Keresés a honlapon:

Telkes Margit: Vendégjátékos voltam

 

 

 

 

Vendégjátékos voltam

 

Vészjósló, fekete felhők közeledtek. Egy hirtelen jött szélroham összeborzolta a hajamat. Dühösen néztem az égre. 2010 június eleje volt, amikor a villamosról leszálltam, és a vastagtörzsű, öreg tölgyfák közötti szűk utcán siettem fel a hegyre, hogy eleget tegyek a Budai Bridge Club meghívásának. Később megtudtam, hogy ezt az elnevezést a társaság tagjai eleinte tréfának szánták, de aztán már-már hivatalossá vált. Most inkább óvatlanságomat átkoztam. Miért nem hoztam esernyőt?

Délután négy órára szólt a meghívás. Néhányszor mint kibic vehetek majd részt a heti rendszerességgel létrejövő találkozókon. Később talán „mindig-kész” beugró lehetek, sőt, ha a játékom megfelelő színvonalúnak bizonyul, kinevezhetnek állandó helyettesnek is – írta rendkívül udvarias meghívó levelében a híres zártkörű női bridge-klub szervezője. A dőlt betűs fejléccel ellátott meghívó utolsó soraiban azt is tudatta velem, hogy megfelelő referenciái vannak rólam.

A bizalmas értesülés létezésemről és a kártya iránti vonzalmamról valószínűleg onnan ered, hogy a klub elnöknőjének van egy húga, annak egy asztmás kislánya, akinek sok éve háziorvosaként már szinte a család barátjának számítok.

Megtiszteltetés volt a felkérés. Én legalábbis úgy éreztem. És különben is, szeretem az ördög bibliáját, a velejáró izgalmakat, a nyerés lehetőségét, a logika érvényesülését a szerencse felett. Harminc éve bridge-ezek. Még az egyetemen kezdtem, az előadó-teremben, a hátsó sorokban.

A vihar az elegáns budai villa kapujában ért utol. Mire a csengetésre lassan, méltóságteljesen kinyílt a távirányítóval működő farácsos szerkezet, én már csuromvizesen álltam ott. Drapp vászon kosztümkabátomra, frizurázott hajamra és a kezemben tartott rózsaszálra ütemesen csepegett az ég áldása.

A háziasszony feszes, hófehér nadrágban, sötétkék, fehér pöttyös pólóban állt egy csíkos ernyő védelme alatt, és mosolyogva integetett. Csíkosra melírozott hajzuhatagát a szél borzolta.

Futottam a terasz felé. A cipőmben már cuppogott az eső.

– Drágám, örülök, hogy időben jöttél. Pontosan szoktunk kezdeni. Csak a végén jön egy kis traccsolás meg eszem-iszom. Majd meglátod! De rémesen eláztál! Lépj ki a cipődből! Kapsz papucsot! Köszönöm a gyönyörű rózsát! – mondta egy szuszra, miközben barátságosan betessékelt a márványerezetű kőlapokkal burkolt előszobán át a játékszoba felé. Egy becsukott ajtó mögül kutyaugatást, vagy inkább nyüszítést hallottam.

– Kutyád is van? – kérdeztem.

– Igen, már ha kutyának lehet nevezni egy kis kínai palotapincsit. Szeretne bejönni hozzánk, de nem engedem, amikor nálam vannak a barátnőim. Különösen, amikor itt van Gréti. Akkor mindig betessékelem őt a konyhába. Pedig nagyon nem szereti, ha bezárják. Azért panaszkodik ilyen erélyesen – magyarázta mosolyogva, miközben előttem mutatta az utat.

A kártyaszalonban három hölgy ült bordó bársonyhuzatú székeken a zöld posztóval letakart kártyaasztal mellett. Egyébként elég sötét volt a helyiségben, mert az ablakokat takaró vastag függönyöket gondosan behúzták, így nem tudtam megnézni sem a többi bútort, sem a falakon lógó festményeket. Viszont a kártyaasztalt egy állólámpa erősen megvilágította.

