Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Petrozsényi Nagy Pál: Jancsi

 

 

  

Jancsi

 

– Kutya, vau-vau, matyka, miau-miau!

Jaj, már megint kicsúfol! Talán nem jól mondtam valamit? Akkor is kinevetett, ha felvettem legkedvencebb ruhámat, a kozáksapkám és a matrózblúzt. Hát még ha a tükör előtt illegettem magamat, persze titokban, nehogy Jancsi is meglásson. Néha azért így is megcsípett. Naná, létezik olyasmi, ami elkerülné árgusszemű bátyám figyelmét?

– Kapitány a fedélzeten! – állt vigyázzállásba ilyenkor. – Hahaha, hehehe!

Hogy ezért orroltam rá, az nem vitás, de csak ideig-óráig, utána megint ugyanúgy felnéztem rá, mint azelőtt. No, nem azért, mert két fejjel magasabb, hanem sokkal inkább azért, mert erősebb és okosabb is, mint én voltam. Talán idegesebb, izgágább, de mindenképp talpraesett legényke, állították a faluban. Büszke is voltam rá rendesen, és észre sem vettem, hogy rajtam kívül mást is kiborít időnként.

– Eláruljam, ki volt az? Kikottyantom, mert úgysem találod ki. A saját édesapám, a kajántói tiszteletes, buggyant ki egyszer Jancsiból.

– Ki? Lehetetlen! Ebből semmit nem láttam, hallottam.

– Akkor nyilván arra sem emlékszel, hányszor csepült, ordított rám.

– Nem.

– Pedig ez történt. Meg is vert néha, ha nem is éppen előtted. Négyszemközt verte ki belőlem az ördögöt. Mi az, nem hiszed?

– Nem nagyon! Az még hagyján, hogy ordított, de hogy meg is vert? Egy lelkipásztor?

– Más szóval hazudok. Mondd csak ki nyugodtan.

Nem mondtam ki. Már régen letettem arról, hogy füllentéssel vádoljam a bátyámat. Elsősorban azért, mert mindig megsértődött ilyenkor, másrészt annyira ismertem őkelmét, hogy egyből rájöjjek, mikor hazudja le a csillagot is az égboltról.

– Tudod, mit, hagyjuk! Mindenesetre engem egyszer sem rakott el, azt meg végképp nem értem, milyen ördögöt akart belőled kiverni – puhatolództam tovább tétován.

– Hát amelyik belém bújt. Legalábbis apám szerint.

– Nono, mióta hiszel te az ördögben?

– Mi az, hogy mióta? Én mindig is hittem, barátom. Hanem az apám még jobban, és hiszed, nem hiszed, meg volt győződve, hogy azért vagyok olyan gézengúz, mert megszálltak a…

– Démonok?

– Pontosan. Téged szeretett, meg Albit is, egyedül engem nem bírt lenyelni. Igen, igen, ne bámulj, már akkor én voltam a család fekete báránya, így aztán nem csoda, hogy én sem szerettem az apámat – vallotta be Jancsi utólag epésen.

Hogy mik vannak! És mindezt hetven, uramatyám, hetven év múltán kellett egy számítógépes csevegés során megtudnom. Ekkor döbbentem rá először, milyen keveset tudok Jancsiról. De térjünk vissza abba a kalotaszegi községbe, ahol először illegettem magam tengerészgyalogosi mundérban! Hány évig is? Négy körül, amíg édesapám örökre elbúcsúzott a világtól. Vagy elbúcsúztatták? Ki tudja? A 2. bécsi döntés nyomán (1940) elég zavaros évek köszöntöttek Erdélyre, és bizony nem egy körülmény vallott arra, hogy ennek esett áldozatul édesapám is. Ez már egy másik história.

Apám halála után nem sokkal Petrozsényba költöztünk. Itt született anyám, itt lakott a nagyanyám, özvegy Katona Istvánné, mi sem természetesebb hát, hogy itt húzzuk meg magunkat. A Katona-rezidencia öt szobával meg egy konyhával rendelkezett, erre voltunk hatan: dédnagyapám, anyai nagyanyám, édesanyám, Albi, Jancsi és én, tehát elfértünk. Jancsi ujjongott: tetszett neki az új környezet. Én szorongtam, miközben Albinak már nem sokat jelentett, miután édesanyám gyakran hozta Petrozsényba nyaralni. Világosabban szólva ő volt a nagyi kedvence. Ezt persze Albi is tudta, érezte, sőt, éreztette is, ki a kakas a szemétdombon.

– Ez a villany, az meg a vízcsap. Tudjátok, hogy kell használni? Megmutatom – oktatott ki fölényesen bennünket. – Jártatok már moziban? A fenét jártatok, de semmi gáz, nemsokára oda is elviszlek, ha szépen megkértek.

– Hogy kérjünk? Így? – térdelt le Jancsi visszafojtott nevetéssel. – Könyörgünk, vigyél minket is moziba!

– Hülye! – vágta fejbe durván Albika.

Több sem kellett Jancsinak, s a következő percekben már egymásba fogózva henteregtek a szőnyegen. Ismerős ábra volt, már Kajántón ízelítőt kaptam belőle. A következő napok, hetek sem teltek el anélkül, hogy legalább egyszer ölre ne mentek volna egymással. Aztán pont, egy szép napon ennek is vége szakadt, amikor a családi kupaktanács háromfelé osztott bennünket. Jancsit a nagyapám, Albit nagyanyám, engem pedig édesanyám vett a gondjaiba. Hogy miért? Nem firtattuk, mellesleg meg sem kérdeztek, kiadták a parancsot, tessék szót fogadni. Egyedül az anyám magyarázott valamit a pénzről, szűkös tanítónői fizetésekről stb.

