Keresés a honlapon:

Kákonyi Lucia: Lux lucis

 

 

 

 

Lux lucis

 

Félig megevett szendvicsek, rúzstól maszatos poharak, elhagyott kések-villák, maradékokat táskájukba pakoló kollégák. A de-jó-hogy-vége megkönnyebbülése elmaradt pedig a felszolgáló már a pezsgőt bontotta. A pukkanásra munkatársaim abbahagyták a pogácsabegyűjtést, körém gyűltek. Mindenkinek megköszöntem a helytállását a konferencián. Koccintottunk, várták a dicsérő szavakat, micsoda rendkívüli nap, felülmúlhatatlan szervezettség, kiváló vendéglátás, de magam sem tudtam, jól sikerült-e. Nagy levegőt vettem és biztosítottam őket, hogy az idei legjobb 21. századi kompetenciák rendezvény volt, csak így tovább a következő évben is. Nem említettem a döcögő regisztrációt, a recsegő-ropogó hangtechnikát, az elkéső előadókat, a megfakult prezentációkat.

Idegtépő hetek előzték meg az eseményt váratlan buktatókkal, a külföldi partnerek lehetetlenebbnél lehetetlenebb kéréseivel és kevés alvással. A konferenciát megelőző estén az irodámban a takarítónő ébresztett fel, menjek már haza, ne a billentyűzeten aludjak, mert ő így nem tud takarítani.

Az épületet buta csönd járta át. Előző munkahelyemen is előfordult, hogy tovább bennmaradtam, de ott a csönd meleg volt és porszagú; a tudomány megérintette. Legjobb tanulmányaim ott születtek azokban a késői órákban. Az itteni csendből kiürült az élet.

Munkatársammal sétáltunk lefelé a kongó lépcsőházban, sohasem használtuk a liftet, kellett a mozgás illúziója. A lány felszisszent, megfogta a karomat. Fejével a takarítóbrigád felé intett, akik ugyanabba a zsákba tuszkolták bele a szelektíven gyűjtött hulladékot a kommunnális szeméttel. Legalább megtudtuk, felesleges a kiürült joghurtos pohárkákat elmosni mielőtt a gyűjtőbe dobjuk.

Kora reggel a Margit hídról lefényképeztem az ébredező várost. A Parlament elveszítette körvonalait a téli párában. Nem vártam buszra. Gyalog mentem a patinás margitszigeti szállodáig. Besétáltam az előcsarnokba, ellenőriztem a helyszíneket, lenyűgöztek a gyönyörűen elrendezett, frissen szellőztetett termek. Lőttünk néhány képet maroknyi csapatunkról a céges transzparens előtt és ránk zúdult a nap.

Előadások, kávészünet, előadások, ebéd, műhelymunka, uzsonna, műhelymunka, búcsúzkodás. Az előadók bazsalyogtak a téma fontosságáról, én értettem az üzenetet: Hívj, és fizess, lehetőleg többet, mint az idén!

Az elhasználódott konferenciadíszletek között lerogytam egy székre, megittam ki-tudja-hányadik kávémat, a kollégák kitöltötték a maradék pezsgőt, félszemmel láttam, ahogy az egyik két poharat süllyeszt a táskájába, de úgy tettem, mint aki nem veszi észre.

Hazafelé menet a hídról ismét lefényképeztem a várost, a vöröses ködbe vesző adventi fényeket. A hatos villamos fülsüketítő zakatolása megkönnyebbüléssel töltött el.

Otthon a sminkemtől nehezen szabadultam, a szemembe folyt, és fekete foltokban lebegett a retinám előtt. A tizedik sminkeltávolító vattakarikát dobtam a szemetesbe, próbálkoztam szappanos lemosással, kamillás öblítéssel, dühös szemdörzsöléssel, de a röpködő legyek nem tűntek el, inkább szaporodtak. Szemorvos barátnőmnek telefonáltam, akivel időszerű lett volna egy találkozás, de aznap este nem ért rá. A hívás végén mellesleg megemlítettem a legyeket. Villanásszerű fényeket is látsz? Nem, csak legyeket. Hívj taxit! Menj a legközelebbi szemészetre!

Hagyományairól híres és kritikus állapotáról hírhedt körzeti kórházunkba vitt a taxi. Elcsíptem a rendelés végét. Csuzda doktornőhöz jött?, kérdezte a nővérke. Ahhoz, aki rendel, nincs választott orvosom, válaszoltam meggondolatlanul. Naivul hiszek a megfelelő ellátásban bármelyik egészségügyi intézményben, hiszen az orvost köti a betegek gyógyítására tett esküje, én meg fizetem a társadalombiztosítást. Persze értem én, a rezidenseknek is tanulni kell a szakmát. A doktornő a szemembe világított, megrepedt retina, lézeres beavatkozás szükséges, és átengedett a rezidensnek. Az orvosi maszk felett a riadt fiatal tekintet hol rám nézett, hol a doktornőre. Komolyan? Tényleg én?, kérdezte a szem, majd hozzálátott megrepedt retinám összeférceléséhez. Folyamatosan kérdezgetett, jól vagyok-e, tartsunk-e szünetet, én mihamarább túl akartam lenni az egészen. A doktornő futólag ellenőrizte a munkát, rábólintott, nehezen hozzáférhető helyen van, ő sem tudta volna jobban megcsinálni, egy hét múlva kontrol, és utamra bocsájtott.

