Videó

A Deák Erika Galéria videója




Keresés a honlapon:


Magén István: A sátorkészítő

 

 

 

 

A sátorkészítő1

 

[1] A háború lehetőséget adott Somfainak, hogy cigarettára gyújtson, mivel kalandokban volt része. Tekintetében fáradtság jelei, gyűrődések, üres vásznak, melyekre még nem festettek. Somfainé a csizmáját levette, érdeklődött, gombszemét kinyitotta, a képet megszentelte, melyet egy fényárban úszó stadion közepén helyeztek el. Most látom, itt minden asztal az enyém, mondta Somfai. Táncolt, az emberek álltak, csak ő feküdt. Elhatározta, épségben maradt szerveit megműtteti. A legsúlyosabb akadályokat állította fel, ez tehát a történet a maga egyszerűségében. Mozdulataiba rejtette, pezsgőt bontott, és behozta az órát. Egy pattanásos képű tinédzser kalandjairól mesélt. Előbb szétesett, majd fokozatosan vált láthatóvá. Csupasz padlón gurította a szőnyeget. A működő agyak elszabadultak, ijesztőnek tűntek.

[2] (A fiatal radiológust betuszkolták a repülőgépbe.) Éppen most, éppen itt fordult a Föld. A biológiai eredetére gondolt, a gondolkodás mind a négy lábát igénybe vette. Az imént még a lépcső torkában egy testesebb valami állt, az estébe nyúlt, még csak nem is ellenkezett. Repülő hüllőre hasonlított, aki gyíkokat evett. Azzal etette fiókáit is. Idegen lehetett. Tárgyakba ütköznek azok, akik felismerik a hazugságot, mondta. Százmillió évvel azelőtt megszülettek a belül üreges emberek. Somfai kisebb, szájában tartja lapos koponyáját, a világűr is üreges, ködbe merült. Minden reggel egyedül húzta fel az óráját. Most már tudtam, hogy én vagyok az. Őt is, mint engem, üreges csigolyái és szakszerűen kitört fogai segítették a táplálkozásban. Szétrágta a köveket, melyeket a sünök telepítettek oda.)

[3] Somfainé falovat farag, gondolatokat közöl, csibészséggel kevert ravaszságot, nyíltakat és hasonlókat, nem biztos benne, döntő nap lesz a mai, javasolta, hozzanak be külföldieket. A nagy épület nem körül járható, nem tudta, melyik keze reszket jobban. Szobát foglaltak egy kertes házban. Sohasem gondolta komolyan az ügyet, a kávét állva itta a villamoson. Szilvia a lépcsőt sepri, omlik, imádja a romokat, különösen ebben a helyzetben. (A villamos legel, eldobálja a tüskéit, melyek veszélyes fegyverként szolgálnak.) Egyidejűleg halad az autóbusszal, versenyt fut, ficánkol, mint a kukac. A villamos a békesség forrása, oszthatatlan és egynemű, jó és nem rossz. Nevetségesnek látszik, de hazudik, ha nevet.

                                           

                                                 

A villamos szemei mit élnek át?!

[4] A száműzetésben, bizonyos körülmények között megáll, akikkel együtt él, azokra panaszkodik, a nevüket kiáltja, a lépcső levegőtlen, minden órában meghal. Egyáltalán nem időszerű kérdezni, kimászik, hirtelen irányt változtat, eszébe jut. A villamos vajúdik, ő hajszolta, ott hagyja a villamost, felkapaszkodik. Jó hírei vannak, nem felel semmiért, felfedezi, halálba küldi, azok meg ordítanak. A legkritikusabb helyen verte fel a sátrát, a szomszéd kertben, ahol meztelenül szoktak gyalogolni. Összeütögetik a bokájukat egész nap, Európában illik udvariasnak lenni, ez nem Afrika, ez nem a delta variáns, helytállunk, ha kell.

[5] A sátorkészítő álmait lediktálja, hogy ne büntessék, ha rosszul szólalna meg. A hatalmasok halálosan véres küzdelemben reménykednek. A bennük zajló folyamatokat megfoghatóvá teszik. Fennakad a boldogság hálójában. Benne is él egy, meg még egy, aránytalan. Szívesen ad enni, ha szépen kérik. (Mintha álca lenne az arcán.) Szilvia úgy öl, mint egy vadász, a cimborák kezére kerül, nem tud koncentrálni, meg fog sülni az ország. Somfai elfogy, megint ide lyukadunk ki, megcibáljuk a haját. Feljön ide abban a reményben, hogy. A peronon lógnak, mindenért a Világ Ura felel. (Neki még elvei vannak.) A viccek nem remélt gyönyörének vége. Csúfolják, kinevetik, nem szokták megölni. Mászom felfelé az ostromlétrán, gyanakodom, a szívem vérzik, ilyenkor ideges vagyok. Felserdültem, és vakítóan szép lettem, mint egy vándorútra kelt oroszlán. Velem egy napon fognak meghalni ezek? A katonák hidegen felgyújtják a várost, gyönyörű pillanat, áldozatok, három hadifogoly áthatolt a frontvonalon, csendben, fáradtan, megértem őket. Szilvia egyedül énekel, táncol, helyesebben hazugságokat próbál őszintén mondani. Együtt készülődnek az életben maradásra. A múltban ez a fontos kép még nem volt kimutatható.

