részleteit. Ha akarod, szívesen segítek a ruha kiválasztásában is. Akkor én is veszek magamnak valami rendeset. Egy lila kosztűmre gondoltam. A múlt héten, amikor színházban voltunk Istvánkámmal, azt mondta, hogy az a szín jól áll nekem.

Köszönöm. Menjünk együtt, válaszolta Réka örömmel, közös jövőjük gondmentes reményében bízva. Átölelte a mamát. Vállára hajtotta a fejét.

István, az anyja másik oldalán ült. Ő is átkarolta. A mama hátán összeértek kezeik. István durván lelökte Réka kezét. Ez fájt. Felállt. Nézte őket. Egy percig a rózsaszín-szemüveg nélkül. Látta, de nem akarta látni. De este, otthon, a szokásos nap-végi „elszámolás” idején magában, magának egy kérdést fel kellett tennie. Válasz hiányában nehezen tudott elaludni.

Közös ruha-vásárlási tervüket, egyben az esküvő időpontját illetően a földrengés és István azt követő elutazása megváltoztatta. A nagy nap időpontja a bizonytalanságig tolódott. Réka eleinte bosszankodott, amikor ezt István közölte vele, később arra gondolt, hogy talán jobb is így. István távolléte alatt lesz ideje átgondolni a tervezett házasság összes pro és kontráját.

István csinos, sőt szép. Okos, szeret olvasni, beszélgetni, társalogni. Jó orvos, szereti, nemcsak kezeli a betegeit. Nem fukar, de nem is túlköltekező. Az ágyban is megfelelő, mondjuk, hogy nem csodálatos. Ha osztályoznám, hármast kapna ebből a tárgyból. Más nővel való kapcsolatáról nem tudok. Hacsak. Hacsak az anyós-jelöltömet nem számítom nőnek. Mert a kontra: István anyja. Vagy István? Überolva a nagyszámú pro-t?, gondolta Réka, még a csoport Ferihegyen történő sírós-nevetős búcsúztatása közben is.

A gép felszállt. Réka és István mamája, aki természetesen szintén ott volt, karonfogva indultak. Az édes mama pityergett. Büszke volt, egyben sajnálta erre a nagy áldozatra is kész, hivatás-tudó fiacskáját, sajnálta magát, mert nem láthatja egyetlen örömét, élete egyetlen célját, ki tudja hány hétig.

Naponta sokszor imádkozni fogok érte, mondta két szipogás között. Réka nem válaszolt. Nem kérdezte, hogy netán őt akarná-e látni a mama ezidő alatt, nem mondta, hogy neki is hiányozni fog István, ő is aggódik érte, hogy ő is fél a valószínűleg magányos karácsonytól.

A repülőtér parkolójában sok üres taxi várakozott. A mama intett, a közelben levő szemfüles sofőr egy pillanat alatt megállt mellettük. Kiszállt és a kocsi két ajtaját kinyitva várta utasait.

Köszönöm. Egyedül fogok menni. Nem vagyok anyós, nem ülök az anyós-ülésre, majd a hátsó ülésre telepedett, és bájos mosollyal az autó mellett álló Réka felé biccentett, utána intett a sofőr felé. Mehetünk.

Tavy dokktornő a mögöttük álló taxiba ült.

A várt hírek lassan érkeztek a Földrengés sújtotta országból. Az itthon maradottak, ha tudtak is valamicskét a távolban dolgozó egészségügyiekről, nem értesítették egymást. Karácsonyra szerencsére, mindnyájan hazatértek. Mama és Réka a repülőtér várótermében találkoztak újra. Néhány, semmitmondó verbális kapcsolattól eltekintve, némán ültek egymás mellett. Vártak. Mindketten ugyanazt: a számukra legkedvesebbet, legfontosabbat. Mama többnyire a kezeit tördelte, időnként nagyméretű, lila sálját piszkálgatta. Réka újságot olvasott, fel-alá sétált, vagy ha ismerőst, szintén várakozó kollegát látott, vele beszélgetett.

A hosszúnak érzett idő után végre megérkezett az önkéntes, orvosokból és ápolókból verbuválódott csapat, köztük István is. A repülőtér nagy terme örömujjongástól lett hangos. István, amikor meglátta szeretteit, futott feléjük. Elsőként édes-mamát ölelte át, kezét, arcát csókolta. Anyja simogatta kisfia haját, belekarolt. Indultak. Réka, aki a mama mögött állt, köhögött egy figyelmeztetőt.

Édesem! Látlak! Neked is nagyon örülök, köszönöm, hogy kijöttél. Gyere velünk. Anyám már órák óta itt várat egy taxit, elférsz te is, mondta István, két cuppanós puszi után.

Kösz, de nem akarok zavarni.