Forgott velem a világ, elinduljak, vagy dőljek el a váróteremben a padon, töltsem itt az éjszakát. Egy fiatalember mellém ült. Lézer? Bólintottam. Megsimogatta a karomat, tudja, mit érzek, de nem tudta elmesélni történetét, szólították. Magamra hagyott.

Hosszúnak tűnt a hétvége, a szokásosnál lényegesen hosszabbnak. A reggel narancssárga fényében a fekete legyek megsokszorozódtak. Terjedt a retinaszakadás híre az éterben, rokonok, barátok hívtak, jöttek, mindnek volt egy tutira megbízható szemész ismerőse, gyűltek a nevek, a telefonszámok, én meg alaposan megnéztem vonásaikat, hogy örökre elraktározzam képmásukat.

Gyógyítóköves barátnőm fényesre csiszolt smaragddal érkezett. Éjszakára tedd a szemedre, segíteni fog. Kérdőn néztem rá, nem régen a smaragdot a vándorok köveként emlegette, és egy agyag női fej hajkoronájába ágyazott csiszolatlan zöld követ ajándékozott nekem, hogy erő kísérjen hosszú túráimon.

Jöttek a vendégek, a látásjavító vitaminkapszulák, a gyógynövényekből készült szemcseppek és egy vödör feketeáfonya. Utolsónak Szent Lúcia képe futott be egy imarészlettel. Hallgass meg minket üdvözítő Istenünk, hogy akik Szent Lúciának emlékezetin örvendezünk, a szemfájásnak ártalmas nyavalyájától megmeneküljünk. A szentkép nyitott borítékban a postaládán keresztül érkezett, küldője ismeretlen.

Elszégyelltem magam. Nevem jelentésével tisztában voltam, lux, lucis, fény, világosság, hallottam nagyapámtól, a hitoktatómtól, a latintanáromtól, a nőgyógyászomtól, aki minden egyes rákszűrés alkalmával ellenőrizte, ismerem-e nevem eredetét. Hogyne emlékeztem volna Lúciára, aki elhozza a fényt, de ott élt bennem a pogány Luca, a kitty-kotty, tojjanak a tíkok, a karácsonyi búza, jó ideje tervezem a boszorkányszögre épülő székfaragást, no, meg a boszorkánylesést a templomtoronyból az éjféli mise után. Mellesleg éveken át vágyakoztam arra, hogy svéd partnereink meghívjanak Stockholmba a Nobel-ünnepségek zárónapján tartott Lúcia menyasszonyválasztásra, hátha gyertyás koronával a fejemen vonulhatnék az ünneplő tömeggel. Vagy tíz évvel ezelőtt, december tizenharmadikán Göteborgig eljutottam, ahol ugyan nem az én fejemre tették a gyertyakoronát, de legalább részese lehettem az ünnepségnek.

Kezembe vettem a szentképet. Kirázott a hideg. Egy fiatal lány két szemet tart a tálcán, míg sötét szemüregéből tekintete a távolba réved. Diocletianus keresztényüldözői vették el szeme világát? Vagy magának vájta ki, hogy többé ne dicsérhesse férfi az ő gyönyörű tekintetét? Sohasem tudjuk meg. A test világa a szem, ha a szemed ép, az egész tested világos, és megtalálod a lényeget, tanítja Máté Evangéliuma. Szent Lúcia megtalálta.

Levettem szememről a fényesre csiszolt smaragdot. Lúciához fohászkodtam. Röpködő legyektől mentes téli alkonyatot kértem, az adventi gyertyafények sárgán lobogó lángját meg szeretteim tiszta arcvonásait. Elszégyelltem magam a szemrátétes zöld smaragd és egyéb pogány hóbortjaim miatt. További Szent Lúcia imákat kerestem a neten.

A nappali fények kialudtak, megstoppolt retinámon a fekete foltok őrült tánca alábbhagyott. A barátok ajánlotta szemészek profiljait görgettem a monitoron, elmaradt a rátaláltam eufóriája. Ekkor futott be orvos barátnőm egy újabb tuti doki elérhetőségével, és meglett az igazi. Szemorvosi praxisa mellett táncosokat fotózott, tangózó párokat. A képek elfojtott érzékisége megfogott. Másnap egy ímélben megírtam a tüneteket, az elmúlt napok tortúráját. Közel egy hét telt el válasz nélkül. Az alatt gyakoroltam a félszemmel látást, az elfogadást, örüljek, hogy csak a bal, lehetne akár mindkettő és a villámlások egyelőre elkerültek.

