Videó

A fugabudapest csatorna videója




Keresés a honlapon:


Hegedüs András: Megszentségteleníthető

 

 

 

 

Megszentségteleníthető

 

1944-ben, amikor egyre aggasztóbb hírek érkeztek keletről, majd nemsokára délről is, a Pogányban lakó sváb családokon lassan erőt vett a nyugtalanság. Azt beszélték, hogy az oroszok és a csatlósaik nem bánnak kesztyűs kézzel a németekkel, sőt direkt keresik is őket az újonnan elfoglalt területeken. Nem lenne jobb még időben lépni, és elmenekülni a biztosabb bizonytalanba, észak, észak-nyugat felé? Sokan csak csóválták a fejüket, nem hitték el, hogy bármelyik hatalom is bántani akarna egyszerű falusiakat. Ki termelne akkor élelmet? Mások féltek, ha el is mennének Németországba, ott milyen sors vár rájuk. Csak auslanderek lennének, kívülállók. Még a nyelvük sem teljesen ugyanaz. Ne felejtsétek el, amikor az a német tiszt jött toborozni a Volksbundba, néha egy szavát sem lehetett érteni. Na, és hagyjuk itt a házunkat? A földünket, állatainkat? Azt a vagyont, amit két évszázad alatt őseink szorgalma teremtett elő? Nein, es ist unmöglich!1 Mások azonban gyávábbak vagy bátrabbak voltak, és a távozás mellett döntöttek. Összeszedték minden könnyen mozdítható és pénzzé tehető ingóságukat, szekerekre pakolták gyermekeiket, és elindultak a pécsi állomás felé. Az asszonyok hangosan sírtak, a férfiak némán könnyeztek, a gyerekek pedig nem tudták, mit is kellene tenniük. Pestig legalább még személykocsikban tudtak utazni, de a fővárosban már sokkal jobban érezték a háború szelét, kevés volt a szabad szerelvény, Németországba csak marhaszállító vagonokban, több átszállás útján tudtak volna eljutni. Mégis megpróbálták. A német nyelv és a magyar útlevél sokáig megóvta őket a komolyabb gondoktól, ha néha jött is egy-egy repülőszázad, és a vonat megállt, és ők leszálltak, és messze rohanva lefeküdtek a bozótba, és imádkoztak, hogy az angolszászok tartsák magukat a haditervükhöz, és repüljenek tovább, menjenek máshová, bárhová, akárhová támadni, csak őket hagyják békén, ezek csak olyan epizódok voltak a hosszú utazás során, mint a nyári viharok. Úgyis elvonul. Nem sokkal Olmütz után, olyan településen, ami ma talán már nem is létezik, komolyabb őrjáratba futottak. Szigorú német hadnagy, nagy vörösorrú őrmester és egy szakasz közlegény, szinte iskoláskorúak. A tiszt nem akarta tovább engedni őket, gúnyolódott a tájszólásukon, ingyenélőknek nevezte őket, olyan népeknek, akik eddig élvezték a nagy Németország oltalmát, most meg elmenekülnek ahelyett, hogy harcolnának a hazáért. Disznók! Aztán fogta a papírjaikat, és elvonult az állomásépület mellé a csapatával. A pogányiak között sok kisgyerek volt, sok fiatalasszony, férfi viszont kevés. A katonák pedig egyre gyakrabban pillantottak rájuk, előkerült egy üveg pálinka is, meg-meghúzták, nevettek, mutogattak. Az asszonyok összehúztak magukon a kendőt, hátat fordítottak nekik, de a fülüket nem tudták becsukni. Néhány idősebb nő hosszan sutyorgott, majd hárman odaléptek a Heinz Erzsihez. Ő volt a menekültek között az egyetlen hajadon. Tizenhatéves, csinos szőke lány, már több kérőt is visszautasított, cicázása miatt sokszor tört ki verekedés a bálokon. Lizi, Lizike! Segíts rajtunk! Mi itt mind férjes asszonyok vagyunk, már nem tehetjük meg, amit te megtehetsz. Gondolj a gyerekekre, a húgaidra. Légy erős. A lány elsápadt, szemébe kiült a félelem, a harag, a könny. Odasétált a hadnagyhoz, pár szó után a katonák nagy kurjongatásban törtek ki, és mind bevonultak az épületbe. Senki nem nézett arra. Néhány nappal később a határ előtt a pogányiak egy részén úrrá lett a honvágy, újra átbeszélték a lehetőségeiket, végül a többség arra jutott, hogy inkább menjenek vissza Magyarországra, majd csak lesz valahogy. Odahaza Erzsi csak a leghátsó padba ülhetett a templomban. Egyedül.

1 Nem, ez képtelenség!

 

 

  
  

Megjelent: 2021-12-28 18:00:00

 

Hegedüs András (1984)

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.