A hölgyek felálltak, üdvözöltek.

– Szervusz, Ingrid vagyok, könyvtáros és örökre vénlány – mondta az egyikük, aki láthatólag nehezen állt fel, úgy gondoltam, hogy a termetes feneke miatt, de később megtudtam, hogy nemrég operált csípőprotézise késztette a lassú és óvatos mozgásra.

– Az én nevem Krisztina. Mit gondolsz, mivel foglalkozom? Történelem-magyar szakos tanár vagyok. Voltam. A nyugdíjazásom előtt. Ingriddel ellentétben csak átmenetileg vagyok vénlány, amíg nem találom meg az igazit – mondta a másik nő, aki az előzővel ellentétben szinte felpattant az ülőhelyéről. Keze vékonycsontú, hideg, izzadós, aprón remegő volt. Tipikus pajzsmirigy-túlműködés – mondta a bennem élő orvos. A szemüvege hosszú aranyláncon lógott a nyakában. És raccsolt.

A harmadik – köszöntés közben is – a kezében tartotta a kártyáját, sőt, a fejét kissé lefelé és oldalra hajtva nézte olyan sokáig, hogy a háziasszony egy kis krákogással volt kénytelen a jelenlétemre figyelmeztetni. A nő jobb oldalán álltam, és arra gondoltam, hogy ilyen szép arcot ritkán lát az ember. Szabályos, inkább kicsit pisze orr, ívelt szemöldök, telt, húsos ajkak, hamvas őszibarackra emlékeztető arcbőr. Szépségét kiemelte hosszú, barna, hullámos haja, amelynek egy részét jobb füle mögé parancsolta. Végre felállt. Sóhajtott. Láthatólag igen nehezen fordította másfelé a figyelmét a kártyától.

Felém fordult, kezét nyújtotta. Puha, selymes tapintású, de erős fogású keze volt.

– Persze, persze! Figyelek! Gréti vagyok – mondta, és rám nézett.

Elborzadtam. Igen, azt hiszem ez a legjobb kifejezés, amikor visszagondolok rá. Gréti addig nem látott bal arcfele ugyanis ijesztő volt. Zegzugos műtéti hegek torzították, szabdalták. Arcidegbénulás miatt a bal szemét nem tudta becsukni, a szája bal szegletében látható kis nyálcsík pedig azt jelezte, hogy az arcideg sérülése annak mindhárom ágát érinti.

Tekintete barátságos volt. Még a bénult szemhéjú szeméből is közvetlenség sugárzott. Kézfogása szintén bizalmat ébresztett bennem. Igyekeztem palástolni döbbenetemet, de úgy látszik, sikertelenül, mert így folytatta:

– Szokj hozzám! Én már régen hozzászoktam magamhoz, bár bevallom, nem ment könnyen – mondta, és visszaült. A kártyákat a bal kezében, megszokott mozdulattal ismét szétteregette, és mereven nézte őket. A többiek is leültek, és folytatták a licitálást.

A háziasszony keresztnevét még akkor sem tudtam. Csendben álldogáltam, vártam, hogy hellyel kínáljanak. De erre csak a hat pikk, kontra bemondása után került sor. A nekem szánt széket Gréti jobb oldala mellé, de persze kicsit mögé tettem. Figyeltem a játékot. Gréti volt a legjobb kártyás. A többiek is bólogatva nézték és hallgatták a mindig logikus, precíz, többször merész licitálását, gyors, jó lejátszását. Szeretett tanítani közben, ezért különböző, jól bevált, számomra többnyire ismeretlen licitálási rendszereket emlegetett. Viszont egyszer sem nézett rám. Mintha nem is lennék ott. A hat pikket kontrával a szerencse és a rutin párosodásával vitte sikerre. A lejátszást rövid taps követte, amit mosolyogva fogadott, miközben a szája bénult csücskén lefolyó nyálát törölgette egy csipkés szélű zsebkendővel. A továbbiakban a kártyázás áhítatos csendjét csak az zavarta meg, hogy egyszer csak résnyire kinyílt a szalon ajtaja, és rövidke lábakon besurrant egy vatta-henger, azaz a fehér palotapincsi. Nyílegyenesen Gréti lábához rohant, mellső lábaival szorosan átölelte, halkan morgott, és gyors, ritmusos mozdulataival egyértelműen jelezte jövetelének szerelmes indítékát.