Következő hétvégére megcsappant a látogatók száma. Egykedvűen bámultam a tévében az újabb brazil sorozatot, kerestem bennük a görög mitológiát, hisz mindegyiknek az az alapja. Lefekvés előtt megnyitottam a postafiókomat. Jöjjön január másodikán hét órára a Központi Szemklinikára.

Fél hétkor adtam be a papírjaimat az asszisztensnek, és várakoztam a zsúfolt, sötét folyosón, minek a fény a látássérülteknek. Jött egy idősebb hölgy, három fia kísérte. A hölgy mellém telepedett. Néhány órán át türelmesen hallgattunk, aztán elunta a néma várakozást.

Jászberényből jöttem. A doktor úr a jobb szememet már műtötte, szürkehályog, de most a másik is elhomályosult.

És mindig ennyit kell várni?

Csak ha valami rendkívüli adódik. Ne adja fel! Ő a legjobb!

Hallgattam a hölgy élettörténetét, három fia születését, megözvegyülését, a galád rokonokkal vívott örökösödési háborút. Szerencsére értett a joghoz.

Három óra tájt érkezett meg a főorvos. Komplikáció adódott, biztos megértjük, velünk is előfordulhat, a vidékiek jöjjenek elsőként. Úgy tűnt, én voltam az egyetlen fővárosi.

Ide vár?, szólt ki végre a nővérke.

Mi másért üldögélnék a sötét folyosón tizenkét órája?, kérdeztem vissza.

Nyílt az ajtó, a főorvos jelent meg. Fehér köpenyében, megfáradt arcával nehéz volt elképzelni fényképezőgéppel a tangózó párok között.

Örökös első kártyát készítsen a hölgynek, szólt a nővérnek.

A mai napig őrzöm a kártyát.

Megtudtam, a lézer kevés, krioterápia szükséges. A fagyasztásos eljárás rendbe hozza a látásomat, és megkaptam a legközelebbi szabad időpontot. Bátortalanul érdeklődtem, utazhatok-e néhány nappal a műtét után, előadó vagyok egy konferencián, 21. századi készségek az oktatásban. A főorvos legyintett.

Repülni repülhet, de néhány hétig ne vezessen autót.

A műtét reggelén a nővérke szemcseppözönnel fogadott, valamint megnyugtatott, az intravitreális injekciót a doktor úr adja be közvetlenül a műtét előtt.

Milyen injekciót?, kérdeztem vissza és meg-megrándult a lábam.

In-tra-vit-re-ál-is, szótagolta türelmesen, az üvegtestbe szúrja be a főorvos úr a szert. Ne aggódjon, biztos kezű.

Szent Lúcia, most ne hagyj cserben! Kutattam az emlékezetemben a fohászok után, de az agyam kitartóan a Luca, Luca kitty-kotty, tojjanak a tíkokat őrölte, a smaragdom meg otthon maradt. A pánikroham megsemmisítő erővel tört rám.

Belégzés, rutin beavatkozás a doktornak, kilégzés, in-tra-vit-re-ál-is élmény a páciensnek. Ismerkedtem az újonnan tanult szóval, a lábam zakatolása alábbhagyott.

A harmadik szemcsepp után jött az üvegtestbe szúrás. Az orvos időben jelezte, nem ért meglepetés, nem mulasztottam el a megtapasztalást. Aztán lepellel fedték el arcomat, szemem körül hideg fémmel kifeszítették bőrömet, a vakító reflektorfényben időérzékem elveszett.

Hatalmas kötéssel a szememen tértem haza. Pihenős hétvége jött, majd irány Stockholm, a következő konferencia helyszíne.

Hétfőn reggel óvatosan hámoztam le szememről a kötést. A tükörből idegen arc nézett vissza rám. Kék, zöld és lila foltok a szemem körül. Kétségbeesetten hívtam a főorvost. Normális színek, mire a konferenciáról hazatér felszívódnak.

Besűrűsödött folyékony púdereket bányásztam elő a szekrény mélyéből, felkutattam sohasem hordott napszemüvegem, féloldalasan svájci sapkát húztam a fejembe.

A reptéren a kollégák már messziről üdvözöltek. Menő az új stílusod! Jó a sminked! A napszemüveged igazán király!, de a tekintetük elárulta a lényeget.

A 21. századi kompetenciák konferencia regisztrációs pultjánál átvettem az információs csomagot, nem találtam nevemet a listában. Meggondolatlanul levettem menő napszemüvegem.

Biztos, jó helyen jár? A családon belüli erőszak szekció a következő szint.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2021-12-13 18:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.