Ettől kezdve évekig semmit sem hallottam Jancsiról. Még levelet sem írt nekünk, bár nyolc, kilenc éves létére bizonyára tudott írni, olvasni. Albi megnyugodhatott: immár csak egy kakas kukorékolt az udvaron. Már azt hittem, többé sosem látom viszont idegenbe szakadt bátyámat, amikor egyszer csak megint ott termett közöttünk.

– Isten hozott Petrozsényban! – öleltem át melegen.

Albi savanyúan fintorgott, és jól megnézte izmos, hosszúra nőtt testvérét. Azonnal látta, hogy kissé módosultak az arányok, és már nem lesz olyan könnyű dolga Jancsival. Nem tévedett, Jancsi nemcsak erősebb, fifikásabb is lett a góbék közt, ahol nagyapó, elhunyt édesapám apja nevelte. Úgy is beszélt, mint a székelyek, és furtonfurt azon spekulált, mit alakíthat egy-egy tárgyon, szerkentyűn legyen az óra, ajtózár, akármi.

– Szörnyű ez a kölyök, igazi Rontó Pál. Még a végén rám gyújtja a házamat – háborgott olykor a nagymama. – De ez még hagyján, emellett folyton hazudik, és annak örül legjobban, ha túljárhat az eszemen.

Találó megállapítás, ezt tette egyébként velem is, és az iránta érzett rajongásom lassanként ellenszenvvé változott. Most már azt is észrevettem, amit eddig nem láttam, illetve nem akartam meglátni: Jancsi bizony kutyába sem vesz engem. Ez fájt, megalázott, különösen akkor, amikor a testvérek közti versengésből ő került ki győztesen. Megjegyzem, Jancsi számára ez elég sovány vigasz volt, mert a favorit továbbra is Albi maradt. Ő kapta a játékokat, neki járt a szebb ruha, és minden más kiváltság, ami egy kedvencnek kijárhat. Lázongott is ezért cefetül.

– Gyalázat! Hol itt az igazság? Miért nem kapok én semmit még a születésnapomra sem a najmától? Hiszen én is az unokája vagyok, vagy nem vagyok?

– Dehogynem, csillapítgatta anyám ilyenkor. Kapsz is, ha jó leszel, bár ahogy ismerlek, erre aligha kerülhet sor egyhamar. Tudod, hogy Albit nagymama neveli, külön háztartásban élnek, és amit az öcséd megkaphat, azt én aligha tudnám neked megadni.

Ezt hallva én már meg sem mukkantam, pedig lett volna ám nekem is egy-két szavam a dologhoz.

Kijárván az általános iskolát én gimnáziumban, Jancsi technikumban folytatta az okulást. A gondok akkor kezdődtek, amikor én még mindig diákoskodtam, miközben neki munkába kellett állnia. Na, ezt újfent nem bírta ki szó nélkül, és mindent megtett azért, hogy ürmöt keverjen az örömbe. Egyik módszere abból állt, hogy reggel, de néha este sem hagyott minket aludni, tudniillik úgy járt-kelt, fütyörészett a szobában, hogy arra még egy süket is felriadt volna álmából. Naná, miért szunyáljunk mi többet, ébredjünk csak fel mi is, ha már ő nem alhat. Még ennél is nagyobb ribilliót csapott, valahányszor felöntött a garatra. Hiába, nagyfiú volt, neki már lehetett, amit, miért, miért nem, de még az anyám is csak ritkán kifogásolt. Még szerencse, hogy nagyanyánk külön bejáratú lakrészt biztosított számunkra, és semmit sem hallott mindabból, amivel Jancsi nap mint nap elszórakoztatott bennünket. Ha én vagyok a nagyobb, az erősebb, nyilván kikértem volna magamnak, és ha így sem értettünk volna szót egymással, elintéztük volna az egészet úgy legényesen egymás közt, miközben így jobbnak láttam hallgatni. Hanem a hallgatás nem mindig egyenlő a belenyugvással, bensőleg bizony továbbra is emésztettem magamat. Ez fel is tűnt az anyámnak. De ő is csak hallgatott. Szokása szerint nem kérdezett semmit, ilyen volt a természete.

Teltek az évek, felnőttünk, Jancsival való kapcsolatom azonban alig-alig változott. Most már láttam, hogy itt minden hiába: hajdan imádott bátyámból parancsolgató, mindnyájunkat lehülyéző legény lett, édesanyámmal kiabált, nagyanyámat gyűlölte. Amúgy furfangos észjárású fiú volt, eleven, mint a csík és roppant találékony. Szeretett kacagni, viccelődni, főleg másokon. Csupán sírni nem tudott. Akkor sem, amikor kiporolták a nadrágját, és ez bizony gyakran megesett. Verte a nagyapám, Petrozsényban a dédnagyapám, no meg a nagymama, de akkor sem ejtett egy könnyet sem, amikor ők elköltöztek az élők sorából. Engem úgy-ahogy respektált, miután elkezdtem súlyzókat emelni, tornászni. Ezután nem is igen kockáztatta meg rajtam kipróbálni ökölvívói tudományát. Azért sem adtam meg magam, mindössze szünetet tartottunk, erőt gyűjtve az utolsó, mindent eldöntő menethez.

 

  
  

Megjelent: 2022-02-20 18:00:00

 

Petrozsényi Nagy Pál (Kolozsvár, 1942.) prózaíró

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.