Hülyeség! Mindketten örülünk, ha velünk vagy! Különben is. Meg kell szokni a hármasban-élést, fejezte be István, majd egyik kezével anyját átölelve, másikkal bőröndjét húzva és Rékát bíztatva vidáman indult a bejárat előtt várakozó autó felé.

A Déli pályaudvar közelében mama megállította a taxit.

Innen már mehetsz metróval, mondta Rékának. István szótlan maradt. Réka megköszönte az eddigi fuvart. Kiszállt. Nem nézett vissza, nem intett, nem akarta, hogy lássák könnyeit.

Hazafelé, egyre inkább a kontrákat számolta magában. Azután a következő találkozás alkalmával, amikor István örök szerelméről biztosította, és ezt egy Algériából hozott gyűrűvel alá is támasztotta, megint a pro-k kerültek előtérbe. És ez így ment tovább is, ment volna ki tudja meddig, de egy este mindent eldöntött.

Az Egészségügyi miniszter utasítása alapján, a földrengés sújtotta országba önként ment, és ott nagy segítséget nyújtó orvosok és ápolók köszöntésére és tiszteletére fogadást adtak. István kérte Rékát, hogy feltétlenül legyen ott. A beszédek és eszem-iszom után állítólag muzsika is lesz. Táncolunk majd, mondta.

Réka, felejtve a repülőtéri rossz érzését, örömmel készült. Fodrászhoz, sőt kozmetikushoz is ment előtte. Barátnője tanácsára, kék szemét kiemelő királykék ruhát vásárolt a helyi áruházban. A rég-használt tűsarkú cipőjébe kényszerítette lábait, így, kicsit billegve, de boldogan ment a Minisztérium nagytermében tartott ünnepségre. Ott több kollegával találkozott, beszélgettek, irigyelték is, meg sajnálták is a „hős” kollegákat, akik közül néhányan hiányoztak most, mert valami, itthon ismeretlen betegséget szedtek össze a másik kontinensen.

Réka mellett egy férfi állt. Egy pillanatnyi csendben súgott valamit. De jó, hogy újra látom! Kár, hogy ritkán! Utoljára a szemész-kongresszuson. Most is gyönyörű.

Réka ránézett. Emlékeiben turkált, de hiába. A középkorú, szemüveges, kopaszodó, már kisebb sörpocakkal bíró kollega a távoli ködből sem bukkant elő. De azért jól esett, hízelgő, önbizalom-gerjesztő volt a súgás.

Az aulában levő széksorok megteltek. Réka és ismeretlen hódolója egymás mellé ültek, és hallgatták az áldozatkész egészségügyi dolgozók, ezáltal kicsit az egész magyarság dicséretéről szóló előadást, amely hatalmas tapsviharral zárult. Az ünnepeltek a szónok közelében, a vendégek előtti széksorokban ültek.

István felállt. Mindannyijuk nevében megköszönte a köszöntést, majd elnézést kért a szónokhoz méltatlan mondatért. Mentségemül szolgáljon, hogy az egyetemen retorika helyett anatómiát tanultam. Nem orátor vagyok, csak egyszerű sebész, mondta. A társaság őt is megtapsolta.

A terem falmenti asztalai roskadoztak a színes szendvicsek, aprósütemények és üdítők sokaságától. Oda Réka már István társaságában ment. Csinos vagy! Büszke vagyok rád. Biztosan sokan irigyelnek most engem miattad. Nézd azt a kopaszodó pasit, ott, tőled balra! Hogy bámul téged. Kiguvad a szeme! Egy frászt neked öregem! Ez a csaj az enyém! Ha közelébe akarsz menni, szétverem a pofádat!, mondta István, majd átölelte Rékát és a nyakába csókolt.

De István! Hogy viselkedsz! Szerintem te ittál már valamit, valami ütőset, méltatlankodott Réka, csak félig haraggal.

Ittam bizony! Bátorítót! Sumákolás elleni gyógyszert!

Nem ismerek rád! Kérlek, gondolj arra, hol vagy? Miért vagy itt? Mit fognak mondani rólad a többiek. Ha édesanyád látna? Igyál egy kávét, az talán kijózanít.

Nem iszom kávét, nem akarok kijózanodni. Olyan akarok lenni ma, amilyen vagyok, mondta egyre hangosabban.

Szerencsére megszólalt a zenekar. Kezdődött a bál. Az ismert tangó néhány párt azonnal táncra csábított. István állt, nem beszélt tovább. Mélán, maga elé nézett, majd elnevette magát, és a terem végéhez sietett. Megállt egy asszony előtt. Kezet csókolt, átölelte. Testük ismerősen, szinte egybefonódva, a tánc ütemére ringott.

Réka nézte őket. István az anyjával táncolt.

Megértette. A maga helyét is.

Megfordult. Futott kifelé. Az ajtóban a szemüveges, őt bámuló kollega állította meg.

Valami baj van? Elkísérhetem?, kérdezte.

Ne! Még ne!

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-03-20 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.