A hölgyek kezében egy pillanatra megdermedtek a kártyalapok. Én is döbbenten néztem a jelenetet. Csak Gréti folytatta a következő lap lehívását, mintha nem is vele történne ott valami nagyon furcsa dolog. A kutya jelenete nem tartott sokáig, mert a háziasszony szemrehányóan rákiáltott:

– Rudi! Mit csinálsz már megint?!

Majd néhány „ejnye-bejnye” után egy határozott mozdulattal, nyakát megfogva kipenderítette a kapálódzó pincsit a szalonból. A konyhába vitte vissza a dühösen ugató vatta-hengert, majd kulccsal rázárta az ajtót. Így biztonságban folytatódott a kártyaparti. A szabályos licit során ejtett néhány szó és a rövid kutyanevelés után ismét csend lett a kártyaasztal körül. A két oktáv lejátszása után felálltunk, és indultunk volna a háziasszony invitálására a büfé-asztalhoz, de Gréti az órájára nézett és nagyot sóhajtott.

– Jaj, ne haragudjatok, drágáim, ma nem maradhatok tovább. Úgy látom, elhúzódott a játék. Mennem kell. Dodó vár otthon. Mindig morog, ha késem – mondta, és viszontlátást intett. A kocsija a ház előtt állt. A motor felbőgött.

Mi, maradottak, siettünk a csodálatosan feldíszített tálak felé. A tarka saláták, a hófehér tormakrémmel töltött sonkatekercsek, a sárgásbarna májkrémmel töltött tojások hívogattak minket. A sajttál roskadozott a francia sajtok tömegétől. A csokoládé-tortát befedő krém sötéten, keserű édességében csillogott. Pavlovra gondoltam. Nagyot nyeltem.

Eszegetés közben már majdnem elfelejtettem a pincsivel történt kínos közjátékot, amikor a ház asszonya a bőrkanapéra telepedett, és maga mellé invitált. Tányérral a kezemben fogadtam szót.

– Drágám, két dologgal tartozom neked – mondta. Látva tanácstalanságomat folytatta.

– Az egyik az, hogy még nem mondtam meg a nevemet. Annamária vagyok. A másik, ami fontosabb... Várj! Hozok még egy pohár bort, mert hosszú lesz a mesém – mondta nevetve.

A másik két hölgy nyilván ismerte már a sztorit. Ők a büféasztal mellett maradtak, és folytatták a falatozást.

Annamária a jégkockákkal teli, ezüstszínű vödörből kivette a félig még telt boros üveget, és letette az előttünk álló asztalkára.

– Ilyen hosszú lesz a mese? – kérdeztem nevetve.

– Gréti egy furcsa betegségben szenved – felelte Annamária.

– Az nem betegség, hanem állapot! – kiáltotta felénk Ingrid, aki már a második tortaszeletet majszolta, de közben, úgy látszik, ránk is odafigyelt.

– Jó, akkor állapot – mondta Annamária. – A nyirokmirigyek rendkívül ritka elváltozásáról van szó. Gréti nyirokmirigyei egy különleges illatanyagot termelnek.

– Honnan tudod? – kérdeztem. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy Annamária érzi ezt az illatanyagot. A Budai Bridge Club minden tagja érzi. Csak én nem. Úgyhogy soha nem is leszek teljes értékű tagja a klubnak.

– Hogy honnan tudom? Az arcára van írva – felelte Annamária. – Te is láttad, hogy az arcán egy súlyos sérülés nyomát hordozza. Ha közénk akarsz tartozni, akkor tudnod kell, hogy a sérülés és az illat összefügg. Az egyik a másiknak a következménye. A másik az egyiknek az oka.

