Keresés a honlapon:

Kovács Katalin: Az Árnyéknyelő

 

 

 

Az Árnyéknyelő

 

 

Giorgio de Chirico, Melankólia és az utca rejtélye, 1914, 85x69 cm, olaj, vászon, magángyűjtemény

 

Elfelejtetted, hogy valaha ott éltünk, ahol a bárányfelhők fölött kék az ég, és a forró nyári délutánokon csendet őröl a ködmalom?

Az alkonyfény valószerűtlenül hosszúra nyújtja a körvonalakat: a lepkét kergető kislány és a lámpaoszlop árnyéka a távolban összeér. Hová tűnnek az enyészvonalak, miután lement a nap? Hová tűnik estefelé a nappal éles kontúrokkal kirajzolódó alakzatok árnyéka?

 

Gyermekkoromban azt képzeltem, hogy valahol a Föld belsejében él az Árnyéknyelő. Nappal alszik, s akkor tér magához, amikor leszáll az éj. Árnyakkal táplálkozik, és rojtos szélű emlékfoszlányokkal béleli ki szegényes szobáját. Zugában örök sötétség honol, onnan nézve a világ csillogó üveggömb, ábrándkép csupán. Birodalma a ködmalom, ott halmozza fel a megfakult árnyakat: olyanok, mint a lepke szárnyai, amelyekről lehullott a hímpor, s kicsinyre összesodródva, színtelenül lebegnek a semmiben.

Sokáig nem értettem, hogy az Árnyéknyelő mi célból gyűjti az árnyakat, mígnem egy forró júliusi délutánon – amikor olyan erősen tűzött a nap, hogy belekáprázott a szemem, és a macska sziluettjét is délibábnak véltem – elhatároztam, hogy a titok nyomába eredek. Szüleim piros téglaháza előtt vártam meg, míg bealkonyodik és megnyúlik az árnyékom. Türelmet erőltettem magamra, egészen addig vártam, míg teljesen elhalványult a körvonala és beleolvadt a járda mintázatába. Jó ideig nem történt semmi. Csalódottan néztem, ahogy a fátyolfelhők mögött előbukkan a telihold, úgy éreztem magam, mint akit becsaptak. Már-már kezdtem elhinni, hogy az Árnyéknyelő nem létezik, ködös fantáziám szüleménye csupán, amikor azt vettem észre, hogy alig észrevehető rés nyílik mellettem, és az árnyékom hirtelen eltűnik; mintha fürge gyík volna, lekúszik a mélybe.

Körülnéztem, és a kandeláber fényénél láttam, hogy valóban nincs árnyékom. Különös, addig soha nem tapasztalt hiányérzet kerített hatalmába, mintha csonkán-csupaszon álltam volna egymagamban az esti fényben. Ez volna kíváncsiságom miatt a büntetésem, amelyet azért róttak rám, mert nem hittem az Árnyéknyelő létezésében? S most, amikor megbizonyosodtam róla, hogy valóban létezik, vajon mit kell tennem azért, hogy visszaszerezzem az árnyékomat? Kétségbeesetten kerestem a hasadékot, amelyben eltűnt, s óráknak tűnő, hosszú percek teltek el, amire a lámpa fényénél észrevettem. Habozás nélkül magam is becsusszantam a résbe – amely furcsa módon épp akkorára tágult, hogy belefértem –, és csak annyit éreztem, hogy zuhanok, valahová igen mélyre.

 

Mintha a Tejút szippantott volna magába, minden forgott és kavarogott körülöttem, míg a színekből és kusza vonalakból egyszer csak alakok kezdtek el kirajzolódni. Anyag töltötte ki a teret, testet öltöttek az árnyak, és benépesítették a ködmalmot.