[6] Szavad ne legyen, elkapták azt a szélhámost, aki embereket evett, kirajzolódtak a krokodilos vonások, megadatott a világmindenségbe bepillantania. Az őrület menekül a dombon. Szemébe hull a fény indulatos mozdulattal. A kutya hosszú és tömött, és egy kicsit szent is. A korbács a gyűlölet által leképezhető idegrendszeri bántalmakat okoz. Kikezdhetetlenül erős túlvilág. (A homály is.) A páva maga tépi ki tollait, tisztázni akar, ha nem is teljesen, de legalább némán. Minden valószínűség szerint valamiért széttárva a lábad. Egyedül vagy, veled a rettegés, ki van ellened? Lehúzza, persze nem külföldön, hanem itt, ráterelődik a gyanú, nem üti, megnyúzza, kinyújtott lábbal fekszenek a halottak között. A sátorkészítő jelt ad. Gyógyírt ken a sebre. Bámul. Sikoltoznak, sikerül véleményt kialakítaniuk, megfeszítik, kihasználják, ügyetlenek. Beözönlenek a titkos szobákba, összecsukják, nem félnek. Kétezer éve ismerkedtünk össze, a zavart vigyor átmeneti, nézésre, látásra való. Ő a fehér bőrű. Emberek mozognak a mennyezeten, magukhoz térnek, meghalnak, magukhoz térnek. A szemük összerándul.

[7] Szilvia nem alszik, jól itt hagytak, mondja, rontja az erkölcsöt, mondja, nem fontos, húzd le a csizmádat, hogy lássam, a finom szőke pihéket, a másolatokat a remekművekről, és a személyvonatot, mely sohasem késik. A füstös kéményre akarták akasztani, néha ott tartunk, hogy mosolyog tűhegyes gyémántfogakkal. Most már tudja, mért volt olyan fontos, hogy ő legyen. Ne tudják meg a sikkasztási ügyet, az utolsó perceit sem, rázárták az ajtót, ez volt az útirány. Szilviát is megölték, remélem, nem fognak csalódni, előhozakodni koszos körmökkel, egyetlen áldozat miatt. (Még mielőtt szót válthattak volna.) Somfai vére sósabb, a teste tákolmány, illékony, a feje gránit, meresszétek a szemeteket, tetszik látni, kivétel vagyok. Harcolni kell, éppen azért jöttem. Nézik az égtájakat, és mennek tovább. Felvételt készítenek a kivégzettekről, viselik az arcvonásaikat. Élnek, verekednek, van egy utca, amely teljesen olyan, mint Magyarországon. Bevonulnak könnyűszerrel. Ki törődik? Ki kompromittálja magát?

Az ajtót a sűrű, cseppfolyós homokban sarkig tárták, és nem vették észre. Két ujjammal előre bökök, alig bírom szusszal. Gyalogolok, betörtem, újra itt vagyok, felserdültem a hegynek mintájára. Megkóstolják a győzelem ízét. A paradicsomot, mely ott hever a túloldalon. Papírcetli, misztikus téveszme, százszor átgondolta. Felfedezi Somfainét, és a saját bőrét is. Elkerüli, gondol valamit, nem jut eszébe. Kijelölték, de sehol sem látom a jelöléseket. Megőrülök, nem az vagyok, akinek hittél. Figyelni kell a listából kiválasztottakat. Vesztesként veszek részt a forradalomban. A bőrtokban, lassan áthalad egy árnyék, kész az elégtételre. Nyilakkal és kurzorokkal a feladat megoldásán gondolkodik. Ezek az emberek nem fogják fel a jövő titkát. Somfai bejön puskásan, botosan, és dalol. Nézi az akadályokat, nincs ebben szégyellnivaló, a víz nem kristálytiszta. Szerencsétlenkednek azzal a fallal, aztán betörik. A fal mögött látszik Szilvia szőke haja, és a szemében a virágok. Csupa csaló, kiabálják, legalábbis. A nyílt utcán, hozzám közel. A fal mögöttiek összeállnak, kórust alakítanak, nem én vagyok ő, és ő nem én.

[8] Somfainé átöltözik, nem tudja, kire hagyja a levetett ruháit, pironkodik. Hozza a menetrendet, hogy őfenségét erős kezek tartsák. Rátalálnak, gombostűkkel szurkálják véletlenül. Befejezi, elindul az állomás felé vezető úton. Kialakítja a véleményét, ezek a megkülönböztetésig hasonlók, megérinti őket a hajuknál fogva. Nem érti, miért kellett felakasztani azokat, egy moccanás és csupasz lesz az ész és a fenék. Somfainé túlságosan elragadó, itt van a pokol, én is szeretnék játszani a kiskutyámmal.

[9] A gyerekeimtől néhány haszontalanságot tanulok. Megajándékoznak, mint az anyám, vagy az apám, bűnösnek érzem magamat. Nem a szöveget kell mondani. Kielégül, visszamegy a teraszra, az ajtó nyitva marad. Bele kell kapaszkodnunk a közmondásokba. Éppen ezért van velünk a szerencse. És a sátorkészítő. Kitalálja, ez is háború. Megcsókolja az íróasztalt. Ami lesz, arra bőven van időnk. Ami volt, az végtelen, mint a pokol. Valódinak mutatkozik, hullámzik, rángatózik. Hagyja betemetni magát a jelen csupasz karjának védelmében. Tíz tonna a testsúlya, páncélt hord, orra alatt szarv. Visszahúzható karommal támadja száraz csontjainkat.

 

(2.) ( A fiatal radiológust betuszkolták a repülőgépbe.) .

                                                  (2.) Azzal etette a fiókáit is. Idegen lehetett.

                                                  (3.) A villamos szemei mit élnek át?!

 

 

 

 

1 Pál apostol szolgálata nyomán alakult ki ez a kifejezés: sátorkészítés 

 

 

 

  
  

Megjelent: 2021-12-18 20:00:00

 

Magén István (Budapest, 1950), 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.