Bort töltött. Magának, nem nekem. Úgy beszélt, mintha előre betanult szöveget mondott volna. Mint amikor egy idegenvezető ismerteti egy városrész nevezetességeit és a hozzájuk fűződő anekdotákat, századszor, ezredszer.

– Gréti a gyerekkorát Pesten töltötte, a Régi Posta utcában, egy bérház negyedik emeletén. Miért fontos ez? Megmondom! Azért, mert a pesti flaszteren sohasem látott igazi élő állatot, hacsak a galambokat és a verebeket nem számítjuk. Soha nem látott igazi tehenet, lovat, birkát. Igazi kutyát sem. Fogalma sem volt, hogyan kell egy kutyával bánni. Különösen egy jól megtermett kan kutyával. Különösen egy olyan lánynak, aki azt a különleges illatot árasztja, amit ő áraszt a születése óta.

Rossz érzés fogott el.

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem.

– Senki sem akar kilyukadni semmire! – felelte gúnyos mosollyal. – Gréti sem akart kilyukadni, mégis kilyukadt. Akarata ellenére! Ha megengeded, folytatom. Gréti nyolcéves volt, és az iskolából hazafelé ment az utcán, amikor szembe jött vele egy jól megtermett kutya. Nem tudom, milyen fajta volt, minthogy ő sem tud visszaemlékezni rá. Ő csak arra emlékszik, hogy a kutya minden lényeges tartozéka hiányzott: nem volt nyakörve, nem volt póráza, és nem volt gazdája. A gazdátlan kutyák általában óvatosak, félénkek, visszafogottak. Na, ez minden volt, csak visszafogott nem. Nekiugrott Grétinek, és ugyanazt csinálta vele, amit az előbb az én szegény Rudim. Azzal a különbséggel, hogy Rudi egy pincsi, ez pedig egy harminc kilós óriási dög volt.

– Úristen! – mondtam. – És mit csinálhat ilyenkor egy nyolcéves kislány, akinek nincs annyi szerencséje, mint a mesebeli Piroskának, amikor találkozik a farkassal?

– Jó kérdés – felelte Annamária. – Én csak azt tudom, hogy Gréti mit csinált. A mutatóujját beledöfte a kutya szemébe. Mire a kutya szétmarcangolta a fél arcát. Aztán jöttek a mentők, bevitték a sebészetre. Hatszor operálták. Apja összeköttetései révén még Bécsben is plasztikázták, de csak ennyire sikerült a szépítés. Később kórházi kivizsgálás után megállapították az orvosok, hogy Gréti egy rendkívül ritka, veleszületett génhibát hordoz, amely az ember számára érzékelhetetlen, de egy kan kutya számára nagyon is feltűnő, sőt kihívó testszagot okozza.

– Tudomásul kellett venni a szüleinek is, neki is. Az állapotot is, az arc torzulását is. Gondolhatod, nehezen sikerült. Szegénykém évekig járt pszichológushoz – mondta végezetül Annamária.

– Persze, megértem. De mostanra már mintha elfogadta volna ezt a nem is betegséget, hanem állapotot – mondtam, nem túl őszintén.

– Elfogadta? Nem hinném. Inkább csak jó színész – szólt hozzá Ingrid most először, és ő is mellénk telepedett, majd hozzátette:

– És hát ritkán jár társaságba, főleg idegenek közé, akik megbámulnák. Mi már megszoktuk.

– Mit dolgozik? – kérdeztem.

– Etológus. Állatokról szóló szakkönyveket fordít.

– Ha jól értettem, nem él egyedül, talált társat. Azt mondta, hogy siet, mert Dodó várja haza – folytattam.

A hölgyek összenéztek. A kártyaparti tagjai mozdulatlanul, kérdőn nézték a háziasszonyt, aki bólintott, majd néhány krákogás után, mint aki rendkívül kényes feladatot vállal, halkan annyit mondott:

– Dodó a társa. Dodó egy dán dog.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-03-06 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.