 

Amikor a zuhanás után végre földet értem, először semmit sem láttam, csak a szinte kitapintható sötétséget éreztem magam körül. Néha halk suhogást hallottam, mintha árnyak libbentek volna el mellettem. Tudtam, hogy a ködmalomba kerültem, ahonnan nehéz a visszaút. Elszomorodtam arra a gondolatra, hogy a sok ködfolt között talán hónapok, sőt évek múltán találok csak rá az árnyékomra. De vajon akkor is felismerem-e, ha időközben kirojtosodik a széle? Hajlandó lesz-e velem jönni, vagy inkább az örök ködmalom-létet választja, vagy – ami még elkeserítőbb – esetleg valaki máshoz szegődik? Míg ezekkel a gondolatokkal voltam elfoglalva, szemem megszokta a félhomályt. Egy idő után már arra is képes voltam, hogy megkülönböztessem egymástól az árnyékokat. Megállapítottam, hogy korántsem egyformán szürkék, hanem mindegyiküknek jellegzetes színe van. Valószínűleg ezek a frissen érkezett árnyak – gondoltam. Újra elfogott a kíváncsiság, amikor a ködmalom zugában megpillantottam egy kis ajtót. Bizonytalan léptekkel indultam el arrafelé, ám a bejáratánál megtorpantam. Észrevettem, hogy nyomomba szegődött egy halványkék árnyék, nem tágít mellőlem, és az ajtóhoz is követ.

Együtt léptünk be a rejtekszobába, amelynek közepén magányosan trónolt az Árnyéknyelő. Nem láttam az arcát – talán nem is volt arca –, mégis úgy éreztem, hogy izzó tekintettel néz felém, míg azon tűnődik, hogyan büntessen meg azért, mert ki akartam lesni a titkát. Árnyékom összezsugorodva, nesztelenül lapult mögöttem. Mondatokat fogalmaztam meg magamban: gondolataimban indulatos, követelőző és könyörgő, bűnbánó szavak váltogatták egymást, attól függően, mennyire éreztem magamon az Árnyéknyelő tekintetét. Hiába vártam, hogy megszólaljon, egyre csak hallgatott, pedig kíváncsi lettem volna a hangjára, amelyet úgy képzeltem el, mint a zivatart kísérő mennydörgést. Szerettem volna kérdéseket feltenni neki – megtudni, miért gyűjti az árnyakat, és mit csinál velük, ha kifakulnak –, de nem mertem megtörni a helyiségre nehezedő csendet. A derengő fényben annyit láttam csupán, hogy a falak mentén mindenütt színes árnyékok lebegnek: ekkor értettem meg, hogy az Árnyéknyelő zugában újraszínezi, majd útjukra bocsátja őket. Volt közöttük bíborvörös, moszatzöld és delfinkék, sőt, a mennyezethez közeli sarokban neonszínekben pompázó körvonalakat is észrevettem.

Hátranéztem, mert éreztem, hogy megremeg az árnyékom: ugyan még mindig halványkéknek tűnt, de mintha a színe fakult volna valamelyest azóta, hogy átléptük a rejtekszoba küszöbét. Óvatosan hátrálni kezdtem, és intettem neki, hogy kövessen. Amikor elértünk a kis szoba ajtajához, egy hasadék nyílt mellettem: a falába kapaszkodva, keservesen araszolva másztam arrafelé, amerre a távolban előbukkant a holdfény.

Meglepően hamar értem a felszínre. A rés a házunk előtti járdához vezetett, pontosan oda, ahol a ködmalomba zuhantam. Félelmetesen nagy volt aznap este a telihold, szokatlanul erős fénnyel világított az éjszakában. Árnyékom halványan csillogott az ezüstfényben.

 

Emlékszel-e még a nyári lugasra, a szőlőindák között vergődő bogárra, amely kétségbeesetten zümmögött, mert nem tudott szabadulni a kacsok szorításából?

Elfelejtetted a ködmalmot, a szőlőlugast és a kis bogarat is. Amióta teljes valóddal a jelenben élsz, emlékezetedben nem maradt más a múltból, mint a megfakult árnyékok kissé már áporodott levendulaillata.

 

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2022-03-04 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.